Egy régi lámpa.
/ Novella. /
Egy régi lámpa volt az,ami miatt tulajdonképpen most megállt a kanyar után, nemsokkal a legelső utca szélső kertesházai mellett.Elötte, az amúgy is csökkentett sebességet autójában ülve, e pillanatban erőteljes,de egyenletes fékezéssel váltotta fel. Majd az útpadkára parkolva, leállította a motort. Szeptember volt, kora délutáni, még kellemesen meleg napsütéssel. S nem is sietett, hiszen a munkáját már befejezvén mára, hátradőlt a vezetőülésben. Kinézett a szélvédő ablakán, és a szeme elött ott tornyosúlt a lomtalanítás által kidobott holmiknak az egymásra rádobált tömkelege. Kissebb – nagyobb halmokat képezve. Számos olyan dolog, amelyek egykoron részei voltak az emberek mindennapjainak. Tárgyak, eszközök, elavúlt elektromos készülékek, könyvek, újságok, régi székek, s más mindenféle bútordarabok. Elvegyítve azért némi hulladékkal is, adták magukat a lakók rendesen. Ám ez Őt, egyáltalán nem zavarta. Érdeklődését más keltette fel. Kiszállt, lezárva járművét, közelebb lépve. Számára ez itt mind, kincsekkel felért. Vidéki emberként vallotta azt, miszerint minden olyan, bármi, ami már másoknak nem kell,az még talán egyeseknek jól jöhet… Szinte lenyűgözve állt ott, arra gondolván, mennyi szép, vagy rossz emlék rejlik itt, eme dolgoknak százaiban. Mert megváltak tőlük,hiszen azért vannak lényegében itten. “A holnapok, mindig az elmúlt – tegnapi valókból jönnek létre” – bölcselkedett.-De mit is akarok én itt ? – Suttogta halkan magának kérdőn… Á igen…A lámpa. Egy tükröződés keretén belűl lett rá figyelmes, de most valahogy sehól sem látta. Tett egy nagy kőrt, hosszú – kimért léptekkel, nézelődött egy ideig, mire újr észrevette. Színes üvegein át, amelyek a búra nagy részét képezték, megtörten ragyogó napsugárnak fénye csillogott bele a szemeibe. Odalépett, felemelte, kezében tartva, forgatva szemlélte. Poros volt, s itt – ott kissé matt, de még nem érdemtelen arra, hogy ez legyen a sorsa. És ha már úgy sem kell senkinek, miért ne kehetne az övé? Úgy érezte, otthonának a részévé – díszévé válhatna, és szép is volt nagyon. Hát nem sokat gondolkodott – döntött. Csak úgy egyszerűen, betette maga mögé kocsijának a hátsó ülésére, azzal éppen olyan hírtelen ahogyan útját megszakítva úgymond idetévedt, úgy fel is függesztette a további nézelődést. Visszaülve a vezetőfülkébe, egy percre még, bámúlva magaelé, várt, majd elfordította az indítókulcsot. A motor felbőgött, és a régebbi típusú ford, nekilendűlt az útnak tovább. Roger mosolygott, s valahogy olyan elégedettség félét érzett most magában. Gyermek – majd ifjúkorának összes szépségét gondolatban újra átélve, e pillanatokban ismét, mintha kapott volna valamit. Miként nagyszüleitől – szüleitől, jó testvérekkel együtt nevelkedve – cseperedvén fel naggyá, aki reálisan és igazságosan látja a világot. S kellett is, jelenlegi magánéletéhez az öröm. Akár így kissebb adagokban is “csepegtetve.” Új otthonába, ami egyenlőre még csak alakúl, de később inkább róla szólva tárgyaiban, és talán pedig, majdan még később, valakiért – valakihez…
