Bodrogközi látomás

Bodrogközi látomás

1974-ben nyári gyakorlatomat töltöttem Páterhomokon. A Bodrogközi Állami Gazdaság gépjavító majorja öt-hat kilométerre fekszik Sárospataktól, e kedves diákvárostól.
Kellemes kötelesség volt. Jól jött a nyári szünet is, aminek közepébe tenyerelt e több hetes elfoglaltság; de az ismeretlen, az új környezet, az emberek, szokások és életízek nagy izgalommal villanyoztak.
A kis major több rendetlen műhelyből, főnöki irodából, valamint vasszekrényes öltözőből állt, melynek a hosszát faasztal és támlanélküli padok mérték. Itt raktároz-ták faládákban a szódásüvegeket, melyek tartalmát balhéból egymásra spricceltük; így a munkavédelmi előírások által kötelezett ingyen folyadék nem a munkásosztály szomját oltotta, viszont oktalan elmarasz-talásunknak tárgyát képezte. Az ablakokon még látszott a gittelő mester ujjnyoma, mely arra vallott, hogy az átadás óta csak a pókoknak akadt dolguk az üvegtáblákon.
Mélyreható önvizsgálat eredményeként állandósult bennem a tudat, hogy majdani gépész üzemmérnökként javamra válna, ha példának okáért tudnám, hogy a traktor kereke elől
vagy hátul nagyobb… Minden ez irányú lépésemet évfolyamtársaim megvetése eredményezte, mi több: antiszociális csele-kedetnek minősítették, ha kártyázás közben géphangra figyelmezve, kinéztem az udvarra. Jó esélyünk volt rá, hogy sem a snapszer, sem a lórum nem lesz az államvizsgán tétel, így a beletörődés nem kis gyötrelmével vertük vidáman a blattot.
A majorhoz közel eső kis dombon leskelt le ránk hevenyészett szállásunk. Az épület tornácos, és szocreál modorban fogant. A tökéletes nihil megtestesülése a Bodrogköz mocsarain.
Apropó: mocsarain!
A Tiszalöki Vízerőmű duzzasztó hatása által megnövekedett talajvízszint újra visszaállította az iszapos területeket, miáltal belvízi szivattyúk százait kellett üzemeltetni. Igen ám, csak a vízátemelők áramfelvétele messze meghaladta az erőmű által előállítottat…
Nem számított. Építettük a szocializmust! Mi is, az öltözőben, és a szállás vaságyain elterülve! Jobbára kétféle ember létezett: az egyik otthon, a másik a gyárkapun belül lopta a napot. De félre téve a viccet, komolytalan volt, ki komolyan vette az álszent eszmét. Hosszabb kolbász jutott annak, ki nagyobbat hazudott, rövidebb, ki gusztussal rendelkezett, és nem szagolt senki emberek hatalmi főztjébe.
Esténként begyalogoltunk Patakra. Ha nem volt holdvilág, korom sötétben, egymást rémisztgetve haladtunk. Vigyáztunk, ha valaki hiányzott, mert tudtuk, nemsokára a frászt hozza ránk. Mindössze a puha útpadka figyelmeztetett, hogy letértünk a bitumenről.
Első alkalommal nagy meglepetésként ért bennünket. Kevés gyaloglás után már a város fényei látszottak, gyanús közelségből. Csodálkoztunk is. Ennyi lenne csak a féltucatnyi kilométer? Világváros neonjai kígyóztak előttünk. Ahogy haladtunk, úgy került mindig messzebbre a látomás. Végre Sárospatak sziporkái megjelentek a láthatáron. Ezután már nem tudtuk, mit gondoljunk.
Másnap tudtuk meg e tünemény mibenlétét. A Bodrog holtágának fűzfagyökerei világítottak. Foszfortartalmúak, és ahogy a víz a parti fáknak alámosott, a felszínre került részei vitték végbe e csodát.
Beértünk a településre, hol egyből a híres „Nagycukiba” tértünk. Ez volt a főiskolások zsiványtanyája. Olcsón adták a sört, és ledérek voltak a lányok. A pincértől visszakapott aprópénzből újdonsült barát-nőm kikapott egyet, és melle közé eresztette. Tekintve, hogy a konfekcióipar legnagyobb melltartójával fogta egybe rakoncátlan ékességeit, az hamar eltűnt. Ekkor huncutul mondta, hogy legyek jól nevelt kisfiú, és keressem meg helyette. Igyekeztem ügyetlenkedni, hogy testmelege soká bódítson. Akaratom ellenére a köldök tájékán ráleltem… Ő volt a művelődési ház kultúrosa, és befolyásának köszönhetően sok helyre elvitt minket.
Jártunk a Rákóczi Pincében, mely negyven kilométeren át kígyózik a város alatt. Itt a vincellérek szíves kínálatának sehogy sem tudtunk ellenállni, már csak azért is, hogy rövidebbnek tűnjön az út hazafelé…
Sok kiránduló csoport érkezett a várhoz. Ebédet a szomszédos Borostyán étteremben kaptak, hol nem kis szerencsénkre a borhoz nem illő desszertet kínáltak. Rizskók a neve, amit azóta is utálok, mert a napi átlagom három-négy ingyen adagra rúgott.
De most leírnám, miért is kaptam tollvégre e több évtizedes történetet?
Menetrendszerinti odautunkat nem várt esemény vidámította. A sötét infernóban egyre közeledő, recsegő, csattogó kerékpár hangját vélelmeztük. Nemsokára részeg dalolás és kurjongatás orkeszteri szintre emelte a váratlan eseményt. Gondoltam, megtréfálom.
Felmásztam a Holt-Bodrog gátjára, mely az utat kísérte. Fekete ruha volt rajtam, és sötét nagy szakáll tett még „vonzóbbá”. Öngyújtóval a szőrzetem alá világítottam, és túlvilági hangon recitáltam: „Jézus Krisztus nazarénus rex Judeooóruúm!”
Az ember lent volt, én a meredek oldal végett szinte felette. Csak az alulról megvilágított fejemet láthatta, ami a táncoló láng végett lebegni látszott. Nagy reccsenést hallottunk, az ürge az árokban landolhatott. Aztán csend. Mi nagy részvéttel, kalandvággyal, és kitartó szomjjal folytattuk utunkat. A Bodrog hídhoz érve mögülünk ismerős biciklizörgés közeledett.
– Jön a „jelenéslátó!” – gondoltam.
Veszettül tekerte az agyongyötört járművet. Behajolt a menetszélbe, mint a versenyzők a Grand Prix-n. Svájci sapkáját a homlokába húzta, a ruhája sártól nehezült.
Nem tudtam kihez sietett, de ha oda, ahová gondoltuk, akkor a „látomás” helyszínén azóta is búcsújárók ezrei ápolják „kultuszomat”…