Tipli a falban

Tipli a falban

Szőcsénypusztán az Erdőgazdálkodási Szakiskolában szolgálati lakást kaptam. Huszonnégy éves voltam, családos, két gyermekkel. Életem nagy színpadán harmadszorra húzta fel a Gondviselés, vagy az Ördög a függönyt. A fizetésből hónapról-hónapra éltünk, bútorra nem tellett, de még a lakásfelújítás is váratott magára. Szerencsére úgynevezett ifjúsági kölcsönhöz jutottam: harmincezer forinthoz. Nagy pénz akkoriban, mert minőséghibás szekrénysorhoz, franciaágyhoz, új törtmárvány dohányzóasztalhoz, hat tejfehér üveggömbös csillárhoz és piros műbőr konyhai ülőgarnitúrához juttatott. Még légelszívóra is maradt, amiért a szomszédok kinevettek: Mit flancol ez a pesti suttyó! Minek a „pusztába légelszívó”!
– Azért, mert hiába is az erdőszélen lakunk, nem a ház előtti tűzön sütjük a tokaszalonnát, parasztok! – gondoltam ki a replikát merészen…
Később nem a villanybojlerem, hanem az ellenem irányuló közhangulat csapta ki a biztosítékot. Addig megelégedtek az ingatlan ötvenes évekbeli tartozékával, a fatüzelésű vízmelegítővel. Közös daccá fordult a lustaságuk,
hogy mint idősebbeket, befutott pedagógusokat ily módon „megleckéztetem”. Alig egy évre rá, mind a három szomszéd birtokolta a fentieket. Évek után tudtam meg születésnapi bulin, hogy ha az igazgató nem vált az elektromos melegítőre, bizony máig is fát hasogatnának a fagyos télben…
Mikor házat épített a faluban, és a konyhájába is beszorult egy légelszívó, ugyanezek megdicsérték igényességéért. A házát a hetvenkét diákból cirka ötven folyamatosan építette. A maradéknak én voltam a tanára, mondván: ha jönnének a „megyétől” legalább az iskola látszatát keltsem…
Soha nem felejtem: elkészült a palota. Szép tavaszi napon tanulószobás voltam. Fent a ház körüli konyhakertben félbemaradt ásásomat egy jól tanuló diák, ki tudta már a leckéjét – helyettem folytatta. Ő kért rá, mert szeretett kertészkedni. Fél óra múlva visszaküldte az igazgató, hogy nem lehet tanulás helyett kertet ásni! Másnap kaptam is bőven az irodájában. Klasszikus, pusztába illő, korrupt pedagógust idézek: „A tanóra védelmében, a jövőben szigorú következményekkel járó intézkedéseket foganatosítok ellened!” – így, „röviden…”
Miután sikerült megkedveltetni magam, a fizetésemelésektől és a prémiumoktól megkíméltek. Jól nem éltünk, de rosszul sem. Tellett konyhai polcra is, melyet fatiplivel és csavarral rögzítettem. A gipszet összetévesztettem a Matadorral, melyek látszatra nem különböznek, legfeljebb a funkció tekintetében: egyik építőanyag, a másik rovarirtó és büdös, amit nagy lelkesedésemben nem éreztem. A vastag üreges vakolatba minden ellenállás nélkül beleszaladt a fúró. A lyukba a küszöb-ről bele lehetett dobni a tipliket. Sok „gipsszel” kellett dolgoznom, hogy a hézagot kitöltsem. Reggel bízva, hogy megkötött, rácsavaroztam a polcot, és feleségem megpakolta cukorral, sóval, liszttel. Több évig laktunk ott. Költözéskor, miután a rögzítő elemek minden rángatás nélkül a kezemben maradtak – elhűltem! Aztán megszagoltam, és világos lett: rovarirtó társaságában főztünk, ettünk és társalogtunk. Világos! Nem egészséges, de ellent mond a fizika törvényének is: Mi tartotta a falban, miért nem esett le a nagy súly alatt ragasztó nélkül?! Gondolkodtam rajta, és így tizenévek után döbbentem a dolog forszára: az AKARATERŐ és a jövőben való bizalom tartotta helyén a kis stelázsit. A semmiből való életépítés. A két kislány védtelensége parancsolta szükség. A lélekazonosulás a még ismeretlen „felnőtt” világgal, hiszen főiskolás, csavargó és link voltam. A sorompó lezárult mögöttem, másik országba léptem, és nem akartam lemaradni az életbajnokoktól, a befutott kollégáktól. Nem az elém kéredzkedő jövőtől tartottam, de a jelen nádszálába kapaszkodtam, hogy megnyerjem a pillanatot, és sok ilyen kis csatával, a lét háborúját.
A havi fixből ki akartam törni, ezért a felvásárló számára epret és bazsalikomot is termeltem. Ezekhez járt mezőgazdasági kölcsön is, melyen használt autót vettem. Piacokra, vásárokra jártam, a család által készített pulóverekkel. Az iskolai elfoglaltsággal együtt sikerült „elérnem”, hogy tizenhat órákat voltam talpon. Fáradhatlan töltöttem ki szerepemet, mint a becsapott fatipli a konyhafalban. Varázslat esett, mert a jött anyagi függetlenség okán, hátat fordíthattam az iskolának. A tanóravédelem ellenlábasaként viszont az élet tanárairól nem lemaradva „komoly” kereskedő lettem. Már volt, mit a „viszkibe aprítani”, egész csinos polcok takarták Lentiben (ahová költöztünk) az olasz csempével ékített konyhafalat. Ők már fixen álltak a jó kötőanyagtól, de nem hiszem, hogy stabilabban elődjénél, mely dísztelen négyszögvasból és fából készült, de a legnagyobb dolog, az akaraterő óvta a leszakadástól…