Szederfák

Már régen eltűntek az utak mellől a szederfák, vagy eperfák, attól függ melyik tájegységen hogyan nevezték. Felénk a szeder nevet kapta, ezért így írok róla.

Valamikor a faluból minden kivezető utat és a mezei utakat is ezzel szegélyezték, néhol az udvarba is került, a szabadon kapirgáló, hápogó szárnyasok örömére. Nagyon kedvelték a gyümölcséért is, ami bőven termett az ágakon, édesen, csábosan hívogatták a mezőre siető embereket, vagy a munkától elgyötörve hazafelé botorkálókat, hogy csillapítsák szomjukat az édes zamatos gyümölcssel. Jól esett megpihenni néha a fárasztó munka közben dús lombjának hűvös árnyékában.
Ilyen nagy mértékben való ültetése a selyemhernyóknak, volt köszönhető, több család foglalkozott a. tenyésztésükkel. Megkapták dobozokban az apró hernyókat és a begubózásig kellett nevelni őket. Nagyon válogatósak voltak a kis drágák, mert csak a szederfa levelét voltak hajlandók elfogyasztani, ehhez sok levélre volt szükség, mert ahogy nőttek, egyre falánkabbá váltak.
Egyik nagybátyám is foglalkott ezekkel a kis selyem gyártókkal, mivel folyton a hernyói felöl érdeklődtem, eljött értem mikor elkezdtek bábozódni, vagyis szépséges selyem ruhájukba készültek begubózni a nagy átalakuláshoz, amikor pillangóként előbújnak, persze erre nem került sor, mert a gubókat felvásárolták és elvitték a gyárakba, honnan már selyemként kerültek a boltokba.
Nagyon tetszett ahogy a sok dagadt hernyó körbe-körbe tekerte a testét a leheletnyi selyem szállal. Kicsi voltam még iskolába se jártam, de hazafelé az úton elhatároztam, hogy én is tenyésztő leszek, nevelem a hernyókat, sok pénzt kapok értük, szóval gazdag leszek.
Hazaérve, nagy lelkesedéssel közöltem anyámmal szándékomat.
-Anyám! Anyám! Nekem is kellenek hernyók, én fogom etetni őket, hozom nekik a szederfa levelet, sok pénzt kapok értük, gazdag leszek…
Be se fejezhettem a mesebeli gazdagságról szőtt terveim közlését, anyám félbeszakított.
-Még mit nem! Undorító csúf hernyókat a lakásba nem hozunk.
Szerte foszlottak álmaim az első vállalkozásom elbukott, mielőtt elkezdődött volna, azóta is irtózok minden puhatestű csúszó – mászó lénytől.

Mivel a levelet nem kellett szednem, így számomra maradt a gyümölcs élvezete, amit nagyon szerettem, mikor érett, a környék gyerekeivel rendszeresen lakmároztunk a bőségesen termő fákról. Édes zamatos gyümölcsének az íze felejthetetlen, a fehér, mézízével bűvölt el, a szürkéslila hamvas, már aromásabb volt, a fekete kissé savanykás, nagyon magas volt a festékanyag tartalma, ha ettük fekete lett a kezünk, a ruhánkra is jutott, de a verejtéktől nedves arcunkat sem kímélte, hazafelé menet néha úgy néztünk ki, mintha a pokolból a kisördögök kimenőt kaptak volna, hogy vígan szaladgálhassanak az úton.
Otthon lehetett súrolni sikálni, hogy visszanyerjük emberi, vagyis gyermeki formánkat.

