Visszaemlékezés a régi iskolára

Stancsics Erzsébet:
Visszaemlékezés a régi iskolára

1950. szeptember 1-én léptem át először ennek az épület küszöbét. Elsős lettem és ez mindenki életében a legnagyobb esemény.
Az iskola Dimitrovról kapta a nevét, akárcsak az út is, amin állt. 1924-ben édesanyám is itt kezdte az első osztályt és hatodikig, amíg polgáriba nem ment a Marczibányi térre, ide járt. Jelenleg unokáim a tanulói ennek az intézménynek, amit joggal nevezhetek így generációs iskolának.
Az épület földszintes, talán víz már volt benne, de WC-re az udvari fatákolmányú budiba jártunk, a fűtés pedig kályhával történt. A pedellus, Tekes bácsi minden reggel megrakta, aztán napközben rendszeresen jött tölteni rá a szenet. A háború utáni nagy szegénységben minden nap minden gyerek vitt egy hasáb fát, hogy fűtött tanteremben tanulhassunk. Olyan sokan voltunk, hogy két műszakban folyt a tanítás: reggel 8-tól 2-ig és 2-től hétig. Az én évfolyamomban 2 fiú és egy lány osztály volt, több, mint 100-an lehettünk.
A padlót fekete olajjal öntötték fel, amitől évtizedek múlva is jellegzetes szaga volt az épületnek. Lejtős lapú asztal előtt és vele egybeépített padokban ültünk, amelyeket összetoltunk, hogy a mögöttünk lévőhöz támaszthassuk a hátunkat. Az asztal szélén vájat volt a tollnak, ceruzának. Durva fából készült, vésések és firkálások kiszedhetetlen nyomaival. A mennyezeten pislákolt két gyenge villanyégő, amitől alig láttunk valamit, legfőképp ősztől tavaszig. A tábla mindig olvashatatlanul fénylett. Még ma is érzem az olajos padló, a füstölgő kályha és a tinta intenzív iskola-szagát!
Felszerelésünk egyszerű volt. Háti iskolatáskánk festett papundekliből készült (kemény karton papír), ezért a tetejét nem lehetett teljesen hátrahajtani. Állammal tartottam, amíg beleraktam a füzeteket. Tolltartónk fadoboz volt, aminek a teteje sínen húzható, benne 2 rekesz az írószerszámoknak. Néhány év múlva megjelentek a drága, redőnyös tolltartók, amiből igen kevés gyereknek jutott. Egy olvasókönyvvel, egy írás és egy számtan füzettel jártunk iskolába. A nyomtatott nagy betűkkel kezdtük a tanulást, amit újságpapír rovat-vonalai közé írva gyakoroltunk.
Az iskola bejárata a jelenlegi orvosi rendelő helyén volt a Máriaremetei út (akkor Dimitrov) felől. A széles, nagy kövekkel kirakott boltív alól nyílt a pedellus bácsi üveg oldalú szobája, a folyosóról lehetett bemenni hozzá. Itt tartotta az elveszített holmikat, kulcsokat a nagy táblán, lapátot a hóhoz és egyéb szerszámokat. Mindenes volt, de legalább olyan jó pedagógiai érzékkel megáldott, mint a tanárok. Szerettük őt, mert nagyon együtt érzett velünk minden iskolai fájdalmunkban, félelmünkben. Itt az olaj-füst-tinta szag mellé még egy másik jellegzetesség is járult: az ázott kabátok, ruhák gőzölgése. Tekes bácsi amolyan apa-pótlék volt a nagy szigorúságban, kisegítőnk a feledékenységben: füzet, ceruza, radír, vigasztaló szó mindig volt nála tartalékban. Ma is van jólelkűségben, szeretetben utódja: Marika néni, aki most ott ül a bejáratnál.
Ez a „Marika néni” nekem osztálytársam volt, aki, hozzám hasonlóan, az egészségügyben dolgozta végig az életét. Nyugdíjazása után visszatért régi iskolánkba és másodállásban ott keresett nyugdíjához némi pénzt. Ki engedhetné meg magának ebben a „luxus kategóriában”, amit az egészségügy ad dolgozóinak, hogy ne keressen állást 40 év szolgálat után? Én sem tettem másként: miután „nyugdíjba vonultam”, azonnal egy másik iskolában lettem védőnő, még ma is ott dolgozom. Nyolc évig koptattuk egyazon osztály egyre nagyobb padjait s az élet rendre valahol mindig összesodort minket. Ha az iskola öregdiák találkozót rendez, mi biztosan ott vagyunk. Bármilyen idősek is leszünk, nem tudunk elszakadni tőle sem fizikai, sem szellemi értelemben.
