Lola és a mágikus margaréta (mese)

Fodor Gyöngyi – Lola és a mágikus margaréta

Csodálatos napsütéses reggel köszöntötte a gyerekeket, és boldogan indultak a parkba játszani. Margaréta is éppen ott volt. Tudni kell, hogy ő egy különleges virág. Nem hétköznapi fehér szirmai vannak, hanem szikrázóan fénylő és színes. Az anyukája varázslatos virágnak nevezte őt, mert képes varázsport felszabadítani a szirmaiból, melynek segítségével fel tudja vidítani a szomorú gyerekeket, amikor beszélget velük.
Margeréta már alig várta, hogy kipróbálja, ezért is volt a parkban. Izgatottan figyelte a futkosó, labdázó és hintázó gyerekeket, ám úgy tűnt, hogy minden rendben van, béke és nyugalom honolt a fák között, és a kis játszótéren is.
Már épp el akart menni, amikor észrevett egy szomorú kislány, aki egy távolabbi padon ült egy virágzó bokor mögött. Rózsaszín nadrág volt rajta zöld pettyes blúzzal, és a szemüvege is zöld volt, akárcsak az blúza. Piros hátizsák volt mellette a padon.
Nem akarta azonnal lerohanni, hátha csak valami múló szeszély miatt szomorú, talán csak másik ruhát akart volna felvenni, vagy nem akarta, hogy a haját összekössék, ezért megvárta a másnapot is, figyelte a kislányt, aki ugyanolyan szomorú volt, mint előző nap.. Ezúttal sem ment játszani a többiekkel, egyedül üldögélt a padon, távol mindenkitől. Vajon miért?
Margaréta közel ment hozzá, kiengedte a varázsport, mely azonnal találkozott a kislány tekintetével, aki érdeklődve próbálta kideríteni, honnan származnak azok a fényes csillogó pontok, és tekintetével eljutott a gyönyörű virághoz. Közelebb lépett, épp megakarta érinteni, amikor a virág beszélni kezdett.
– Jó reggelt kedves! Margaréta vagyok, és te?
– Szia, én Lola vagyok – válaszolta a kislány, aki nem hitt a szemének. – Te beszélsz? Egy virág?
– Igen én. Tudom, hogy a virágok nem beszélnek, de én egy különleges virág vagyok. Megkérdezhetem tőled, hogy miért vagy ilyen szomorú?
– Utálom a szemüvegemet! Az osztályban senki sem hord szemüveget, csak én. A többi lány olyan szép, én meg olyan csúnya lettem ezzel a rondasággal.
Margaréta odalépett Lolához, megölelte, majd azt mondta neki:
– Pedig nagyon szép szemüveg. Olyan élénk zöld, mint a friss tavaszi pázsit, és mint a hűvös erdő. Én örülnék neki, ha nekem ilyen lenne. Kölcsönadod nekem?
Lola kissé aggódó tekintettel nézett a beszélő virágra, eszébe jutott az anyukája, aki mindig azt mondja neki, hogy a szemüveg nem játékszer.
– Gyerünk, Lola, add már oda egy kicsit, szeretném látni, hogy áll nekem! – mondta Margaréta, mire a kislány bár vonakodott, mégis átadta neki a zöd szemüveget. Ebben a pillanatban Lola furán kezdte érezni magát, a színek elhalványultak, a formák elmosódtak, és még azt se látta jól, hogy áll Margarétának a szemüveg, pedig ott állt előtte. Ekkor elsírta magát.
– Nem maradhatok szemüveg nélkül, mert nem látok jól.Nem tudnék még olvasni sem nélküle, és nem látnám, mit mutat a jelzőlámpa, vagy azt sem, hogy hányas számú autóbusz érkezik a megállóba. Kérlek szépen, add vissza!
Margherita visszaadta a szemüveget, és próbálta elmagyarázni neki, hogy vannak olyan gyerekek, mint Lola is, akiknek szüksége van arra a két kis lencsére, hogy jobban lássanak.
– Ez miatt nem kell másnak, vagy csúnyábbnak érezned magadat. Amúgy igazán jól áll neked, és gyönyörű vagy!
Lola megszárította a könnyeit, és mosolyogva visszatette a szemüveget.
– Most játszhatunk egy kicsit, mert jól látlak – azzal kézel fogva elindultak a mérleghinták irányába.
Ettől a naptól kezdve, hála Margarétának, Lola megértette, hogy a szemüvege nem különbözteti meg őt a többiektől, sőt, épp elenkezőleg. A szemüvegnek köszönhetően mindent meg tudott csinálni, amit a többi gyerek is. Margheréta pedig örült, hogy a varázspornak köszönhetően segített egy kislánynak, és elindult egy másik szomorú gyermek keresésére, hogy őt is boldoggá tegye.