Én nem tudtam…

Én nem tudtam

Az erkélyre állva beszívtam a hűvös levegőt, s közel-távol cserregtek, csicseregtek a madarak.
Én nem tudtam, hogy éjfél után is e kis teremtmények dalolnak a fánn. Talán ez városon így szokás? Kevés nekik a nappali ragyogás, vagy a koncerthez csend kell? Pedig nem láthatják egymást, mégis egymásnak szól daluk. Oly kedves, vidám a hangjuk, vélem boldogok. Több irányból ismétlődnek a dallamok. Annyi az üzenni valójuk, hogy azok közlésével átcsúsztak a mába? Tudnak-e a világ dolgairól, háborúról. Bizonyára nekik is meg van a gondjuk, félelmük, a létbizonytalanságuk. Mégis, mennyire kedves az ő madárbeszédük, hangjuk. Milyen jó lenne, ha az emberek is ilyen kedves hangokon szólnának egymáshoz, öröm lenne hallgatni őket. Persze, amikor indulat, ítélkezés, veszekedés, féltékenység van köztük szó sem lehet ilyenről. Harsognak, rikácsolnak, kárognak, leordítják egymás fejét, rossz hallgatni, de erre gondolni is.
Inkább hallgatom Isten madárkáit, a vigaszt, reményt adó, boldog hangjukat. Jó a fáradt lelkemnek.