Tűzvész

Egy forró nyári napon Anna egyedül volt otthon a kisfiával, férje és apósa kora reggel elmentek a szőlőhegyre, ilyenkor a szőlőben nincs tennivaló, de a pince körül találtak munkát.
Józsika három hónapos még bölcsőlakó, anyukája jó időbeosztással végezte a ház körüli munkát. Kenyeret sütött, finom paradicsomos káposztát főzött, gondolta a kenyérrel együtt készült langallóval, amit már kivett a kemencéből, fokhagymával bedörzsölt, jó friss tejföllel ízlik majd a férfiaknak, mikor fáradtan hazajönnek.
Megszoptatta a babát, gyorsan el is aludt a kicsike, éppen jókor, mert megsült a kenyér, hamarosan lehet kiszedni a kemencéből.

Máris indult volna, mikor szokatlan időben megszólalt a harang, nagyon megdöbbent, rögtön hallotta, hogy” félreverik” az pedig nagy veszélyt jelzett.
Kiabálást hallott.
– Tűz van! Tűz van! Vödröket hozzanak, menjünk oltani, húzzuk a vizet a kútból!
Kétségbe esetten kiabáltak, sikoltoztak, amikor meglátták, hogy az egyik portán lángol a gabonás kazal. Próbálkoztak a vízzel, de esélyük sem volt, be kellet látni, hogy a természet hatalmas erejével nem lehet felvenni a harcot.
A falunak volt egy közös kútja, amit egy nagy kerékkel működtettek. Egy tengelyen forgott a lánc minek mindkét végén vödör volt, így ha a kereket tekerték az egyik vödör felfelé jött a mások lefelé.
Kevesen tartózkodtak a faluban, mert nyáridőben a falusi ember nem lopja a napot, így csak az idősek, és a gyerekek voltak többnyire otthon.
Anna mikor kiszaladt a házhól, nagyon megijedt, amikor szeme elé tárult a borzalom. Recsegve sercegve faltak a lángok az udvaron cséplésre váró gabona kazalt és az állatoknak télire gyűjtött szénát, már a ház zsupp fedelét kezdték nyaldosni a lángok. Ahol tűz van a szél is feltámad.
Az utca észak – dél irányban épült, Annáék háza a nyugati oldalon, tőlük észak felől a harmadik portán keletkezett a tűz, a szél feléjük terelte a lángokat. Kétségbe esetten szaladt be a házba, felkapta a babát, néhány párnát és vitte jó távol a kert végébe. Elhelyezte a kicsit a párnákra, rohant vissza, versenyt futva az idővel és a tűzzel, hogy amit tud mentsen a mindent felfaló lángok elől. Nem törődve a füsttel a tikkasztó kánikula melegével, amit a tűz még fokozott hordta ki, ami éppen a kezébe került, nagyon gyorsan elérte az ő házukat is a végzet. A száraz kazalok a hőségtől kiszáradt zsupp fedél lobogva égett, az égbetörő lángok, megállíthatatlanul terjedtek, utoljára még eszébe jutott a kotlós, a csibéi most keltek a tojásból, a fojtogató a füstben, kihozta az ólból a fészeklakó apróságokat a tyúkanyóval.

Mikor látta, hogy már nincs vissza út, ment a kisfiúért, hogy
ölébe vegye.
Döbbenten látta, hogy ahová a babát letette égnek a párnák, a ruhák, amig ő visszament, a szél odasodort a tűzből egy égő szalmacsomót.
Odarohant, hogy az égő párnák közül megmentse gyermekét, de nem volt sehol. Lefagyott a rémülettől, szinte eszét vesztve ordított.
– Hol a kisfiam? Eltűnt a kisfiam!
Mikor valaki odament hozzá.
‐ Nyugodj meg Anna. Én láttam, hogy a keresztanyja elvitte.
Ők a falu északi részén laktak, ott nem fenyegetett a tűz. Ahogy tudott szaladt a keresztszülőkhöz, ott volt a baba, békésen aludt. Felkapta magához ölelte, most nem érdekelte az, hogy mi lesz velük, hol hajtják álomra a fejüket, Elvesztették mindenüket, az otthonukat, az addigi életük elszállt a füsttel, de ő boldogan ölelte gyermekét, nem érdekelte a jövő sem a jelen, tudta, hogy valahogyan majd csak lesz. Újra kezdik az életüket, felépítik a jövőjüket.
Végig száguldott a tűz a keletkezési ponttól dél felé mindent felfalt, ami útjában állt azt elemésztette.

