A gyávaságom története

A gyávaságom története

Anna, te emlékszel, hogy valamikor gyáva lettem volna? Kérdeztem páromat.
– Nem, de miért kérded?
-Itt van egy a „Gyávaságom története” című pályázat, és kedves vagy, de a hetvennégyből csak tizenhét éve ismersz. Nagyon kíváncsi lettem, voltam-e valaha gyáva?
Ennyi év elteltével a sorsomat meghatározó kihívásokkal szembe nézve oly sok alkalommal büszkén kihúzhattam magam, és emelt fővel folytattam utamat. 1980-ban egy kisebb térd balesetet követően krónikus ízületi gyulladást kaptam. Később tudtam meg, hogy műtét közben fertőzést kaptam. Ez párosult nagy kiterjedésű psoriasissal. Csoszogó, foltos emberré váltam, akit nemcsak az emberek kerültek ki, és felejtettek el, hanem magam se tudtam ezzel megbirkózni. Kétségbeesve, reménytelenül éltem. 1985-ben a nyugdíjazásom volt a legnagyobb kudarc. Családomon, magamon sem tudtam segíteni, míg egy alkalommal csonkolt lábú fiatal férfiak az utcán kértek, segítsek rajtuk. Alig tértem magamhoz, „-Fiúk, én alig élek” – de nem tudtam nemet mondani. Az ülőröplabda csapatért előbb a Humanitás klubot, később a Humanitás SE-t alapítottuk. Később Turul kupát, országos autós ügyeségi versenyt és kulturális rendezvényt, mai nevén Százszorszép Fesztivált indítottunk a tatabányai Léleksegítő Alapítvány által. Ezen lehetőségek sokunk életében hoztak örömteli élményeket. Magam is óriási változásokon mentem keresztűl. A bőrbetegségemet meggyógyítottam, a mozgáskorlátozottságamat nagymértékben tudtam javítani. Mindennek az alapja a szeretettel végzett munka, a minden lépés fájdalmai ellenére.
Ma már 35 éve szolgálhatom a klubot és a rendezvényeket. A Reader’s Digest magazin is két alkalommal írt életemről HŐSNEK nevezve. Úgy vélem, az elmúlt 42 évben kevésbé voltam gyáva.
1963-ban vájártanuló lettem Zircen. Sok bizonytalanság ellenére legyőztem a bánya-beli félelmeket, még technikusi minősítést is szereztem. Ráadásul ejtőernyős, majd szakaszparancsnok lettem a katonaságnál. Csupa kihívás és veszély. Családot alapítottam, három gyerekünk volt és sokat dolgoztam büszkén, keményen. Igaz, mellbevágtak olykor a bányásztársak tragikus balesetei, de én is tovább éltem a bányászok kemény életét.
Az ipari iskoláig pesti vagány kamasz, talán kis huligán voltam. Nem tanultam, csavarogtam, villamos ütközőn utaztam (tujáztam), temetőben, pincékben, padlásokon bújócskáztam. Szociális gyermekotthonban voltam egy évig, elvált szülők gyereke, bukott tanuló, iskolába nem vittem táskát, és nagyon tudtam a világban vigyorogni, és titokban sírni is. Kerestem a titok ajtaját, és úgy érzem, megtaláltam. Megdöbbentem, előtte állok, és szó szerinti hűséggel tárult fel előttem a történet, mely talán örökre feledve marad, ha a pályázat nem piszkál fel. Voltam én gyáva?
Olyan 12 éves lehettem, amikor bolondja voltam a mozinak. Tudtam, hogy szegények voltunk s ezért egyéni megoldásokat kerestem a megvalósításhoz. Hol vasat gyűjtöttünk, betétes üvegeket, még kéregettünk is a villamosmegállóban, hogy haza utazhassunk Budáról. 4 Ft-ért a Gellértben fürödtünk. A mozi csak 2 Ft-volt, s éppen ezt kellett megoldanom.
Otthon a 21 négyzetméteres, 6 méter magas üzlethelyiség sok keserűségem, szégyenem helyszíne. Találtam egy kifogyott kanalas orvosságos üveget. Szépen kimostam, hogy a patikában beváltom, és máris megvan a belépő ára. Hallom anyám és férje ajtót nyitnak, az üveget, hogy titkom rejtsem, a szemetesvödörbe dobtam. Ők villamos kalauzok voltak. Nyugodt is voltam, míg Béla a szemetesbe dobott apró papírt.
– Ki tette ide ezt az üveget? – kérdezte.
– Én nem –mondtam – nehogy titkomat megtudják.
– Te voltál? – kérdezte anyámat.
– Én nem. – válaszolta.
– Akkor van valakid, aki ide jár titokban, a gyerek nem hazudik!
– Nincs senkim, az üvegről sem tudok. – válaszolt ingerülten anyám.
– Béla már ordított – Ne hazudj! – s háromszor arcon csapta anyámat.
– Anyám tűrte, nem védekezett, sírt a fájdalomtól és a rágalmaktól.
– Láttam anyám arcán a félelmet, fájdalmat.
Annyira megrémültem, szólni se tudtam. Nagyon szégyelltem, hogy nem voltam őszinte egy apróság miatt, s főleg, hogy anyámat megpofozta Béla. Eszembe sem jutott, hogy legalább védeni próbáljam. Ez a keserűség nagyon fájt nekem is. Főleg az, hogy sem akkor, sem később nem kértem bocsánatot.
Meglepő, de feledésbe merült a történet. Talán azért is, mert vidékre költöztem, családom, önálló életem lett sok felelősséggel, a munkám, a rokkantságom. Azért anyám betegségében, életében igyekeztem segíteni, mert nagyon fontos volt nekem s az ő öröme is.
Kamaszkorom után megkomolyodtam. Nénikémék mondták anyámra: Jucira haragudott a család, mert mindig megmondta az igazat, s tisztelték is ezért. Megvallom, ezt örököltem tőle. Ráadásul gyávaságomért azok a pofonok titokban nem engedik többé, hogy hazudjak. Ebben a világban nem mindig érték az őszinteség, de ezek után sem akarok változni.

Tatabánya. 2022. január 17.

“A gyávaságom története” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves László!
    12 évesen az ember még gyerek, és hát sokszor a felnőttek sem döntenek jól, nemhogy a gyerekek! De ettől függetlenül mindenkinek vannak jó és rossz emlékei olyan cselekedetekről, amelyeket később, okosabban már máshogy tettek volna meg. És sokszor egy-egy félresikerül, gyáva tettből olyan jó dolgok születhetnek, amelyekért kár lenne, ha nem történtek volna meg. Senki nem tökéletes, de ha látjuk a hibáinkat is törekszünk a kijavításra, akkor már nem lehetünk rossz emberek.
    szeretettel olvastalak:
    Kata

Szólj hozzá!