Minket még olyan tanítók-tanárok tanítottak, akik a maguk egyszerű, verbális irányításával életre szóló élményt és muníciót adtak. Nincs az a számítógép, internet, bármilyen modern berendezés, ami pótolni tudná a rég elköltözött tanárok hangsúlyát, mosolyát, szemöldökemelését, a velünk való együtt-gondolkodást. Mivel nekünk kötelező volt (milyen előrelátóan!) a kék köpeny, ők is felvették a tanáriban. Nem külsőben, menő cuccokban, divatozásban tűntünk ki egymás között, hanem a tudásban, szolidaritásban, iskolánk iránti elkötelezettségünkkel. Akkor ugyan még nem így hívták, de mi mindnyájan „lokálpatrióták” voltunk A kék köpeny, amelyre lehetett fehér gallért varrni, arra volt jó, hogy ne koszoljuk a keservesen megvásárolt ruhát, hanem hét végén csak a köpenyt kelljen anyánknak kimosni. Alá bármit felvehettünk, senki nem látta. Akkor jelszó volt: a ruha lehet foltos, csak koszos nem! És nem éreztük emiatt, hogy „személyiség jogainkat” sértenék, nem lettünk nyáj-szelleműnek, pusztán szorongások nélkül jól éreztük magunkat.
A tanári szoba megközelíthetetlen szentély volt számunkra. Aki oda belépett, vagy főbenjáró bűnt követett el, vagy dicséretet kapott. Legnagyobb jutalom volt, ha a tanár megkért közülünk valakit, hogy segítsen behozni a dolgozatfüzeteket, vagy a demonstrációs kellékek közül valamit, ami neki már nem fért a kezébe. Úgy néztünk a tanár után belépő osztálytársunkra, mint aki máris részesült valami dicsőséges beavatásból, amit mi csak a füzetek kiosztása után tudhatunk meg. Pusztán az a tény, hogy előbb foghatja meg a füzeteket, mint mi, kézbe veheti a féltve őrzött földgömböt, különlegessé tette egyébként hétköznapi személyét. Tudta ezt a kiválasztott is: legalább egy órán át fürdött az irigy pillantások kereszttüzében.
Negyedik osztályos voltam, amikor komfortosították az iskolát, emeletet húztak rá. Megszűnt az olaj-tinta-füst szag, központi fűtés és angolvécé, tornaterem és mosdó, szekrények és pad helyett székek tették modernné életünket. Nehéz szívvel hagytuk el VIII. osztály után az iskolát. Mindenki szétspriccelt a szélrózsa minden irányába, voltak, akik azonnal dolgozni kezdtek, páran szakmunkásképzőbe és még kevesebben gimnáziumba mentek.
Ha most évzárókra, vagy legnagyobb unokám ballagására mentem el, most is keresem azokat az illatokat, amelyek egész életemre megmaradtak a régi iskolából. Sajnos nem találom. Egyedül akkor csapta meg az orromat, amikor egyik unokám foglalkozását várva az előtérben üldögéltem, s a nyitott asztalfiókban igen régi osztálykönyveket találtam. Olyannyira régieket, hogy nyugodtan nevezhetném muzeális tárgyaknak. Nemhogy saját magamat 1950-ből, hanem a háború előttről is voltak benne feljegyzések. Gyönyörű, kalligrafikus írással rögzítették az iskola bevételeit, a kiadásait, a tanulók névsorát és szorgalmi jegyeit, dicséreteket, bukásokat. Az összes adminisztrációs feladatot egyetlen ember végezte, hiszen végig minden ugyanazzal a kézírással készült. Lehet, hogy maga az igazgató volt? Ki tudja?
Ma hány emberi munkaóra, hány füzet, hány könyv és számítógép, internet szükségeltetik mindehhez a feladathoz! Mégsem látom, hogy a gyerekek ettől okosabbak, egészségesebbek, boldogabbak lennének. Egyetlen kéz sok évtizeddel ezelőtt nemcsak az adminisztrációt oldotta meg, hanem kormányzott és gyakran simogatott egy egész iskolányi gyereket. És az maradandóbb lett bennünk, mint a mostani gyerekekben minden internetes csúcsra-járatás.
Annak a régi tanárnak (igazgatónak?) a betűvezetése, osztályzatainak vonala a bizonyítványunkban olyan, mintha önmagát írta volna bele a szívünkbe. A régen megszáradt, fekete tinta üzen a múltból, régi iskolánkból, olyan életről, amit az internet nem tud visszaadni.
Annak ugyanis sosem lehet olaj-tinta-füst szaga, mint a régi iskolának volt.