Jó húsz perc telt el így, amikor is lassítva, a garázskapu elektromos távirányítóját maga elé tartva, az emelkedni kezdett. hazaérkezett. Megfordúlt kint az utcán,majd tolatva fel egy kis emelkedőn, bejutott.Leállítva a motort, hagyta hogy kimenjen még a bent szállingózó kevéske füst ami a kipufogóból eredt, azzal újra működésbe hozva a szerkezetet, lecsukta. Lekapcsolva az autó lámpáit.A ház felső szintjére, egy kis vékony lépcső vezetett. Hátranyúlva, magához vette szerzeményét, világosra festett ajtó kilincsét lenyomva, egyenesen a nappalijába jutott. Az ablakokon át beszűrődő fény ott, meleg, barátságos hangulatot keltett a helyiségben. Felakasztotta kabátját a fogasra, cipőit levette, rendesen egymás mellé rakva, és letette a lámpát a földre. Fürdőszobájában kezet mosva, majd arcát is felfrissítve tért vissza. Töltött magának egy italt, és csak nézte, nézte a színes kis lámpát. Kezei közt forgatva, elégedetten nyugtázva annak viszonylag jó, és ami fő, töretlen állapotát. Elég sokáig, mígnem úgy gondolta, hogy megtisztítja. Elhatározását tett követte visszalépve, nedves ruhát hozva ki a fürdőszobából, felrakta egy magasabb – üresen álló asztalkára, ráérősen, s jó alaposan letörölgette mindenhól. Majd oly nagy boldogsággal látva a végeredményt, szemeit kerekre nyitva, mígnem úgy érezte ennyi elég. A kamrából hozott bele új égőt, mert ami benne volt az kiégett. Az asztalka mögött lévő konnektorba, éppen beleillett a dugója. S azzal egy kattintás, és már gyönyörködhetett is annak fényében. Kétoldalt, kényelmes fotelek fogták közre az alkalmatosságot. A férfi helyetfoglalt. Maradék konyakját kortyolgatava, testében megpihent – elernyedt. Kellemes meleg áradt szét, a fali radiátorokból. Jól esett neki, majd az ital, mint pedig a fűtés nyújtotta hőmérséklet. Nem gondolkodott semmin, csupán csak pihent. Kinyújtóztatva végtagjait, helyezkedett, mocorgott, keresve, vajon hogy a jó tartás. Hagyva hagy győzzön felette hírtelen jött fáradtsága. Rövid időkre le – lecsukogatva szemeit. Mígnem: Egyszerű szendergésbe ment át, az egész. Körülölelte a csend, nyugodt lélegzetvételei betöltötték a teret. Azután egyszeriben csak elaludt. Fejét kicsit hátrahajtva, kezei a fotel karfájain, odakint fokozatosan besötétedett. A domboldalban lévő házának ez a fele, egyenesen az utcára nézett. Egy szintben a mögötte, és kiemelkedve az elötte levő fölött. Igy mind a garázsbejárat, s a főbejárat is azon az oldalon, lenti részeknek számítottak lényegében. A kint elhaladó járművek, és az embereknek a mozgásai együttesen kezdtek ritkúlni, mindaddig, amíg végleg abba nem maradtak. Békés hétköznapi péntek este. Amikor már mindenki hazaért, átadván magukat, az elérkező két napos hétvégének…
Arra ébredt, hogy fázik, és teljesen elgémberedtek a végtagjai. A nyaka pedig fájt, hiszen fejét csak úgy hátrahajtva, rosszúl tartotta. Előszőr érzékszervei tudatosították benne állapotát, utána jött, hogy hallott. S amit neszezésnek vélt, az most résnyire felnyitotta szemeit is. Megdobbant nagyot, s gyrosabban kezdett el verni a szíve. Rájött, nincs egyedűl. De még nem tudta mi a helyzet. Lassan megfeszült, ugrásra készen ha kell, de mozdulatlan. A lámpácska égett, sejtelmes félhomályt varázsolva a nappaliba. Nem látott semmit, és senkit sem. Hát jobban, azután teljesen felnézett. S ekkor vette észre. Közvetlen mellette, balról, az asztalka másik oldalán lévő fotelban űlt. Egyenesen ránézett arcát fürkészve, találkozott egymással tekintetük. Még pár pillanat, és a furcsa kis szerzet, mert hiszen nem volt valami nagy növésű, az illető, amint észrevette ébredését, mintegy üdvözlésképpen intett felé a kezével. A férfi megdöbbent. Érezte