Az öreg rác

Az öreg rác

Szeretjük szüleinket, testvéreinket, barátainkat, a kutyákat és a macskákat, de kedveljük önmagunkat is, legalább annyira, hogy a viszonzás igényével mi is részesüljünk általuk e földi mannában. Nem közömbös, hogy a szekér után futunk, avagy a bakon ülve sütkérezünk az elérhetetlenség mámorában.
A hazaszeretetben nincs kölcsönösség, mert nem fog soha visszaszeretni. Nem fog simogatni és becézni, nem ígér semmit, így be sem csap. Ha beteg, ápolnunk kell, ha virul, óvnunk kell, mint a kínai porcelánt. Tündöklése hazafi számára csak pillanatnyi lehet, mert ebből a sok is kevés.
Vállon sem veregethetnek önzetlenségedért, mert ők nem a szülőfölded, hegyek és vizek, nem himnuszok, Árpádok és Széchenyiek. Magasztos kötelesség, kellemes révedés, kicsit azonosulás nagyjainkkal.
Középiskolás koromban Budapesten, a Rákosmenti Kertvédelmi Társulatnál dolgoztam nyaranta. A hatvani vasútvonal sorompója és a Rákos-patak közé szorult telephelyre siettem reggelente, kis tarisznyával, még kisebb zsebpénzzel, valamint nagyfiús lelkesedéssel, mert felnőtt számba vettek. Tehették, mert igen veszélyes munkákat bíztak ránk. Rende-sen csak nagykorúakat foglalkoztathattak volna, de azok nem érték be a tíz forintos órabérrel. Pest különböző pontjain veszélyes fákat vágtunk ki. Bérházak udvarán elöregedett, kiszáradt óriásokat kellett a tetejére felmász-va, szeletekben elfűrészelni, és kötéllel leereszteni úgy, hogy a környezetében ne essen kár. Az elektromos művek kiselejtezett má-szóvasaiban, biztonsági és mászó öveiben Fatia Negraként, avagy újabb módhatározóval: terminátorként mutatkoztunk a függőfolyosót megtöltő bámész asszonyok örömére, de jobban bánatára. Ahogy a társulás Molotov teherautójáról leugráltunk, hangos szemrevételezés következett. Aztán az előzőleg megfelelő méretűre csonkított fa döntési irányáról határoztunk. Máig sem tudom hogyan, de jobbára a tenyérnyi udvar legszebb virágágyása volt útban… Hangos hezitálásunkat a fentről alászálló nemtetszés először szaggatott, majd vízözönként nyakunkba zúduló artikulációja követte.
Jól kitanultuk a szakmát! Bátrak és süketek voltunk. Kisvártatva papucsos, fejkendős, mély dekoltázsú pongyolás követség érkezett. Ekkor derült ki, hogy a hagyma és zsírszagú lépcsőházakban sütemények is készülnek, mi több, még az is, hogy a sarki boltban sör is kapható. Másik irányba dőlt a fa…
Miután lenyaltuk ujjainkat és bátorra ittuk magunkat, tapasztalhattam, hogy a fűzfát magam alatt vágva, harmadnyi bevágásnál már a gallyal együtt landolhatok…
Az angyalföldi Rokolya utcában dolgoztunk. A szűk átriumos udvar közepén égig érő, elhalt akácot gyilkoltunk kézi szerszámokkal. Veszélyes volt, ezért jobbára lentről bámultuk, nem fentről fűrészeltük. A „tanács” külsős tagja volt egy köpcös, hetven év körüli ember. Apró széke volt, és délszláv sapkája. Kezét napellenzőként használva kémlelte a fát. Jó tanácsokat adott, és még mást is.
Kiderült, hogy több év előtt Jugoszláviából költözött fővárosunkba. Dicsérte hazáját és Magyarországot, aztán már csak a „saját” országát, végül azon vette észre magát, hogy jó rácosan senki magyarként aposztrofált minket.