Teltek, múltak az évek, már nyolc éves” nagylány” lettem kezdődött az aratás, a felnőttek a mezőn dolgoztak késő estig, a gyermekmegőrző mamánál volt, ő ágyban feküdt bénán, nagynéném élt vele, ápolta, nem hagyhatta magára, ezért a testvérei gyerekeit is vállalta. Unokatestvéreim is itt kerültek elhelyezésre, a 3 éves öcsike, az alig 2 éves hugica és a bölcsőlakó legkisebb fiú.
A kicsik felügyeletében én voltam a segítőtárs, vigyáztam rájuk játszottam velük.
Egy meleg nyári délelőtt, amig nénénk az ebédet főzte kértem, hogy engedjen el bennünket szedrezni, amibe nem könnyen, de beleegyezett, elértem a kiskannát, aminek jól záródó födele volt, mert a mamának is kellett hozni szedret. Fogtam a póznát, mi 2 m körüli könnyű mogyorófából készült és elindultunk a nagy útra, de a ház és a szedres út között kukoricatábla volt, megkerülni hosszú lett volna az út, ezért inkább a sorok közt mendegéltünk nagyon lassan haladtunk, mert hugica még alig totyogott, egy nagyobb fűszálban is hasra esett. Nem siettünk, hiszen tudtuk, hogy a terméssel bőségesen megáldott fák megvárnak,
Lassan, de megérkeztünk álmaink fáihoz, a póznával sikerült elérni, hogy a finom, lédús szeder szemek gyorsabban hulljanak le az ágakról, a kissé hervadozó fakózöld fűre, már megtelt a kiskanna, kicsit még eszegettünk, játszottunk. Hirtelen váratlan, dörgést hallottam, gyorsan összeszedtem a kiskannát, a póznát féltem, hogy elered az eső, a kukoricás fölött már látszottak a gomolygó felhők, így gyorsan elindultunk volna, de hugica nagyon lassan tudott járni, így a gyors haladás kizárt volt ezért a hátamra vettem, nem volt könnyű, de tudtam, hogy menekülni kell. Öcsike már önjáró, vele nem kellett bajlódni, de a kiskannát és a póznát is vinni kellett, egyiket sem lehetett elhagyni. Jobb kezembe összefogtam a póznát a kiskanna vékonyka kengyelével, bal kezemmel tartottam hugica fenekét, hogy el ne veszítsem a kukoricás tengernyi sűrűjében és elindultunk.
Alig haladtunk, mikor kitört az égiháború villámok cikáztak, dübörgött zengett az ég szakadt az eső, apró jég is koppant közte, amitől a fejünk fölött össze hajló kukoricalevelek védtek, nagyon féltem, rettegtem, mikor láttam a villámokat villanni, hallottam a fülsiketitő dörrenéseket, de nem mutathattam félelmet, mert a kicsiket kellett bátorítanom. A szűnni nem akaró dübörgés közt meghallottam néném hangját, hogy nekünk kiabál, minket keresve a zivatar által okozott pokol gyomrában, válaszoltam, ránk talált átvette tőlem hugicát, jól megdorgált mondta.
-Dobd le azt a póznát, hogy lehetett annyi eszed, hogy még azt is cipeled!
Fájó szívvel, de ott hagytam azzal a feltétellel, ha eső után megkeressük, hiszen az nagyon fontos eszköze volt a szeder szedésének.

Mikor kiértünk a kukoricásból, mindenütt hömpölygött az agyagos talajtól sárgára színezett latyakos esővíz.
Az udvarban bőrig ázva, hallottam mama síróshangját.
-Jaj! Istenem! Istenem, hol lehetnek?
Néném kiáltott neki vissza.
– Megvannak édesanyám, már itt vagyunk.
Nem történt semmi bajunk, kaptunk száraz ruhát, még sokáig jártunk szedrezni, de nagyon figyeltem az eget, nem közeledik e felhő.

Hernyókat már nem tenyésztettek, de a finom termesükért megbecsülték a szederfákat, többen vödrökbe, hordókba gyűjtötték, pálinkának erjesztették, bár tilos volt ez a tevékenység szigorúan büntették, ha az elkövetőt tetten érték, de azért csinálták, mert a tiltott gyümölcs mindig édesebb.
A gazda büszkén kínálta, szeder pálinkával a vendégeit.
Amikor megöregedve kivágták, némelyiknek a törzséből hordó készült, a szederfa hordóban érlelt bort különösen kedvelték.