A gyászom, mint a folyó…

A gyászom, mint a folyó…

Néhány napja, amikor az a borzasztó embert kínzó forróság a lakásba, de legalábbis árnyékba kergetett mindenkit, fiamék hazatérve meglepetten látták, hogy házuk sarkánál egy idős férfi ül a tűző napon, félig eszméletlenül. Az illető borzasztóan elhanyagolt állapotban volt, kezein hosszú körmök, ápolatlan haja vállát verte. Iszonyatos szag áradt felőle. Kérdezgették a nevéről, lakcíméről, hozzátartozóiról, összefüggéstelen válaszokat kaptak. Fiam kihívta a rendőrséget, a mentőt. Amíg azok megérkeztek árnyékba vitte az öregurat, vizet hoztak neki, és egy nagy szendvicset. Mikor kicsit jobban lett elmondta, hogy 92 éves, és Budára készül a feleségéhez – úgy hitte Pesten van jelenleg, amely tőlünk 60 km-re esik. Nejlon szatyrában egy pár férfi csizma volt, semmi más. Hogy miért éppen az nyár közepén? Rejtély… Bizonyára valahol magához vette, találta, vagy valamilyen karitatív szervezetnél kaphatta. Irata semmi. Éppen elkezdtem korábban egy novellát írni, és valahogy az élet – mint olyan sokszor – most is lediktálta a végét.

Kálmán bácsi reggel keresi a csizmáját. Boltba indulna friss kenyérért. Őt ugyan nem zavarja ha két-három napos a reggeli teához fogyasztott pékáru, de párja szereti a ropogósat, hát úgy dönt, leballag a harmadik emeletről a sarki kisboltba. Felöltözött már, ám a lábbelijét mintha a föld nyelte volna el.
– Eltetted a csizmámat? – néz bizonytalanul Lili nénire, miután az egész lakást felforgatja, mindhiába.
Párja felül az ágyban, tekintete zavaros.
– Hová tettem volna? – kérdez vissza. Igaz, valamire emlékezik, hogy az előző napon rendet tett a lakásban, és a csizma is a kezébe akadt… Miközben ballagott az előszoba felé eszébe jutott, hogy ki kell vennie a mélyhűtőből a csirkemellet, az ebédhez. Néhány hónapja alakult ez ki nála, ha valamire nem emlékezik akkor számba veszi a körülményeket amelyek eszébe jutnak, és ilyenkor általában előbújik elméje zugából az elfelejtett dolog is.
– Nézd meg a fagyasztóban – mondja párjának végül, és visszahanyatlik a párnájára.
Kálmán bácsi értetlenül áll a szoba közepén, zokniban. De miért kellene megnéznie a fagyasztóban a csizmát? Tanácstalanul nézelődik, azután csak elindul a kamra felé, ott valóban nem kereste még.
Felhajtja a fedelet, a csizma a bal oldali rekeszbe van bedugva. Mókásnak találja, elmosolyintja magát, de megrázza a fejét. Nem, ez nem jól van így. Lili mindig tiszta, már már hisztérikusan pedáns, ez a dolog valamit jelent nála. Valóban. Most már tudatosan figyeli, észleli azokat a jeleket, amelyek eddig elkerülhették a figyelmét. A főzelékbe só helyett cukrot tesz neje, összemossa a ruhákat, aluszékonyabb… aztán egy reggel eltűnik a lakásból. Kálmán bácsi akkor is az üzletben jár éppen. Ijedten hívja a fiát. Zolival beülnek az autóba, és lassan körbejárják a lakótömböt, a környező utcákat. Végre meglátják, egy parkban üldögél Lili néni, köntösben. Az emberek furcsa tekintettel méregetik, az anyák gyermekeiket elhívják a közeléből. Az láthatóan ebből semmit nem vesz észre. Mosolyog az emberekre. Hazaviszik, lefürdetik, és ágyba dugják. Zoli orvost hív hozzá, aki megvizsgálja.
– Előzetesen azt mondanám, időskori demencia – állítja fel az a diagnózist, miközben írja a recepteket. – Ki kell vizsgáltatni Lili nénit, megírom a beutalóját.