ahogy fokozatosan megindúl újra végtagjaiban a vérkeringés. Ennek ellenére hát, még mindig csak űlt. Várt, nem igazán értve ezt a helyzetet. Vajon hogy jött be ? – Tette fől magának az első kérdést. Nem bántotta – latolgatta, tehát akarhat tőle valamit. Ám mielött a többit is átfuttatta volna magában, az idegen megszólalt. – Jó estét. Jó estét! Ki maga!? – Válaszolt vissza köszönés után rögötn kérdezve, kicsit megemelve a hangját. – Ó elnézést hogy csak így hírtelen, és modhatni kéretlen érkeztem, de nem én tehetek róla. A nevem Bob. Bob ? – Kérdezett újra tőle. Igen. Van szerencsém. Remélem nem ijesztettem meg túlságosan. De ennek az egésznek ez a folyamata. Miről beszél ? – Faggatta tovább a férfi, mostmár felülve, s odafordúlva hozzá. A lámpa – Folytatta amaz. Maga elhozta, én pedig hozzá tartozom. Igy érkeztem. S nekem kihez van szerencsém ? A nevem Roger… Roger Dalton. Mutatkzoztt be Ő is akaratlan. Örvendek. A kézfogástól most ha lehet tekintsünk el, majd úgy veszem hogy megtörtént. Egyenlőre elég a meglepetés. Szóval hól is tartottam ? Ja igen. A lámpa. Maga lett az új tulajdonosa. Már nem kellett senkinek, és azáltal akinek tetszik, és akarja, azé. Mert ki maga. Egy szellem ? Nem egészen. Ám valami hasonló, hiszen benne lakom. Dzsin vagyok… A férfi erre nevetni kezdett. – Ha ha ha. Komolyan azt akarja, hogy ezt el is higyjem ? Egy Dzsin. – Ércelődött Roger. Én meg Ali baba vagyok. Te jó ég, ezt biztosan csak álmodom. Mert csak az lehet, nem hiszem hogy csupán attól a kevéske konyaktól lenne amit ittam. Ha ha ha. Hát ez nagyon jó. S a csudába is, annyira valóságos… A kis ” figura ” azonban nem nevetett. Megvárta amíg Ő jól kiszórakozza magát, majd átvette a kérdező szerepét. Szóval. Tehetek önért valamit Roger ? Mert ez itt nagyon is a valóság – keménykedett meg a hangja. Van amit szeretne hogy másképp legyen, vagy lehetne esetleg valamilye, ami idáig még nincs?… Elhaladt egy autó a ház elött. Reflektorai bevilágítva most, felfutottak a falra. Bevillanva a sarkokba. Egy komóly kis arc nézett vissza rá határozottan. Hihetetlen, mégis oly szürreális. És tényleg igaz minden pillanata. Hát belement a “játékba”. Mit kívánhatok ? Bármit, amire vágyik, vagy úgy érzi, tényleg szüksége van rá. Mivel már az otthona részét képezzük, és így akarva minket, ez egy egyszerű jutalom. Az előírások szerint. De csak kizárólag egyszeri, s megismételhetetlen. Igy nagyon kérem hogy jól gondolja meg a dolgot, és semmit se hamarkodjon el!… Szóhoz sem tudott jutni. Hiszen ilyen csak a mesékben van. Az által tehát – összegezte most magában a dolgot – miként letakarítgatta a : Régi lámpa szép – színes üvegeit, megdörzsölgetve azokat, megidézte – előhívta annak “őrzőjét ?” Na ez az amit Ő, nem fog sohasem elmesélni senkinek, bármi is történik. Mert teljesen bolondnak néznék. Bár ami igaz az igaz, sok mindenre vágyik amik ha teljesülnének, boldoggá tudnák tenni. Hát mit is feleljen most erre a kérdésre ? / – Kívánhatnék esetleg egy új autót magamnak, sok pénzt, vagy újabb bútorokat, jobb munkát, magasabb fizetést, egészséget, talán egy szép lányt, akivel megismerkedhetnék, majd később feleségűl venném ? – gondolkodott hangosan./ Ám a Dzsin furcsa mód, végig rázta a fejét. Összes megnyilvánulására így reagálva. /- Hát akkor mi lenne az, amit kihagytam, és esetleg teljesülhetne is valamilyen módon !? – Fejezte