A pár órával ezelőtt még békés falu, fehérre meszelt pitvaros vályogfalakkal, a sötét szürkére színeződött, rozs szalmából készült tetővel, az utcán vadgesztenye sorral. a csend és a béke szigete volt, szorgalmas, dolgos emberekkel. Ebből az idilli képből nem maradt más, csak koromtól feketedő falak, üszkös, ég felé meredező halott fatörzsek, por és némi hamu. Könny és fájdalom.
Családok gyerekekkel, idős beteg emberek hajlék nélkül…
Az épségben maradt házakban lakók befogadták a károsultakat, de ők is szegényesen éltek, nem volt szabad ágy a nincstelenek számára, így a pajtákban, fészerekben, szénán aludtak.
Reggel fájó szível ébredtek, már akik tudtak aludni, siratták a múlt nyugalmát, az addigi életüket, amit elvett tőlük a tűzvész.
⁸Kocsi zörgést hallottak, kíváncsian nézték ki lehet az, aki ide látogat eme földi pokolba…

Az Inkei báróhoz este eljutott a borzalom híre, azonnal utasította az intézőt, hogy a majorban ébresszék fel a cseléd asszonyokat, vigyenek lisztet nekik és kezdjenek el kenyeret sütni, mihelyt kisül, kocsi álljon készenlétben és induljon a 25 km. – re lévő faluba, reggel ott volt a kenyér, mindenkinek jutott belőle.

Másnap odarendelte a környékről az ácsokat utasította, hogy mérjek fel, mennyi fára lesz szükség, vágják ki az urasági erdőből és a leggyorsabban építsék ujjá a házakat.
Szállíttatott lisztet, gabonát a károsult családoknak.
Vetőmagot, hogy az élet újra indulhasson.
A szomszédos falvakból is segítettek.

A történetet, nagymamám mondta el, amit az édes anyjától, Annától hallott. A 19. század közepe körül történt, ő később született.

“Tűzvész” bejegyzéshez 10 hozzászólás

  1. Kedves Riita!

    Régen,

    Összetertóbbak voltak az emberek, a bajban segítettek egymást, nem zárkóztak el a saját világukba.
    Sok szeretettel köszönöm, hogy olvastad írásomat, és a hozzáírt véleményedet.
    Magdi💐🌷

  2. Nagyon megrázó és mégis szép történet volt. Az emberi összefogásról, az önzetlen segítségnyújtásról. A gazdagok se voltak feltétlenül gonoszak és kizsákmányolók, ahogy azt hírdették róluk, miután megfosztották őket mindenüktől és megalázó élethelyzetbe kényszerítették őket. Azt hiszem ma is lenne bőven kitől elkobozni a vagyont, amihez ezen utóbbiak nem tisztességesen jutottak, bár most is vannak olyanok, akik szorgalmas munkával, tehetséggel, kitartással érték el azt.

    Szeretettel: Rita🌼

  3. Kedves Évi!

    Nagyon köszönöm dícsérő szavaidat. Mi azt tanultuk, hogy a nemesség csak sanyargatta a népet, de nem, azért sokan tettek a hazáért. Az Inkey bárókat tiszteltek az emberek, mert, pártolták a falvak népét, iskolát, templomot építtettek, birtokukhoz tartozó falvakban. A legenda szerint, a török időkben kanász vot az ősűk, őrizte a kondát, mikor egy török megszomjazva vizet kért tőle, mikor a szomját oltotta egy csorgó forrás vízéből, mondta neki “Hajolj le és igyál,”a török leszállt a lóról, lehajolt inni, erre ő a fokosával levágta a fejét. Nem késlekedett, illetékes helyen bemutatta, kiderült valami fontos személy volt, ezért megjutalmazták. Mondták neki. “Itt van ez a ló reggel ülj fel rá és mekkora területet körbe lovagolsz egy nap alatt, az mind a tiéd.”
    Sok szeretettel,
    Magdi
    💐🌷

  4. Kedves Kata!

    Abban az időben, gyakran pusztított a tűz, a nagy melegben elég volt egy szikra, tüzzel játszó gyerek, vagy egy bosszú szomjas ember, hogy falvak égjenek le.
    Szeretettel köszönöm, hogy olvastad és a hozzáírt szavaidat.
    Magdi💐🌷

  5. Kedves Zsuzsa!

    A bajban, szerencsére volt segítség.
    Sok szeretettel köszönöm figyelmedet.

    Magdi💐🌷

  6. Kedves Gyöngyi!

    Igen. A történet valós, nagymamám és anyám is többször elmondták, a dédszüleimmel történt az eset.
    Sok szeretettel köszönöm figyelmedet.
    Magdi💐🌷

  7. Nagyon jól megírt történet kedves Magdika! Végig tartod a feszültséget, színes az írás. A ma embere közül sokan azt hiszik a nemesség együtt járt a nép szipolyozásával. Azért tudjuk, hogy nem minden esetben volt igaz ez, sokan tettek a hazáért, a területükhöz tartozó emberekért. Lásd pl. Széchenyi, Wesselényi, hogy soroljak kettőt. Gratulálok a szép íráshoz! Szeretettel: Éva

  8. Szerencsére lett segítség, sajnos régen sok falu leégett, köztük a miénk is.
    Szeretettel: Kata

  9. Jó, hogy voltak a múltban ilyen nemes lelkűen cselekvő nagyurak, akik segítettek a szegényeknek.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  10. Akkor ezek szerint ez egy tipikus szájról-szájra járó igaz történet… még jó, hogy a kisbabának nem lett baja, és a báró is segített a szerencsétlenül járt falu népén. 🌷 Fgy

Szólj hozzá!