Ilka néni

Ilka néni

Volt feleségem nagynénje. A Somogy megyei Nagyszakácsiban a hat testvérek egyike, ki nem ment férjhez, miáltal a többiek gyerekeinek nevelését, mi több, azok utódainak gondoskodását vállalta magára. Magyarán: cselédje volt két nemzedéknek. Szívesen tette. A múlt munkára idomított, a szükségtől csak fanatikus kitartással mentesülő túlélők egyike, ki gyerekeimet is sajátjának tudta, ringatta, etette, iskolába indította. A felmenők Mátyás király szakácsai voltak. Középkori ínyencségeket varázsolt a nagy kerekasztalra, hova heten ültünk.
1898-ban született. Mikor arról mesélt, hogy a „felszabadítók” 1945-ben feltörték a borospincéket, a házakból a javakat elorozták, a nőket megerőszakolták, megkérdeztem:
– Ilka mama hová menekült előlük?
– Én Tibikém? Sehová! Már akkor is öreg voltam… (1980-at írtunk…)
– Nem öltözött öregasszonynak, nem kormozta be arcát? Úgy hallottam, sokak ezt cselekedték.
Nem válaszolt. A „már” helyett „soha” időhatározóval kellett volna folytatnia, ugyanis látványának tudhatóan, vele kultu-ráltan viselkedtek a megszállók… De rosszmájú vagyok! Hol voltam még akkor, és mit láthatok már akkori külleméből?
Szerettem, ha mesélt. A faluban nekik volt csak cséplőgépük, de szikvízgyártó műhelyük is. Csáktornyáig (ma Horvátország) hordták lovaskocsin a szódavizet. Aztán kuláknak bélyegezték őket, és elvették, államosították életük munkáját, javaikat. Sokan jártak hozzájuk napszámba. Munka végeztével a törzsökös eperfa alatt terítettek a mezei munkásoknak, kik késsel-villával ettek. Később mondogatták is nagymamával, mikor valaki vendég bajban volt az „ekcájgokkal”:
– Hallatlan, nálunk annak idején még a cselédek is tudták, hogy a kés melletti villával nem boglyát szoktak rakni!
Sört is készítettek, mely ha éjszaka a kamrában kilőtte a stuplit, a gazda gyorsan megitta, hogy ne vésszen kárba. Főzés utáni napokban, Kövér Pál – nejem korán halt nagyapja – jobbára kótyagosan látta meg a felkelő napot… A cselédek is a vacsorához inkább ezen italt kérték bor helyett, pedig toroksimogató rizlingjüket is szívesen kínálták. A néhány kilométerre lévő szőlőhegy valóságos füvészkert. Nádkucsmájú, fehérre meszelt présházakra évszázados tölgyek és égbeszökő jegenyék vigyáztak. Annyi volt a gyümölcs, hogy nem is szedték fel mindet a fák alól. Derűs, almazöld kalászok futottak a lankás északi gerincre, hol a Balatont lehetett sejteni.
Egyszer apámmal, a „budapestivel” bóklásztunk a hegyen – vittem, hogy lásson csodát. Titkon bíztam, hogy behívnak egy-két helyre, amiből tizenegy-tizenkettő lett. Visszaérve szentjánost ittunk a falu kocsmájában, mikor a széles publikumnak előadta, hogy: „Hülye a paraszt, mert nem szedi fel a hullott gyümölcsöt, és nem főz pálinkát belőle…!” Némi tekintélyemnek tudhatóan hátunkban somogyi bicskák nélkül könyöröghettem haza a szolgálati lakásunkba, melyet munkahelyem biztosított kis családomnak. (Rövid ideig „mint gépész üzemmérnök” itt dolgoztam).
Disznót is vágtunk, mikor is több pesti barátot, rokont invitáltunk a volt jegyzői házba. Persze Ferkó, Kövér Pál balkézről jött féltitkos fia családi szeretetből, valamint Krénusz Jóska, a sírásó kóstolóért és pálinkáért segítettek csőkukoricával „katrócba” csalni az áldozatot, majd lovaskocsival levinni a felvásárlóhoz, hogy lemészárolják. Miután a trágyában fetrengő sertéssel így végeztünk, kezünk vastagon beszennyeződött. Jóska megkínált kolbásszal, hozzá való omlós házikenyérrel. Láttam, miként kezéről a sárga „massza” rákenődött a hófehér kenyérre. Elszörnyedtem.
– Na, fogja má, mérnek úr! – a kocsibakról hátrafordulva tolta orrom alá az ínyencséget. (Őt viszont orosz katona „ügyeskedte”, és mivel a vér nem válik vízzé, még nyáron is usanka volt a fején.)
– Nem, Jóska, nem kérek, én már reggeliztem! – és hogy ne legyen sértődés, tovább unszoltam a szilvóriumot.
A sertést a böllér levágta, a kedv sok lett, a bor kevés… Hárman indultunk a szőlőhegyre. A gazda és sógorom, Becsei Gyuri. Gyanús volt, miután két kilométeren tiportuk a havat, hogy nem sietnek megtölteni a demizsonokat, hanem gyújtóst vágnak.
– Hülyék, siessünk vissza! Várják a bort, helyettünk dolgoznak… Mindjárt ránk esteledik, és elemlámpát sem hoztunk!
– Legyen már veszteg, mérnek úr, majd tartjuk magunk előtt a vaskályhát! Látja, nem csak fűteni, de világítani is világít… hehehe!