be emeltebb hangon. Ne legyen mérges, – kapta rá a választ – de ezek amiket most itt mondott, meg felsorolt, azok amúgy is adják magukat majd az évek folyamán. Biztosan azt akarja, hogy bármivel belőle komolyan foglalkozzak vele ? Sakk – matt – csúszott ki a száján. Miért, mi lenne a nagy felelet, a nyrő, amivel meggyőzhetném magát ? Nagyon egyszerű. Már tudja, gyermekkora óta. Olykor – olykor kimondva, akár csak elsuttogva is, mint mindenkiben szinte, de csupán még mindössze kis halovány vágy. Ne nyomja el, emlékezzen rá, hozza azt felszínre bátran ! Roger. Maga egy okos fiatalember. Biztosan eszébe fog jutni, és rájön… Nem tudom – nem tudom – suttogta halkan, folyamatosan ismételgetve. Nem értem mit akar tőlem ? A ” jövevény ” ekkor mélyen a szemébe nézett. – De igen – suttogott vissza…Majd; Némi fáradtság lett úrrá rajta. Érezte amint újra elernyednek végtagjai. Átadva magát, a csend varázsában megszülető édes álomnak, lecsukva szemeit, még morfondírozott. -Kívánjak ? – Lehet ? – Mi legyen az ?. S így aludt el ismét a fotelban. Már megbékélve, félelem nélkül teljesen, nem is törődve azzal, hogy nincs egyedűl. Lelke legmélyén érezve, biztonságban van. Bármi is történik már ezután…
Egy aprócska puszi, majd még egy, arca másik felére cuppant finoman. Követve ezeket ajkán, bársonyosan lágy csókocskát kapott. S egy kéz símogatta meg az arcát. Felnézett. Felesége ébresztgette, ágyuk szélén ülve. / -Emma – szólította meg. /- Igen. Szerbusz szerelmem. Bocsáss meg, hogy felzavarlak a délutáni alvásodból, de már mindenki itt van, megérkezett, és odaát várnak rád. Hiszen Te vagy ma az ünnepelt. Tudod ! – Mosolygott rá kedvesen. Kissé zavartan nézhetett rá, talán ezért is kapott egyfajta magyarázatot a miértekre feleségétől. Ő is felemelte a kezét, s viszonozta párjának símogatását. Az asszony erre szorosabban odatolta az arcát, majd két kezébe vette az övét, azt is megcsókolva. /- Oké minden ? /- Ühüm – bólogatott. /- No akkor gyere hát, és ne váratsd őket sokáig ! Azzal felállt, elindúlva az ajtó felé. Utánanézett, még mindig szépnek látva, és csinosnak tartva őt. Pedig eltelt már azóta néhány évtized, hogy összeházasodtak. Azután néhány lépés következett. / – Már felébredt, mindjárt jön – szólt a kint várakozóknak, s becsukta maga mögött az ajtót… Roger felült, nyújtózkodott, és úgy érezte mintha most valami varázslatos dolog történt volna vele. A szobában lévő nagy tükörbe belepillantva fürkészte mély ráncokkal teletűzdelt arcát, melyek egyre csak szaporodtak. És örült, hogy pillanatnyilag nem fáj semmilye. Egy gyors fésülködés, előkeresve a szekrényből valami egyszerű színű, de szép nyakkendőt, magára öltötte ruháját. Ám szobapapucsától azért nem vált meg. Kényelmesen, jól akarta magát érezni… Jó negyed óra múlva elkészült, elindúlva az ajtó felé, nagyot sóhajtott. Hiszen a végén megtalálta nagyon is, a helyes választ, amelyet adnia kellett arra az egyszerű kérdésére a Dzsinnek. Gyermekkorából felidézve egy régi vágyát. Miszerint : Mennyire jó lenne sokáig élni. Na, ez az, ami nem adja magát az évek folyamán. Mert ehhez, igenis kell némi szerencse. Vagy ha van, akkor akár: Egy régi lámpa “Szelleme”…
