Spinalgia

Spinalgia

A vizespohárba újabb és újabb ujjnyi pálinkát töltök, hogy émelyegve legurítsam a torkomon, tudva hogy nincs már sok időm, és hogy mindjárt itt lesznek. Szinte már hallom, ahogy nyitják a ház bejárati kapuját, ahogy a résnyire nyitott szolgálati lakás ajtaja mögül a régen nyugdíjaztatott Irén néni még csak pisszenni sem mer, felismerve őket. Töltök és iszom, pedig múltkor is nagyon rossz vége lett. Kínzó fejfájás, közel negyven fokos láz, és a szüntelen, sugárban való hányás. De tudom, hogy egy újabb legközelebb már nem lesz. Reménykedhetnék benne, hogy valaki és valahol elgépelte a helyes címem, hogy időközben kegyelmet kaptam, csak elfelejtettek értesíteni róla. De tudom, mindez csak buta képzelgés. Ezek nem hibáznak, és akkor és ott is megtalálnak, ha már nem is lennének az uraik és parancsolóik hatalmon, ahol másnak soha az eszébe nem jutna felkutatni. Nem mondta senki, hogy mikor várhatom őket, de tudom, hogy még azelőtt hogy a telepről a többiek a munkába indulnának. Nem akarnak nagy felhajtást. Persze senki nem vonná őket kérdőre hogy mi járatban erre, hogy kihez sietnek olyan nagyon, vagy vetné a sötét napszemüveg mögött mélyen ülő hüllőszemükre, hogy semmi keresnivalójuk itt. Kiiszom, vagy inkább csak magamba erőltetem a pálinka utolsó cseppjét is, a poharat a mosogatóba teszem. Az utánam jövő majd elmosogatja, vagy kidobja. Ahogy gondolja. Az üveget a mosogató alatti szekrénybe teszem. Az előszobai tükörben hosszan elnézem a higany vörös íriszem, megigazítva a frizurám, majd szépen sorrendben magamra veszem a már napokkal ezelőtt kikészített ruháimat, arra gondolva, hogy a fájdalom, mint olyan nem is létezik. Kitaláció csak és buta babona, amit a gyengék találtak ki, a magamfajta ijesztgetésére. Elmehetnek mind a fenébe, morgom az orrom alatt, éppen akkora hanggal, hogy nehogy bejelezzen az előszobába is felszerelt riasztó. A tehetetlenségemen szinte már várom, hogy kopogtatás nélkül, rám rúgják az ajtót, gyorsan és hatékonyan, ahogy mindig is szokták. Biztos akad, még ma nem egy címük ahová ki kell szállniuk, ezért ha lenne telefonjuk, és telefonom, talán még fel is hívnám őket, mondván hogy tisztelettel én készen állok. Felőlem indulhatunk is. De bár csak ilyen egyszerű lenne minden. Olvastam róluk, vagy lehet, hogy csak álmodtam, de soha nem hittem, hogy egyszer hozzám is ellátogatnak, hogy velem is végigzongorázzák, amit ilyenkor hivatalból kell. Az ajtó közben, amit bár nem zártam kulcsra, tokostul szakad ki a keretéből. Az ajtóban egy árnyék alak áll, az arcán egy maszkkal. Nem tudom, hogy a képét akarja eltitkolni előlem, vagy valami fertőzést tartva csatolta magára. De mindezen nincs is nagyon időm agyalni, mert az eddig mögötte álló három kísérővel rögtön rám rontanak. Egyikük a konyhába tuszkol, egyenesen a fülemnél fogva, mint valami gyereket, akit csínytevésen kaptak, mintha megérezték volna rajtam a pálinka szagát. A maszkos és két embere az asztal köré állnak, amíg a negyedig tag a mosogatóhoz lép, két ujjal, nem leplezett undorral kiemeli a papírpoharat, nézi és nézi, mint valami gusztustalan bogarat, majd a frissen felmosott konyhakőre ejti, és úgy tapossa el, mint valami csikket. Elégedetten a maszkosra, majd rám mosolyog a bajsza alatt, amit szigorúan tilt a törvény amúgy. Na, nem azt hogy idegen lakásába betörve, a tulajt fülön fogva ráncigálva, majd székre lökve, annak a poharait eltapossuk, csak a bajusz viseletet. Majd mintha szimatot fogott volna, kitépi a mosogató alatt szekrény ajtaját zárszerkezestül, és anélkül hogy körbenézne, csak benyúl, hogy diadalittasan felmutassa a pálinkásüveget. A maszkos bólint, majd bevezetés, és bemutatkozás nélkül felolvassa a vádat és aztán az ítéletet is. Itt szembesülök vele, hogy elárultam a nemzettársaimat és magát a nemzetállamot, mert érintkezésbe mertem lépni, méghozzá több alkalommal is a társadalmon kívüliekkel. És ha mindez nem lenne elég, még szót is próbáltam érteni velük, és visszaesőként még szolidaritást is vállalni merészeltem velük. A maszkos végezve a rövid, de velős felolvasással, akkurátusan összehajtogatta a megsárgult és a több helyen is szakadt és kávéfoltos papírlapot, majd a köpönyege bal belső zsebébe süllyesztette.
A negyedik tag, még mindig a kezében tartva a pálinkás üveget, képtelen volt felfogni, hogy egy ilyen tanult és okos ember, mint én (közben alig bírja, hogy el ne röhögje magát), hogy engedhettem meg magamnak, hogy a társadalom kívüliek közül még megmaradt maréknyi egyed teletömje a fejem a tudásuk mocskával. Hogy hihettem el a hazugságaikat, hogy a sorsukért nem ők, hogy nem csak ők a felelősek, hogy ők nem ártottak, és akarnak ártani senkinek, hogy nem akarják elvenni a közterületet senkitől. A negyedig tag monológját egy kis hatásszünet követi, majd a maszkos nekem szegezi a kérdést, hogy mit hozok fel a mentségemre. Mielőtt még válaszolnék, átfut a pálinkagőzös agyamon, hogy az ilyen mértékű megátalkodott árulásért mi jár, és ezt mivel tetézhetném, ha még bármivel is mentegetni és mosdatni próbálnám magam, ezért inkább kussolok csak, amíg a maszkos a köpönyege jobb zsebéből, ünnepélyesen az asztalra teszi a jelvényét, majd egy, majd két, majd három boxernek látszó tárgyat. Felállhatnék, gondolom, és a fejem fölé is emelhetném a karom védekezésképpen, de mégsem teszem. Legyenek boldogok. Nem nehezítem meg a dolguk és a munkájuk. Jöjjön, aminek jönnie kell. A negyedik tag, ahogy korábban a papírpoharat, a pálinkásüveget is a földre ejti, ami szilánkosra törik, de ezt már nem is hallom, mert közben már a testem minden ízében érzem a pontos és kíméletlen ütések ritmusát. Az üveg szilánkjait nézem, és a három ismerős alak arcát. A maszkost is tudom, hogy kicsoda. A furcsa járásáról azonnal felismertem. De mindez nem számít. A fájdalom újra és újra végighasít bennem, de örülök, hogy a gerincem is belesajdul az ütésekbe. Mert ezek szerint nekem még van. Közben a földre esve a vérem, két irányból is folyni kezd a papírpohár és a pálinkásüveg irányába.

Móritz Mátyás
2018 Október 31. Szerda
Budapest, Csepel