Hűvös éjszaka ígérkezett. A telihold fénye szikrázott a hómezőn, mikor is kirimánkodtam a nótaszóból két vitézemet. Felváltva sokallták a rájuk jutó boroskannák súlyát, de kisvártatva sajátukat is. A pesti sógort miután hiába ébresztgettük, vállunkra vettük és vittük. Fertály órára ráunt a nagy karitászra még mozgó társam, és elszenderült az útszéli rézsűn. Pá-nikba estem! Féltem, ami erőt adott ahhoz, hogy váltva hazacipeljem őket. Mivel csak jómagam voltam beszámítható, engem sújtott a cifra elmarasztalás:
– Hol a francba voltak, mérnek úr! Ilyen toron sem vótam, hol vattát nyel a böllér! – ripakodott rám a hentes, és visszaköpte a kóstolót a nyershurkás fazékba.
– Ehhe még sót aggyatok. A rosseb innya rátok hidegvizet, ha mán a bort úgy elsajnátá-tok!
Darabig visszafelé mondta a Bibliát, jobban mondva káromkodott, aztán csapot-papot otthagyva, bevágta maga mögött a gőzpárázatú üvegesajtót. Kutyák koncertje kísérte a cserháti faluvégig. Aztán hajnalig már csak a hold bőszített néhányat. Ilka néni folytatta a hentes munkáját.
Míg nem adtak lakást, feleségem rokonánál kis földes szobában laktunk, nagy-nagy felvetett szalmazsákos ágyban… Aludtam azóta százezer forintos ágybetéten, de puhábban, lágyabban bizony nem. Fiatal örömök és a tökéletes pihenés mennyországának bizo-nyult. (Jött is a következő gyerek…) Reggelente félmeztelen nyújtóztam a boltíves tornácon, mi-
kor nagymama életre fújta a tegnapi parazsat, és ropogós szélű tükörtojást sütött rajta. Hozzá a házvégi patakparton termett, és sós vízben savanyított tulipiros „csuma” nélküli paprikalepedőket faltam. Kemény volt, ropogott. A növényi rostok úgy adták meg magukat, mint a házi tojás barnára pirult tajtékai. Ikarusszal mentem dolgozni, melyek a világ leg-szebb és – kényelmesebb buszai voltak akkoriban.
Igazából nem is a fentiek miatt vettem elő az ánégyest. Már évek óta benne van a tol-lamban az alábbi történet:
Lentibe költöztünk. Ilka mamát, a tiszteletbeli nagyit három unoka nyűtte, de unszolni akkortájt sem kellett, hogy belelapozzon múltjába. Apró falujából szemlélt majd évszázadot. Keveset volt Kaposvárt is és Pesten, hová magával vitte kicsiny karton bőröndjét, Trianont, a gazdasági válságot, a világégést, a komcsikat, a beszolgáltatást és kuláküldözést. Tudtam, hogy hosszú farka van történeteinek, de a következőről álmodni sem mertem:
– Tudjátok, gyerekek… – Noémi, Fruzsi és Öcsi nyíló értelmükkel, nagy szemekkel várták a fogat már régen nélkülöző perga-menszájból az édes fabulát! Tutyijára meredt (tutyi papucs – török eredetű szó) és:
– Mikor a törököt Somogyból is kiette a
fene, a császár parancsba adta, hogy minden falu meszesgödröt ásson, és abba dobja bele az arra menekülő janicsárokat. Fogtak is egyet! – A kislányok körmüket kezdték rágni. – Ahogy ütötték, rúgták a lyuk felé, megszólalt magyarul: „Ne bántsátok jó katonát, tud az nektek fütyülni, énekelni!” Most valami hangutánzás következett: „Hej de, rutyutyu!” – talán így. Megkímélték életét, befogadták. Aztán ki tudja hány nyalka huszár ősapjaként merült feledésbe, görbeszárú csibukjával és bő bugyogójával.
Benne élt a család emlékezetében a háromszáz év előtti esemény! Nem csak a tanítótól a népiskolában, de a nagyapától, annak dédijétől, ükjétől is hallhatták. Tankönyveinkben a korszellem vagy érdekek által „modulált” litográfiák, festmények üzennek a régvoltról. A tartalom se hiteles mindig, mert a historikusok kenyéradó gazdájuk szája íze szerint mártották lúdtollukat a kalamárisba, vagy mikor már a töltőtollal tették, pont úgy sikerült belepréselnünk a múltat jelenük érdeksablonjaiba. Mikor a család legöregebbje mesél a szépapa szavairól, akár a forráshoz is érhetünk.

Remélem lesz, kik olvassák írásomat és továbbadják. Családom felelőssége a legnagyobb! Rajtunk áll, hogy példának okán a 2360-as év karácsonyán a mesélőkedvű nagypapa elregélje: „Mikor a török Somogyból is menekült…”
Rólunk már nem fog szólni a rege, de ak-kor is érdemes volt a magot tovább vetnünk.

Ilka néni sírját a többi öregével együtt a nagytörténetű temetőkápolna árnyazza és óvja a bakonyi szelektől. Aztán, hogy melyikük tud adomázni szebbet, innét fentről nem tud-hatjuk, de hogy findzsából, és nem teáskannából töltik egymás múltpoharát, afelől bizonyosak lehetünk!

“Ilka néni” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Tibor!

    Meg kell őrizni a múlt emlékeit és tovább adni
    Szeretettel gratulálok írásodhoz, élmény volt olvasni.
    Magdi

Szólj hozzá!