– Boldog születésnapot! – Kiáltották egyszerre az egybegyültek, ahogy megjelent odakint. Felesége, gyerekeik, vejeik, menyeik, fiaik, lányaik, unokáik, és a kedves arcú kicsik, a dédunokák. Igy az öröme, szinte leírhatatlan volt. Ölelések, könnyek, nevető arcok. Úgy körbevették, mozdulni sem tudott. Mindenki hozott valami ajándékot, némi csekélységet. Szeretettel fogadták, mert jó ember volt, s mindent megadott hozzátartozóinak, családjának, amit csak lehetett. Dolgozott, olykor meglehet sokat is, törekedett, megélt, túlélt történéseket. Egésszé formálva élete folyamán vágyait… S most csak bontogatnia kellett, színes csomagolópapírokat felszaggatva ajándékain. Ez eltartott egy darabig. Érte, azokért, mindenért ? – Kár filozofálni. Majd miután végzett velük, elérkezett a nap fénypontja. Guruló zsúrasztalon tolták be elé. Leült az asztalhoz, a kis tüzijátéknak a lángja fénylett, leoltott lámpáknak hirtelen adódott sötétjében, fényképező gépeknek vakuvillanásai közepette. És most ez nem volt más, csak tisztelet. Amihez ekkor jó nagy levegőt kellett vennie. Hiszen tortáján, a csoki máz tetejébe beletűzdelve, már száz apró lánggal égő gyertya várta. A függönyöket is behúzva, árnyaknak rejtekében hát rajta ! S az ezután következő mozdulataiban, tüdeje teljes tartalmát kifújta. Újra sötét lett. Taps, és nevetés öröme nyugtázta. / – Sikerült ! – Kiáltották, s kiáltott fel egy vékony gyermeki hang is. Egyik kislány dédunokája. Mindegyik gyertyája ellobbant. Azután kattanás, és a kislámpa fénye terült szét köröttük. Félhomályában annak, összes szerette ott volt. Gratulálva, jó egészséget kívánva neki még. / – Boldog századik születésnapot ! – folytatta a gyermek hozzá intézett szavait, és csak nevetett, nevetett ahogy azokat értelmezve elértek füleihez. Két szép kék szeme ragyogott az asztalka túloldalán ahová Ő átment, és éppen ott ült, ahól annak idején a Dzsin. Aki mégis valóság volt. / – Köszönöm. – felelte neki. – Kedves vagy. / – Dédipapa. – Szólt hozzá. / – Mondjad csak. – Hallgatlak csillagom. / – Tudod hogy nagyon szeretlek !? / Majd egyenesen belenézett a lámpa fényébe. S mintha ekkor valami megbabonázta volna, így folytatta. / Tetszik nekem ez – mutatott rá apró ujjacskáival. / – Szeretnéd ? – kérdezte tőle. / – Igen. Nagyon is ! – lelkendezett a gyermek. Annyira csodás, ahogy a színes üvegei ragyognak a fényben. A férfi tudta mire megy ki a játék. Roger Dalton kinyújtotta a kezét felé, intve így hogy az övé. vegye el nyugodtan. A bókolás, és a kedveskedése, meghozta a várva várt eredményt. S tudta azt is, mennyire fontos, és nagy becsben tartott érték egy gyerek számára ha kap, vagy ha megkapja amit szeretne. / – Anya szabad !? – Fordúlt oda anyjához. / – Nahát Dina. te aztán tudod hogy hogyan kell hízelegni, ha valamit el akarsz érni. Felesége volt az, aki ezt megjegyezte neki. / – persze szabad. Ha dédi neked akarja adni, és szeretnéd, akkor fogadd nyugodtan el. Adták meg rá neki önzetlen az engedélyt is. / – Hagyjad csak – Emelte fel a férfi a kezét, intve ezzel feleségének. Mozdulatával így mintha csak varázsolna. Megismétlődött minden, csupán most mások voltak az esemény szereplői, és másképp is zajlik egy kicsit. Általa megélt, egykor egy régi estéje, furcsa vendégével, kiről nem beszélt soha senkinek. / – Akarom – Suttogta a kislány, le nem véve már róla tekintetét. / – Akkor hát legyen a tiéd – bólintott rá Ő. Régóta nem kellett újfent senkinek… S gondolatai messzire most elkalandozva, suttogta még… / – Neked adom.
Budapest – Újpest; 2018. Január 9- 19. Péntek.
Egy régi lámpa.
