Van-e Gondviselés vagy nincs?

Van-e Gondviselés vagy nincs?

A hívők szerint egyértelműen van, az istentagadók szerint nincs, míg a többiek a vállukat vonogatják. Az átlagember – mondjuk én –, ha elégedett, pláne, ha szerencse is éri, hinni kezd Istenben. Ha éppen nem a sors kegyeltje, akkor az egész a visszájára fordulhat.
Gyarló önmagam újból Isten felé fordult, mert a nyíregyházi vasúti rendező-pályaudvaron nem kis dolog történt, anno 1975-ben. Éjjel érkeztem a nyírségi megyeszékhelyre. A kollégiumot toronyiránt vettem célba. Jó darabon sínek közt vitt az utam. Koromsötét volt, és köd. A szemaforok csak pislákoltak, sápadt fényüket csak közelről láthattam. Legalább harminc sínpár és annak váltói nehezítették lépteimet. Az elágazásoknál jobbára megbotlottam, mert hogy hová lépek, arról sejtelmem sem volt. Gátfutó versenyen esélyesebb lettem volna…
Ekkor megtörtént, amire nem számítottam. Ha előre tudom, inkább mentem volna akár vargabetűvel is a szokott irányba. Szemből, de még messziről, vonatfütty hallatszott. Nem eszmélhettem, hogy melyik vágányon robog felém a mozdony. Nappal sem lett volna jobb, mert a közvetlenül előttem lévő váltók szembe
terelhetik a fekete szörnyeteget.
Istenem, mit csináljak! Nem tudtam, hogy a síntenger szélén, közepén vagy harmadán vagyok.
Mi lesz ebből?!
Megint sípolt, és hangja egyre erősödött. Kisvártatva a talpfák is remegni kezdtek. Zakatolását a sínek közelebb hozták, de még a fénye nem látszott. Fél percig tartott ezen infernális esemény, de óráknak tűnt. Merre fussak? Ha a szélső vágányok egyikén állok, és futásnak eredek, akkor is csak ötven százalék esélyem van, hogy kiérek e vaspokolból. Kilátásaim ellen dolgozott, ha történetesen a peremvágányokat célozza meg, amerre egérutat nyerhetnék. Satu, körbefogott! A nagy frász közepette komoly esélyem volt rá, hogy az öreg Isten újból berakja a régi videómat (hol volt még akkor!), mondván: ismétlés a tudás atyja… Közel hét év telt el a kerékpáros malőr óta, gondoltam, hogy a csibészségeimmel kibővült változat kedvemre lesz… (V.ö. Kerékpárral száguldottam második életembe – korábbi novellám.)
Ott tartottam, hogy a talpfába gyökerezett (csapolódott) a lábam. Mit tegyek, fussak, de melyik irányba? Ugorjak, de akkorát nem tudok! Talán igen? Bújjak a talpfák közé? Annál
jobb az ugrás, megpróbálom! Fülsiketítő zakatolás. A világ összes vasdarabját a patás ördög a fülembe zörgette. Megtudtam, mit érez az áldozat a kivégző osztag puskacsövei előtt, és az akasztásra váró, mikor utoljára felnéz az égre, Istent remélve. (Itt még az sem volt!) Pap sem érkezett lelki vigasszal, nem tette vállamra kezeit, mondjuk, hogy: ne félj fiam, egy a harminchoz való esélyed nem olyan rossz… A helyedben maradnék ott, ahol vagyok, a Mindenhatónak szándékai vannak veled. Igaz, most adósává tesz, amit majd bőven lesz alkalmad törleszteni.
Megtapasztaltam, hogy a sötét éjszakánál is van sötétebb! Néhány méterrel előttem megjelent az utolsó ítélet. Lámpái célba vettek, középen vasajtajú szája kinyílott, benne izzó parázs, fortyogó víz és örvénylő forró gőzvihar. Átkozott Lucifer, megint győztél! „Szép szó, betartják úgy jó.” Üzletet kötöttem a Fennvalóval: tehát nem mozdulok. Egyszer csak jobbomról érkezett a földindulás. Fény már nem látszott. Meleg gőz csapott rám, a 424-es oldaláról. Mikor az utolsó vagon is elzúgott az állomás felé, újból körbevett az éjszaka. Keresztbe vettem a síneket, és hamar kiértem a szélre, ahol puha földet éreztem a talpam alatt.
A város felé indultam, vállalva a hosszabb
utat. Szerencsére nem jár villamos Nyíregyen, így vágányokról e novellámban, és ez igaz történetben, meg aztán hátralévő életemben, több szó nem esik – ígérem!