Dr. Petnáki Kiss Antal egy biztosítótársaságnál robotolt nemritkán még hétvégén is, ha a rabszolgahajcsár főnöke ezt megkövetelte. Élete nagy szerelmét rákban nemrág elveszítette és csupán csak ezek után döbbent rá arra mennyire sebezhető is a parányi emberi élet. Mivel statisztikai matematikában is jártas volt ezért statisztikai szempontokat is mérlegelve, persze hozzávetőlegesen képes volt megállapítani, amennyiben tudta egy ember korát, foglalkozását, és szociális hátterét, hogy nagy valószínűséggel meddig fog élni az adott illető.
Reggelente úgy kellt fel, mintha az a jelképes nap volna az utolsó, amikor mindent egyetlen lapra tesz fel, és mindent, amit eddigi szánalmas, csenevész életében szándékosan, vagy megbukottan elszalasztott most majd kamatostul be fogja hajtani. Azt olvasta a netes hírek között, hogy a fegyvertartáshoz általános pszichológiai vizsga megléte is szükséges, s ha – adott esetben -, egy-egy szemfülesebb, vagy rafináltabb lélekbúvár kapásból kiszúrja, hogy bizony volt idő – főként gyerekkorában -, amikor erősen foglalkoztatta az öngyilkosság problémaköre a végén még nem lehet saját fegyvere, mellyel – ha úgy adódik -, könnyedén, és remélhetőleg fájdalommentesen küldheti át magát a másvilágra.
Most is mint minden reggel a szürke, unalomig elismételt sablonossággal borotválkozott meg, vasalt ingéhez vasalt nyakkendőt kötött, kifényesítette fekete műbőr olasz márkájú cipőjét és aktatáskájával komotosan elindult a munkahelyére. Megtehette volna, hogy autóval megy, de az utóbbi benzinár drasztikus emelkedésének következtében megszólalt benne a tartós takarékoskodás szelleme, mely azt tanácsolta neki, hogy várjon nyugodt szívvel, amíg az árak is kedvezőbbé válnak. Igen ám, de az infálció veszett ütemben dübörgött és nyomában szinte rakétasebességgel száguldott a tartósnak ígérkező drágulás. Így is vége hossza nincs hallgathatta rabszolgahajcsár főnöke éves beszámolóit, hogy a munkatrsakat meg fogják becsülni, ha persze eljön az ő idejük, és tartós fizetésemelésre lehet számítani, ami – mondani sem kell -, legfeljebb csupán a főnöki berkekben éreztette hatását.
– Jó reggelt kollega! Hova-hova ilyen korán? – kérdezte az ügyeletben posztoló, csigalassúságú, tagbaszakadt gorillatestű biztonsági őr.
– Jó reggelt kedves Zoltán! Hogy van mindig? Ma kicsit krábban jöttem! Őszintén remélem, hogy nem baj?! – állt meg földbegyökerezett lábbal egy jelentős pillanatra, míg tüzetesen végigmérte az otromba őr.
– Nekem aztán nyolc! Jó munkát, szép napot!
– Viszont kívánom! Minden jót! – olyan gyorsan szedte a lábait, mint távgyalogló versenyen szeretett volna indulni.
Bement saját névtáblával ellátott szükös, pakánylyukra hasonlító irodájába, melyet igyekezett otthonosabbá tenni, így természetes hatvanwatos izzókat vett a már-már elviselhetetlen neoncsövek helyett, és néhány kevés fáradtságot, törődést igénylő szobanövényt is behozott, hogy színesítse valamicskét lepusztult környezetét.
Fölakasztotta holmiját a fogasra, mely szintúgy saját szerzeménye volt, majd néhányszor szertartásszerűen körbejárta négyzetalakú íróasztalát, és kibámult az emeleti ablakon.
,,Vajon mit szólna főnöke és kollegáinak többsége, ha egyszer csak se szó, se beszéd fogná magát és kiugrana az emeleti ablakból, akár egy kövér, dabadt madár, ami még nem tanult meg repülni?” – futott át agyán a röpte gondolat, majd leült, hogy az aznapi aktakupacokból megpróbálja kihámozni, hogy vajon ha milyen feladatok várhatna rá. ,,Kérdéses, hogy év végén megkapja-e az esedékes fizetésemelést, vagy ez is csupán egy újabb idióta ígéret főnöke részéről?” – töprengett tovább.