 

“Visszaemlékezés a régi iskolára” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Erzsike!

    Sok mindent felidéztél a gyerekkoromból. Az olajos padló, az udvari WC, a köpeny, a széntüzeléses kályha mind-mind ismerős történet. Még mi is jártunk felváltva, délelőtt és délután is iskolába. Olyan sokan voltunk, 48-an jártunk egy osztályba /Ratkó korszak!/, hogy csak így lehetett megoldani a tanítást. Testi fenyítés, körmös a mi korunkban már nem volt, de büntetést még írtunk, és időnként bezárták az egész osztályt. De összességében már mindenünk megvolt, teljesen rendben mentek a dolgok. Semmi újnak nem vagyok az ellensége, de a régi értékeket nem szabadna annulálni. A számítógépnek, internetnek ezek mellett van a helye.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. Nagyon jó volt olvasni ezeket a szép emlékeket. Igen, szegényebbek, de mégis boldogabbak voltunk. Voltak szüleink, tanáraink – akikhez a tanítás után is elmehettünk – pajtásaink, akikkel játszhattunk. Ráadásul mennyi mindent. A fiúk már akkor is szerettek focizni, de fára mászni, fogócskázni, ugróiskolázni, golyózni, szánkázni, stb. is. A lányok is labdáztak, vagy úgy, hogy egymásnak dobták, vagy a földhöz/falhoz pattintották és számolták, hogy ki mennyit tudott úgy pattintani, hogy a labda nem esett le. Az udvarunkba két hintát is állított édesapám, hogy a testvéremmel ne vesszünk össze, hogy melyikünk akar hintázni. Karikáztunk is. Aztán ha három gyerek jött össze, akkor kettő hajtotta a kötelet a harmadik meg átugrotta, ha megbotlott benne, akkor cseréltek. Mindennel tudtunk játszani, még bogánccsal is, amiből bútort ragasztottunk össze a babáknak. Kukorica fosztáskor összejöttek a szomszédok a csűrbe segíteni, ilyenkor babát készítettek a gyerekek a kukoricából. A házigazda pedig megfőzött egy adagot, amit jó ízűen ettünk. A felnőttek, hogy ne fázzanak egy kis bort, vagy pálinkát kaptak. Nem volt magányos senki.

    Szeretettel: Rita🍁

  3. Már valamikor egy hozzászólásban írtam, hogy a közelünkben van egy gyerekkórház, ahová hetente-kéthetente egyszer eljárok önkéntesként mesét olvasni, társasozni a beteg gyerekekhez, mert nem mindig tudnak jönni a szülők – nagy a körzet -, mivel hétközben dolgoznak,és itt nem öt órakor meg fél ötkor fejezik be a munkát, mert a napközbeni szieszta miatt fél 3-3 órakor kezdenek újra. Na a lényeg az, hogy a legtöbb gyereknél van tablet, vagy mobiltelefon, alig lehet őket leszedni róla. Egyik alkalommal pár gyerekkel akik már mászkálhattak kicsit, kimentünk, telefon tablet nem hozhatták magukkal. megkérdeztem tőlük, milyen szabadtéri játékokat ismernek. A focit, aztán semmi mást. Akkor meséltem nekik arról, hogy az én gyerekkoromban még nem volt tablet, sem mobiltelefon, és hogy hogyan játszottunk. Na a sántikálás különösen érdekelte őket, de nem volt elég elmagyarázni,meg is kellett mutatnom nekik. Egy valamit sajnálok, hogy nem volt velünk telefon és nem tudták felvenni a sántikálás bemutatását, mert a harmadik osztály után teljesen kitikkadtam, de bármennyire is nehezemre esett, végig kellett ugrálnom. 🤩 Fgy

  4. Kedves Erzsike! De más volt az akkori iskola, mások voltunk mi magunk is.
    Nem volt ennyi felszerelésünk, mégis megtanultunk írni, olvasni,
    számolni. Igen az internet keveset, vagy semmit nem tud visszaadni.
    Szépen megírt emlékeidnél szivesen voltam olvasód.

    Mária

Szólj hozzá!