/ Novella. /
Egy régi lámpa volt az,ami miatt tulajdonképpen most megállt a kanyar után, nemsokkal a legelső utca szélső kertesházai mellett.Elötte, az amúgy is csökkentett sebességet autójában ülve, e pillanatban erőteljes,de egyenletes fékezéssel váltotta fel. Majd az útpadkára parkolva, leállította a motort. Szeptember volt, kora délutáni, még kellemesen meleg napsütéssel. S nem is sietett, hiszen a munkáját már befejezvén mára, hátradőlt a vezetőülésben. Kinézett a szélvédő ablakán, és a szeme elött ott tornyosúlt a lomtalanítás által kidobott holmiknak az egymásra rádobált tömkelege. Kissebb – nagyobb halmokat képezve. Számos olyan dolog, amelyek egykoron részei voltak az emberek mindennapjainak. Tárgyak, eszközök, elavúlt elektromos készülékek, könyvek, újságok, régi székek, s más mindenféle bútordarabok. Elvegyítve azért némi hulladékkal is, adták magukat a lakók rendesen. Ám ez Őt, egyáltalán nem zavarta. Érdeklődését más keltette fel. Kiszállt, lezárva járművét, közelebb lépve. Számára ez itt mind, kincsekkel felért. Vidéki emberként vallotta azt, miszerint minden olyan, bármi, ami már másoknak nem kell,az még talán egyeseknek jól jöhet… Szinte lenyűgözve állt ott, arra gondolván, mennyi szép, vagy rossz emlék rejlik itt, eme dolgoknak százaiban. Mert megváltak tőlük,hiszen azért vannak lényegében itten. “A holnapok, mindig az elmúlt – tegnapi valókból jönnek létre” – bölcselkedett.-De mit is akarok én itt ? – Suttogta halkan magának kérdőn… Á igen…A lámpa. Egy tükröződés keretén belűl lett rá figyelmes, de most valahogy sehól sem látta. Tett egy nagy kőrt, hosszú – kimért léptekkel, nézelődött egy ideig, mire újr észrevette. Színes üvegein át, amelyek a búra nagy részét képezték, megtörten ragyogó napsugárnak fénye csillogott bele a szemeibe. Odalépett, felemelte, kezében tartva, forgatva szemlélte. Poros volt, s itt – ott kissé matt, de még nem érdemtelen arra, hogy ez legyen a sorsa. És ha már úgy sem kell senkinek, miért ne kehetne az övé? Úgy érezte, otthonának a részévé – díszévé válhatna, és szép is volt nagyon. Hát nem sokat gondolkodott – döntött. Csak úgy egyszerűen, betette maga mögé kocsijának a hátsó ülésére, azzal éppen olyan hírtelen ahogyan útját megszakítva úgymond idetévedt, úgy fel is függesztette a további nézelődést. Visszaülve a vezetőfülkébe, egy percre még, bámúlva magaelé, várt, majd elfordította az indítókulcsot. A motor felbőgött, és a régebbi típusú ford, nekilendűlt az útnak tovább. Roger mosolygott, s valahogy olyan elégedettség félét érzett most magában. Gyermek – majd ifjúkorának összes szépségét gondolatban újra átélve, e pillanatokban ismét, mintha kapott volna valamit. Miként nagyszüleitől – szüleitől, jó testvérekkel együtt nevelkedve – cseperedvén fel naggyá, aki reálisan és igazságosan látja a világot. S kellett is, jelenlegi magánéletéhez az öröm. Akár így kissebb adagokban is “csepegtetve.” Új otthonába, ami egyenlőre még csak alakúl, de később inkább róla szólva tárgyaiban, és talán pedig, majdan még később, valakiért – valakihez…
Jó húsz perc telt el így, amikor is lassítva, a garázskapu elektromos távirányítóját maga elé tartva, az emelkedni kezdett. hazaérkezett. Megfordúlt kint az utcán,majd tolatva fel egy kis emelkedőn, bejutott.Leállítva a motort, hagyta hogy kimenjen még a bent szállingózó kevéske füst ami a kipufogóból eredt, azzal újra működésbe hozva a szerkezetet, lecsukta. Lekapcsolva az autó lámpáit.A ház felső szintjére, egy kis vékony lépcső vezetett. Hátranyúlva, magához vette szerzeményét, világosra festett ajtó kilincsét lenyomva, egyenesen a nappalijába jutott. Az ablakokon át beszűrődő fény ott, meleg, barátságos hangulatot keltett a helyiségben. Felakasztotta kabátját a fogasra, cipőit levette, rendesen egymás mellé rakva, és letette a lámpát a földre. Fürdőszobájában kezet mosva, majd