Az igazság sajnos az, hogy már legalább öt éve fel kellett volna mondania, hiszen karrierépítési lehetőség helyett sokszor úgy érezte minden munkát egyedül neki kell határidőre teljesítenie, és megcsinálnia. Mégse vitte rá a lélek. Túlzottan is beleivódott a gondolat, hogyha új dolgokba vágná a fejét – meglehet -, hogy csupa veszteséget termelne maga körül, ami persze horibilis költségvetéssel járna. Pedig de szeretett volna saját forgatókönyvvel leforgatni egy két és fél órás, elgondolkodtató játékfilmet! Ebből sem lett semmi!
Később pontosan fél tizenkettőkor ebédelni ment. Csak épp kiugrott a sarki kínai büfébe, ahol remek, ízletes csípős bundában sült csirkefalatokat, és szójaszószos rizsköretet árultak még megfizethető áron. Egy nagy adaggal vett, majd visszatért munkahelyére.
Ahogy benyitott az irodába egy gyönyörű nő várakozott rá. Amikor meghallotta, hogy jön zavarában elpirult, és hirtelen nem tudott megszólalni. Olyasfajta bombázó volt, akire illik a ,,titokzatos vonzerő” kifejezés. Csábosan kissé flörtölő pillantással vette le márkás napszemüvegét, és simította hátra rövidre vágott, csinos haját.
– Oh! Hát máris visszajöttél? – kérdezte mennyország-mosollyal, melytől a legtöbb embernek azonnal veszettül zakatolni kezd a szíve.
– Ö… üdvözlöm… kéz csókolom! Elnézést, ismerjük egymást? – kérdezte gyerekesen, ostobán. Elvégre ilyen gyönyörű, talpraesett nők azért mégsem szoktak az életében felbukkanni.
– Jaj ne hülyíts! Egyetem? Irodalomtörténet doli? Sehol semmi?
Petnáki egyelőre tanácstalanul nézett rá, majd gondolkozni kezdett. Aztán rögtön beugrott, hol találkozott a hölggyel: – Oh! Hát ez valóban meglepetés!
– Na gyere ide te aranyos mackó! Hadd öleljelek meg! Rég nem láttalak! Mi újság van veled? – úgy ölelte magához, mint egy testvért szokás, és hosszú percig álltak így bensőségesen.
– De hát foglalj helyet kérlek, és hozzhatok valamit…? – bontakozott ki a jóleső, szívélyes ölelésből.
– Egy ásványvíz most jól esne! Köszi! – nyújtóztatta ki karcsú, szexis lábait. – Komolyan mondom megölöm aki fetalálta a női cípősarkakat! Lépni is alig lehet bennük, legfeljebb flamingók módjára, vagy pipiskedve, a nőktől meg mintha megkövetelnék, hogy mindig a topon legyenek ezerszázalékosan! Őrjítő tud ám lenni! – vallotta be nagy sóhajok kíséretében, mint aki szabadulna kicsinyes gondjaitól.
– De mesélj már! Úgy eltűntél az egyetem után, hogy azt hittük megnősültél, és családot alapítottál! Tényleg… – kapott a fejéhez, aki elfelejtett valami fontosat. – Van egy-két gyerkőcöd és csinos asszonykád remélem! – nézett rá sandán, mohó kíváncsisággal.
– Hát… ami azt illeti… nem igazán… – vallotta be őszintén.
– Ez meg mit akar jelenteni! Csak azt ne mondd, hogy egy ilyen romantikus, talpig úriember pasi még mindig egyedül van a világon?! Ezt nem gondolod komolyan?
Bólintás volt a válasz szomorkás mosoly kíséretében.
– Jaj, szegénykém! De hát mi történt?
– Egyszerűen a barátnőm közölte, hogy neki anyagi igényei vannak, és szakított velem miután jócskán leordtotta mihaszna fejemet.