Öten-hatan lehettünk. Ketten főiskolai előfelvételisek voltunk, a többiek csak a meccsen tudták, hogy mely nációhoz tartoz-nak, vagy ha belenéztek a személyiükbe. Jobbára bólogatás és hümmögés kísérte szavait. Sértődés nem esett, mert történelmi tájé-kozottságuk híján nem is tudták, miről van szó. Konklúzió: ők dicsők és szlávok, mi elnyomók és vad ázsiaiak vagyunk.
Beszélt Cirillről és Metódról, a pánszlá-vizmus nagyszerűségéről, Tesláról, a feltalálóról, valamint a szabadságharcról, mikor Szenttamásnál bedarálták honvédjeinket. Nekik sikerült a délszláv népeket Jugoszlávia néven egyesíteni, és a keleti tömb leggazdagabb országává tenni.
Én elmondtam, hogy a szlávság még a botot sem ismerte, hogy leverhesse az érett gyümölcsöt a fáról, míg mi, pártusok, már csillagvizsgálókat építettünk. Elárulták a forradalmi eszmét ’48-ban. A zsarnok Habsburg mellé álltak. Ha nincsenek Hunyadiak, a Dinári-hegységben már csak kecskék legel-nének. Szóval, jól megvoltunk egymás dicséretének dolgában… Hajba nem kaptunk, mert körítéssel élét igyekeztünk venni a kijelentések súlyának.
Szeleteltük az égig érő fát változó szorgalommal, de alig akart fogyni. Napok múltán, jobbára csak nekem beszélt. Később partizán múltjáról is mesélt, ami izgalommal töltötte el a társaságot. Oldódni látszott a korábbi napok feszültsége, de éreztem, hogy végül is népem rosszakarója ez az alattomban magyar vért pohárból inni vágyó jópofa. Addig-addig ment
a dolog, míg a többiek rajongtak érte, én pedig magam maradtam a nemzetféltéssel. Granicsárt láttam benne, ki bármikor kikaphatja zsebéből a gyíklesőjét, és torkunkat metszi. Észrevette rajtam, és érzésem szerint tetszett is neki a szereposztás. Íme, most, a hetvenes években is kudarcot szenvedünk ezektől? – gondoltam.
Utolsó napjaink egyikén orvosi vizsgálatra kellett mennie, így a nyugdíját nem volt ki felvegye. Nyelvem végére kéredzkedett: „Ezért a pénzért nem itthon dolgozott meg. Vegye úgy, hogy a szittyák ajándéka a sok „dicséretért”! Háttal álltam, mikor vállamra tette a kezét. Megfordultam.
– Megkérlek, fiam, vedd fel a pénzt te, itt van a meghatalmazás, add oda a postásnak. Jól tedd el, hogy meglegyen. Délben érkezem!
Meglepődtem. Pont énrám bízta a pénzét? Ellenségére?
Ebéd után meg is érkezett. A zsebembe gyűrt forintokat és a szelvényt kezébe adtam. Megszámlálatlanul elrakta.
– Örülök, hogy bízik bennem – mondtam.
– Benned lehet is!
– Ugyan miért?
– Mert szereted a hazádat, és kiállsz érte, tehát csak becsületes lehetsz, nem úgy, mint a haverjaid, akik hallgattak, vagy röhögtek, mikor a kisszéket kellett volna kirúgni alólam.
Én ezt az embert akkor tisztelni kezdtem. A fatörzs alsó és egyben utolsó darabjait egyben hagytuk, nem vágtuk át teljesen, hogy a reggelente érkező munkavezető dolgot lásson még, és hogy ülhessünk még az öreg rác lócája körül.

“Az öreg rác” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Tibor!

    Érdeklődéssel olvasom írásaidat, annak nagyon ötülök, hogy ezt is olvashattam.
    Szeretettel.
    Magdi

  2. Szép ‘tanmese’ a láthatatlan emberről.
    Köszönet, üdvözlet

  3. Kedves Tibor!

    Mindig szívesen olvasom gördülékeny, elegáns stílusban, választékos szókinccsel írt történeteidet.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!