arcát is felfrissítve tért vissza. Töltött magának egy italt, és csak nézte, nézte a színes kis lámpát. Kezei közt forgatva, elégedetten nyugtázva annak viszonylag jó, és ami fő, töretlen állapotát. Elég sokáig, mígnem úgy gondolta, hogy megtisztítja. Elhatározását tett követte visszalépve, nedves ruhát hozva ki a fürdőszobából, felrakta egy magasabb – üresen álló asztalkára, ráérősen, s jó alaposan letörölgette mindenhól. Majd oly nagy boldogsággal látva a végeredményt, szemeit kerekre nyitva, mígnem úgy érezte ennyi elég. A kamrából hozott bele új égőt, mert ami benne volt az kiégett. Az asztalka mögött lévő konnektorba, éppen beleillett a dugója. S azzal egy kattintás, és már gyönyörködhetett is annak fényében. Kétoldalt, kényelmes fotelek fogták közre az alkalmatosságot. A férfi helyetfoglalt. Maradék konyakját kortyolgatava, testében megpihent – elernyedt. Kellemes meleg áradt szét, a fali radiátorokból. Jól esett neki, majd az ital, mint pedig a fűtés nyújtotta hőmérséklet. Nem gondolkodott semmin, csupán csak pihent. Kinyújtóztatva végtagjait, helyezkedett, mocorgott, keresve, vajon hogy a jó tartás. Hagyva hagy győzzön felette hírtelen jött fáradtsága. Rövid időkre le – lecsukogatva szemeit. Mígnem: Egyszerű szendergésbe ment át, az egész. Körülölelte a csend, nyugodt lélegzetvételei betöltötték a teret. Azután egyszeriben csak elaludt. Fejét kicsit hátrahajtva, kezei a fotel karfájain, odakint fokozatosan besötétedett. A domboldalban lévő házának ez a fele, egyenesen az utcára nézett. Egy szintben a mögötte, és kiemelkedve az elötte levő fölött. Igy mind a garázsbejárat, s a főbejárat is azon az oldalon, lenti részeknek számítottak lényegében. A kint elhaladó járművek, és az embereknek a mozgásai együttesen kezdtek ritkúlni, mindaddig, amíg végleg abba nem maradtak. Békés hétköznapi péntek este. Amikor már mindenki hazaért, átadván magukat, az elérkező két napos hétvégének…
Arra ébredt, hogy fázik, és teljesen elgémberedtek a végtagjai. A nyaka pedig fájt, hiszen fejét csak úgy hátrahajtva, rosszúl tartotta. Előszőr érzékszervei tudatosították benne állapotát, utána jött, hogy hallott. S amit neszezésnek vélt, az most résnyire felnyitotta szemeit is. Megdobbant nagyot, s gyrosabban kezdett el verni a szíve. Rájött, nincs egyedűl. De még nem tudta mi a helyzet. Lassan megfeszült, ugrásra készen ha kell, de mozdulatlan. A lámpácska égett, sejtelmes félhomályt varázsolva a nappaliba. Nem látott semmit, és senkit sem. Hát jobban, azután teljesen felnézett. S ekkor vette észre. Közvetlen mellette, balról, az asztalka másik oldalán lévő fotelban űlt. Egyenesen ránézett arcát fürkészve, találkozott egymással tekintetük. Még pár pillanat, és a furcsa kis szerzet, mert hiszen nem volt valami nagy növésű, az illető, amint észrevette ébredését, mintegy üdvözlésképpen intett felé a kezével. A férfi megdöbbent. Érezte ahogy fokozatosan megindúl újra végtagjaiban a vérkeringés. Ennek ellenére hát, még mindig csak űlt. Várt, nem igazán értve ezt a helyzetet. Vajon hogy jött be ? – Tette fől magának az első kérdést. Nem bántotta – latolgatta, tehát akarhat tőle valamit. Ám mielött a többit is átfuttatta volna magában, az idegen megszólalt. – Jó estét. Jó estét! Ki maga!? – Válaszolt vissza köszönés után rögötn kérdezve, kicsit megemelve a hangját. – Ó elnézést hogy csak így hírtelen, és modhatni kéretlen érkeztem, de nem én tehetek róla. A nevem Bob. Bob ? – Kérdezett újra tőle. Igen. Van szerencsém. Remélem nem ijesztettem meg túlságosan. De ennek az egésznek ez a folyamata. Miről beszél ? – Faggatta tovább a férfi, mostmár felülve, s odafordúlva hozzá. A lámpa – Folytatta amaz. Maga elhozta, én pedig hozzá tartozom. Igy érkeztem. S nekem kihez van szerencsém ? A nevem Roger… Roger Dalton. Mutatkzoztt be Ő is akaratlan. Örvendek. A kézfogástól most ha lehet