– Jaj, drágám! Úgy sajnálom! Ezt te nem érdemelted meg! Legszívesebben rögtön kikaparnám annak a rüfkének a szemét, hogy ilyet merészelt tenni! – idegesítette fel magát.
– Kérlek inkább ne csinálj semmit! Őrizzük meg a nyugalmunkat, és inkább felejtsük el örökre! Édesanyám mondogatta mindig, hogy nem szabadna megengednem, hogy mások tönkreegyék az életemet, és a jó kedvemet!
– Anyukádnak mindenben igaza van! Tényleg hogy van? A család többi tagja?
– Hát két betegeskedő nagyimat, és édesanyámat is elveszettem most jelenleg van tizenöt unokatestvérem, de inkább szándékosan nem tartom velük a kapcsolatot a gyerekkori szemétkedések miatt!
– Háziállatod van-e?
– Úgy érted? Kutya, vagy macska, kaméleon?
– Oh! Bocsánat! El is felejtettem, hogy te rettegsz az állatoktól! Szóval akkor jelenleg van ez a munkád, és semmi sem tölti ki az életedet!
– Rengeteget írok, olvasok, gitározok amatőr szinten! Nem kedvelem, ha a szabályaimat meg kell változtatnom! – jelentette ki kissé bosszúsan, ami viszont nagyon is imponált a nőnek, aki váratlanul megint jócskán elpirult.
– Ez tetszik! Szeretem, ha egy férfi betartja a játékszabályokat! Nekem is volt egy vadító, nagy szerelem egy olasz macsó-típussal, mert sajnos imádom a rosszfiúkat. Valósággal bezsongok tőlük, de a frenetikus szexet kivéve hamar rájöttem, hogy Albertó csak játszani, szórakozni szeret velem, és amikor kész tények elé állítottam; család, gyerekvállalás – egyszerűen kijelentette, hogy semmi megkötöttséget nem akar egy kapcsolatban! Hát így szakítottam én vele!
Időközben meghozták az ásványvizet, és a nő hatalmasat kortyolt. Mohó kortyokban itta a vizet, mint aki ki van szomjazva.
– Őszintén sajnálom!
– Köszönöm együttérzésedet, de én nem bántam meg a döntést, ellentétben azzal, hogy az egyetem után magadra hagytalak! – bukott ki belőle.
– Figyelj! Mindketten megjártuk a saját poklunkat, és jó volna új lappal kezdeni!
– Szerintem is! Mit csinálsz ma? Már úgy értem, hogy miután végzel a munkáddal? – kérdezte kissé félszegen kezeit tördelve.
– Tulajdonképpen a délutánom hátralévő része szabad! Mit szeretnél?
– Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet a Margit-sziget környékén, utána pedig meghívnálak kajolni, később pedig megmutathatnád a lakásodat is! – vallotta meg hamiskás mosoly kíséretében.
– Ez remek! Akkor találkozzunk délután!
– O.K. szépfiú! De hol? – cirogatta meg pufók arcát.
– Mondjuk legyen a Jászai Mar-tér úgy fél három magasságában. Így jó lesz?
– Nekem tökéletesen megfelel! Akkor további jó munkát és el ne felejts! – könnyed, röpke puszival búcsúzott, és szándékosan csábosra vette a figurát, hogy formás idomait is bátran megmutassa.
Ha valami, akkor Dr. Petnáki nagyon értett a precíz pontosság szakmai követelményeihez. Volt egyetemi csoporttársára várni kellett tizenöt percet, de ezen nem akadt fenn. A hölgy még sugárzóbb, még mosolygósabb, és még lélegzetelállítóbb volt mint valaha. Új ruhát vett fel, mert szintén hangsúlyosan kiemelte angyali nőiességének idomait.
Mindketten rendeltek egy habos cappucinót, majd hosszú órákig beszélgetni kezdtek a kellemesen cirógató, nyárias jellegű napsütésben, és Petnáki egyre inkább érezte szíve mélyén azt, hogy talán az élet neki is tartogathat egy második esélyt.
