Az emberkereskedelem áldozatai

– Válasszuk ki, hogy mit fogunk előadni a gyerekekkel!
Nézem Esztert, hogy öt hét táboroztatás, szervezés, fegyelmezés, nevelés, példamutatás után, még mindig van energiája zeneszámokat keresni és teli torokból énekelni.
„Lekapcsolom a villanyt a fejemben…Mécsest gyújtok a szívemben, fényeljen! Ha a világ botránkozik énrajram…Akkor tudom jófelé visz az utam…”

Ekkor hozzák a férfit. A zene utolsó taktusai is elhalnak, csak a fejemben visszhangoznak a mondatok…”Van mennyország és a síron nő virág, fölkel a nap, minden reggel ragyog ránk…”

Szürke farmer, fekete cipő…beestt arcában a szemei még nagyobbnak tűnnek. Riadt tekintettel néz körbe, tüzet kér. Nem nézek rá, kerülöm a tekintetét. Én nem tudom, mit kell ilyenkor mondani. Remeg. Sovány. Éheztették, bántották.

A teraszra telepedett csendet a csupaszív gondozónő töri meg. – Menjünk, pihenjen le. Biztos fáradt. A meggyötört férfit a bejárat felé terelgeti.
– El kell vinnünk orvoshoz-mondja, mikor visszajön. – Külsérelmi nyomok vannak a hátán és a karján…

Nem mondom ki a kérdéseimet. Hogy lehetséges ez? Létezik olyan, hogy egy ember kihasznál, megzsarol, éheztet és megver egy másik embert? Létezik.

A férfi a következő napon ott fog ülni sorstársaival a kisbuszból kivett üléseken, háttérben maradva, a terasz árnyékos oldalán. Ők nem beszélnek, nem kérnek. Figyelnek. És csak a fizikai sebek fognak begyógyulni…

Egyre többen vannak.

Szólj hozzá!