Kaszás ember

Stancsics Erzsébet:
Kaszás ember

Egy ember füvet kaszál a partoldalon. A kép nem falusi idill, a tevékenység helye minden szempontból különleges. Földrajzilag három fővárosi kerület: az elsõ, második és tizenkettedik találkozása, olyan hely, ami túlzás nélkül életveszélyesnek is mondható. Ez a legmeredekebb partoldal Budapesten, ahol a fû zavartalanul nõhet, ujjongó burjánzással, mert a nyaktörõ oldalra senki fel nem merészkedik letaposni. Még a kutyasétáltatók, vagy az iskolások sem, akik tudvalevõleg nem riadnak vissza semmi veszélytõl.
A lankásabb részen, a Széna tér felõl már kibérelték a bokrok alját nyárra a hajléktalanok, telerondítva szeméttel a gyepet. De ide, a Vérmezõ utca tetejére, õk sem merészkednek fel. Itt csak az egyik oldalon épültek házak, a másik, mint fent írtam, szakadékszerûen zuhan a Moszkva térre. Egy darabja a villamossínek fölött átívelõ híd alá esik. Ezt kaszálja most emberünk.
Megállok és nézem. A látvány hátborzongató! Fél lába térdben behajlítva, a másik kicövekelve támasztja fél méter különbséggel. A kasza lendül, de nem klasszikus félkörben, hanem alkalmazkodva a lejtéshez, megbolondult óraingaként, féloldalasan. A gépesítés korában lám, vannak helyek, ahol nem használható a fûnyíró! Araszolva halad, minden lépését biztosítva, le ne zuhanjon! Alatta a mélység, amiben futnak a villamos légvezetékei. Egy rossz mozdulat és biztos a zuhanás. Az utolsó…
Meredten nézem a mutatványt. Nincs biztonsági háló, biztonsági õv, élet és halál között lebeg a kaszáló ember. Nincs közönség, aki lélegzetvisszafojtva drukkolna, se taps, amivel mutatványát díjaznák. Én állok egyedül, de megszólítani sem merem, nehogy a váratlan hangra elveszítse egyensúlyát. Buszok fújják rá füstjüket, autók dohognak mellette, õ pedig zavartalanul kaszál. Egy lépés, két suhintás a meredélyen. Friss fû illat, cseppnyi oázis a betontengerben. Kaszáló légtornász, aki nem gondol életveszélyre. Tényleg, mi a foglalkozása? Alpinista, vagy arató? Terek kertésze, vagy szociális közmunkás?
Sokáig figyelem õt. A mindent átvészelõ városi galambok le-lecsapnak körülötte, felrebbennek, odébbszállnak nagy szárnycsattogással. Nem törõdik velük. Egyszer csak látom, megáll egy pillanatra és elõre néz. Követem a tekintetét. A fûben néhány szürke veréb ugrál. Szinte eltûnnek a magas szálak között. A férfi elmerengve áll, figyeli, ahogy azok viháncolnak az érintetlen gyepen. A mosolyáról tudom, hogy egyre gondolunk. Üdvözlet a kiveszõben lévõ, még nagy ritkán felbukkanó pesti verebeknek! Hancúrozzatok csak e tenyérnyi helyen, amit nem tudott letarolni az ember, a kutyák, a szemét, a szenny! Üdvözlet a kaszának, amit nem tudott múzeumba kényszeríteni a gép a fõvárosban sem! És üdvözlet az embernek, aki halált megvetõ bátorsággal és természetességgel kezeli. Értünk, mindnyájunkért…

 

Szólj hozzá!