Másnap együtt mennek a kórházba. Lili néni nyugodtan viselkedik. Befektetik az ágyba, Zoli kipakolja a tisztálkodószereit az éjjeliszekrénybe. Elviszi haza az apját, és visszamegy a munkahelyére.
Kálmán bácsi egyedül érzi magát. Előszedi a fényképalbumot, egész nap nézegeti az esküvői képeiket. Milyen szép volt itt Lili! Eszébe jut a nap, amikor megismerkedtek. Azon az őszön minden levél arany színben ragyogott, vagy csupán azért, mert ahol Lili megjelent, ott minden tündökölni kezdett…
Jóval elmúlt dél, korgó gyomra emlékezteti semmilyen főtt étel nincs itthon. Néha eljárnak étterembe, de Lili szeret főzni, és a cukra miatt nyugodtabbak, ha maguk készítik az ételt.
Csengetnek.
Az ajtóban Lili néni áll, köntösben. Mellette egy taxis.
– A hölgyet innen három sarokra vettem föl, mert az út közepén állt, és integetett – vigyorog a középkorú férfi, aki láthatóan viccesnek ítéli a helyzetet –, kettőezer-hatszáz forint lesz.
Kálmán bácsi szó nélkül kifizeti a kért összeget, és bevezeti Lili nénit a fürdőszobába.
– Megszöktél a kórházból? – kérdezi tőle szemrehányó hangon.
Felesége mosolyog:
– Nincs nekem semmi bajom, miért vitettetek be?
Telefon, jön Zoli, Lili nénit visszaviszik a klinikára. Az ágyára rácsokat szerelnek az ápolók, kezeit kikötözik. Hiába könyörög Kálmán bácsi, a főnővér sajnálkozva mondja:
– Ön is megértheti, nem állíthatunk mindenki mellé egy nővért. Így legalább megnyugodhatnak, hogy nem tud megszökni a beteg ismét, nem érheti baj az utcán.
De Kálmán bácsit bántja, hogy így kell látnia Lilit. Az, mintha haragudna rá, és az egész világra, fejét oldalra fordítja az ablak felé, arra, ahonnan fény ragyog a szobába.

– Agydaganat – Kálmán bácsival szemben ül az orvos, háta mögött érzi, amint Zoli ujjai megszorítják a vállát. – Hasonlók a tünetek az időskori demenciához, de a vizsgálatok egyértelműen kimutatják…
Kálmán bácsi feláll.
– És most? – kérdi tétován.
– Sokat nem tudunk tenni – mondja az orvos, hangjában részvét. – Sajnos végső stádiumban van… Lili néni – sóhajtja az asszony nevét.

A temetés hihetetlennek tűnik Kálmán bácsi számára. Az nem lehet, hogy abban az urnában Lili hamvai vannak! Csak valami tévedés lesz. Bizonyára hazamegy, és Lili nyit ajtót. Odabentről töltött paprika illata kúszik ki a folyosóra, halk zene szól, kellemesen meleg van… Megebédelnek, és delelnek egyet. De a lakás üres, senki sem várja. Zoli telefonál, este beugrik. Előfizeti apjának az ebédet. Az ténfereg a lakásban, képtelen nyugodtan ülni. Olyan érzése támad, hogy Lili ott áll az ajtó mögött, és nem bír bejönni. Sietve nyitja… Senki.
Napok telnek így. Zoli munkája miatt nem ér rá vele lenni. Nincs aki magányában meghallgatná, néhány kedves szóval nyugtatná. Egyik reggel aztán elindul. Valami azt súgja neki, párja lent várja a parkban. Lélekszakadva érkezik, menet közben húzgálja magára kabátját. Lili nincs sehol… Bizonyára valahová megint elkóborolt. Indul utána…

Valahogy így is elképzelhető annak a sarkon talált öregúrnak az utolsó egy éve…

Cynthia G. Kelley: A GYÁSZOM, MINT A FOLYÓ
A gyászom, mint a folyó
Hagynom kell, hogy folyjon,
De én döntöm el magam,
Hogy hol lesznek a partjai.

Vannak napok, hogy az ár sodor
Az önvád és a fájdalom hullámain,
De mindig lesznek nyugodt kanyarulatok is,
Ahol újra nyugalmat találok.

A düh szirtjeihez csapódom –
Ilyenkor alig marad hitem,
De úsznak mások is mellettem
Akik tudják, hogy mire van szükségem:

Szerető kezekre, akik átölelnek,
Amikor a víz túl gyorsan sodor,
És valakire, aki kedvesen meghallgat,
Amikor úgy tűnik, csak visz a víz.

A gyász folyója egy folyamat,
A múlt elengedésének folyamata.
A Remény csatornáiban úszva
Partot érek majd végül.

(Forrásanyag: Vers Wikipedia)

“A gyászom, mint a folyó…” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Éva! Nagyon szomorú, amikor egy ember különböző szervi betegségek miatt, nem tudja méltóságteljesen befejezni földi életét. Történeted nagyon életszagú ( bocsánat a kifejezésért ). A vers tökéletesen bemutatja a gyászoló lelkivilágát. Sajnos tudom…
    Szeretettel: Kata

  2. Kedves Éva!

    Szomorú sorsra juthat az ember, nem lehet tudni kinek milyen sors jut.
    Nehezen tudtam végig olvasni remekül megírt művedet. Sajnos végig kellett néznem eme gyilkos kór romboló hatását, lányomnak a beszédközpontja sérült, nagyon sokat szenvedett.
    Szeretettel,
    Magdi💐🌷

  3. Kedves Éva!

    Remekül szőtted egybe a két történetet. Szívszorító volt mindkettő. Bizony, nem tudhatjuk, hogyan fogjuk végezni. Lehet, hogy mosolyognak rajtunk, lehet, hogy sajnálnak.

    Szeretettel: Rita💐

  4. gratulálok.
    a téma az utcán hever…. tartja a mondás.. és lám, milyen igaz…
    👢👢 Fgy

Szólj hozzá!