Hősidők 2

Úgy hirdettem a Nissant, hogy még fél évig használható. Egyébként sem volt energiám egy mindent fitymáló autóbontótól elnézést kérni, hogy a kocsi nem új. A hirdetésre jelentkezett is valaki, és még aznap délután megjelent megkötni az alkut.
A vevőm neve David – kiejtve Dévid – volt, a járgány árát sietősen kezembe nyomta, és átvette a Nissan papírjait, azzal a megjegyzéssel, hogyha nem bánom nem írja a kocsit azonnal a nevére, mert nincs rá ideje. Szintén sietősen rábólintottam, s gondoltam, hogy ezzel végre befejeződtek az autós megpróbáltatások.
Dévid azonban már másnap telefonált, és klasszikus angol, feltételes módú udvariasságát bevetve kérdezte, hogy ha esetleg lenne oldalsó visszapillantója az autónak, örömmel venné, mert a keskeny, belső visszapillantó neki mintha nem lenne elég. Miután az idők folyamán megszoktam a kizárólag belső tükörrel való vezetést és a vele járó állandó forgolódást, az átadásnál nem is gondoltam erre a hiányosságra. Szintén körülményes angolsággal igyekeztem a hibát kiigazítani és megbeszéltük, hogy megfelelő visszapillantók ugyan nincsenek a birtokomban, de hajlandó vagyok komoly tapasztalataim megosztani a vezetőülésben végrehajtandó fizikai gyakorlatokról.
Ettől kezdve vevőm naponta felhívott. Eleinte természetesen csak az autóval kapcsolatban. Később más kérdések is felmerültek, közöttük a szokásos tapogatózás az általános háttérről, és körmönfont keresztkérdések esetleges párkapcsolatról. Ekkor nyiltan tisztáztam vele, hogy se alkalmi se hosszú távú kapcsolatba nem szándékozom belebonyolódni, ő válaszként motyogott valamit arról, hogy Indiából nősült és van egy fészekalja gyereke. Miután ezen túlestünk, jöttek a következő témák, és Dévid tudomásul vette ( uriember nem csodálkozik), hogy otthonosan mozgok az építőiparban. Ez felvillanyozta, és megemlítette, hogy vett egy lakást, ahol szüksége lenne csempeigazításra. Ha megnézném. Megnéztem. Valóban nem volt nagy munka, elvállaltam, háztartásomnak egyéb iránt is szüksége volt kiegészítő jövedelemre.
Miután megkaptam az üres lakás kulcsát, néhány szerszámmal, száraz malterral és egy piros babos kendővel felfegyverkezve megjelentem a helyszínen. A törött csempék bontásának közepén kopogtak. Dévid ugyan jelezte, hogy valami lakóbizottsági személy fog jelentkezni az erkélyt ellenőrizni, de ez teljesen kiment a fejemből. Végül ajtót nyitottam. Magas, vékony férfi kért bebocsátást. Látványomtól mintha meglepődött volna, de egyelőre sikerült magát türtőztetni. Megnézte, amit akart, majd nem bírta tovább, és megkérdezte, hogy mit csinálok a lakásban. Mondtam, hogy csempézek. Úgy tűnt, nem nagyon hitt nekem, bár a kendő a fejemen elég meggyőzően állt. A férfi kicsit toporgott, majd óvatosan érdeklődött, hogy milyen náció vagyok. Mondtam magyar, és kihúztam magam.
Ő ekkor szálfa egyenesre merevedett, összecsapta a bokáját és bemutatkozott. Nyúl Béla vagyok, mondta magyarul. Ma sem vagyok benne biztos, hogy ez az eredeti neve volt e vagy a Hannibál tanár úrból kölcsönözte, és nem is sokat meditáltam rajta. Nyúl úrral megvitattuk a csempézés kérdését, szerencsére nem adott tanácsokat, majd jó munkát kívánva magamra hagyott.
A végrehajtott feladat jól sikerült. Utána Dévid hozzáadott még egy plafon javítást ahol egy foltot kellett eltüntetni. Nem ismerve az összes, helyi építőanyagi trükköt, lukat smirgliztem a gipsz menyezetbe, amit aztán nem győztem betömni, de végül sikerült. Az eredeti foltnak nyoma sem maradt, az új folt pedig nagyon diszkrét lett. Ezzel is megvoltam, és munkáimat Dévid normális összeggel honorálta. Ismét tudtam rézlemezt, minimális mennyiségű ezüs drótot, és a gyerekemnek krémest venni.

Dévid pár nap műltán ismét telefonált, hogy megy vissza Londonba, és ki tudnám e vinni a repülőtérre. Természetesen a Nissánnal. A fuvart különösebb érdeklődés nélkül megígértem.
A reptér felé menet azonban már nem hagyott a kíváncsiság ördöge és megkérdeztem, hogy ugyan hol parkoljam le a Nissant, miután elment. Az autó a Tiéd, jött a válasz, vidd haza, nem írtam a nevemre.

Dévid elment, a kocsi pedig maradt a nyakamon.
Egy hétre műlva találtam egy autóbontót aki pontosan annyit fizetett a Nissánért, mint Dévid.
Így esett, hogy kétszer adtam el legálisan ugyanazt a járművet.

Ezzel akár vége is lehetne a történetnek, de hátra van még a Coda

Sok víz folyt le a helyi folyón, néhány nagy áradást is túléltünk, a Nissant, a csempézést és megrendelőjét is már régen elfelejtettem, amikor későbbi férjemmel érkezve barátnőm nagy partyjára, a bejáratnál egy pár és egy fiatalember álldogált. Közel kerülve hozzájuk bemutatkoztunk egymásnak. Dévidhez, angol feleségéhez és 16 éves fiúkhoz volt szerencsénk. Angol barátom úgy tett, mintha nem ismerne, én pedig nem rontottam el a játékát – a végül is teljesen mindegy indiai feleség és tucat gyerek történetét pedig elkönyveltem, mint Mr. DB londoni sajátosságát.