tekintsünk el, majd úgy veszem hogy megtörtént. Egyenlőre elég a meglepetés. Szóval hól is tartottam ? Ja igen. A lámpa. Maga lett az új tulajdonosa. Már nem kellett senkinek, és azáltal akinek tetszik, és akarja, azé. Mert ki maga. Egy szellem ? Nem egészen. Ám valami hasonló, hiszen benne lakom. Dzsin vagyok… A férfi erre nevetni kezdett. – Ha ha ha. Komolyan azt akarja, hogy ezt el is higyjem ? Egy Dzsin. – Ércelődött Roger. Én meg Ali baba vagyok. Te jó ég, ezt biztosan csak álmodom. Mert csak az lehet, nem hiszem hogy csupán attól a kevéske konyaktól lenne amit ittam. Ha ha ha. Hát ez nagyon jó. S a csudába is, annyira valóságos… A kis ” figura ” azonban nem nevetett. Megvárta amíg Ő jól kiszórakozza magát, majd átvette a kérdező szerepét. Szóval. Tehetek önért valamit Roger ? Mert ez itt nagyon is a valóság – keménykedett meg a hangja. Van amit szeretne hogy másképp legyen, vagy lehetne esetleg valamilye, ami idáig még nincs?… Elhaladt egy autó a ház elött. Reflektorai bevilágítva most, felfutottak a falra. Bevillanva a sarkokba. Egy komóly kis arc nézett vissza rá határozottan. Hihetetlen, mégis oly szürreális. És tényleg igaz minden pillanata. Hát belement a “játékba”. Mit kívánhatok ? Bármit, amire vágyik, vagy úgy érzi, tényleg szüksége van rá. Mivel már az otthona részét képezzük, és így akarva minket, ez egy egyszerű jutalom. Az előírások szerint. De csak kizárólag egyszeri, s megismételhetetlen. Igy nagyon kérem hogy jól gondolja meg a dolgot, és semmit se hamarkodjon el!… Szóhoz sem tudott jutni. Hiszen ilyen csak a mesékben van. Az által tehát – összegezte most magában a dolgot – miként letakarítgatta a : Régi lámpa szép – színes üvegeit, megdörzsölgetve azokat, megidézte – előhívta annak “őrzőjét ?” Na ez az amit Ő, nem fog sohasem elmesélni senkinek, bármi is történik. Mert teljesen bolondnak néznék. Bár ami igaz az igaz, sok mindenre vágyik amik ha teljesülnének, boldoggá tudnák tenni. Hát mit is feleljen most erre a kérdésre ? / – Kívánhatnék esetleg egy új autót magamnak, sok pénzt, vagy újabb bútorokat, jobb munkát, magasabb fizetést, egészséget, talán egy szép lányt, akivel megismerkedhetnék, majd később feleségűl venném ? – gondolkodott hangosan./ Ám a Dzsin furcsa mód, végig rázta a fejét. Összes megnyilvánulására így reagálva. /- Hát akkor mi lenne az, amit kihagytam, és esetleg teljesülhetne is valamilyen módon !? – Fejezte be emeltebb hangon. Ne legyen mérges, – kapta rá a választ – de ezek amiket most itt mondott, meg felsorolt, azok amúgy is adják magukat majd az évek folyamán. Biztosan azt akarja, hogy bármivel belőle komolyan foglalkozzak vele ? Sakk – matt – csúszott ki a száján. Miért, mi lenne a nagy felelet, a nyrő, amivel meggyőzhetném magát ? Nagyon egyszerű. Már tudja, gyermekkora óta. Olykor – olykor kimondva, akár csak elsuttogva is, mint mindenkiben szinte, de csupán még mindössze kis halovány vágy. Ne nyomja el, emlékezzen rá, hozza azt felszínre bátran ! Roger. Maga egy okos fiatalember. Biztosan eszébe fog jutni, és rájön… Nem tudom – nem tudom – suttogta halkan, folyamatosan ismételgetve. Nem értem mit akar tőlem ? A ” jövevény ” ekkor mélyen a szemébe nézett. – De igen – suttogott vissza…Majd; Némi fáradtság lett úrrá rajta. Érezte amint újra elernyednek végtagjai. Átadva magát, a csend varázsában megszülető édes álomnak, lecsukva szemeit, még morfondírozott. -Kívánjak ? – Lehet ? – Mi legyen az ?. S így aludt el ismét a fotelban. Már megbékélve, félelem nélkül teljesen, nem is törődve azzal, hogy nincs egyedűl. Lelke legmélyén érezve, biztonságban van. Bármi is történik már ezután…
Egy aprócska puszi, majd még egy, arca másik felére cuppant finoman. Követve ezeket ajkán, bársonyosan lágy csókocskát kapott. S egy kéz símogatta meg az arcát. Felnézett. Felesége ébresztgette, ágyuk szélén ülve. / -Emma – szólította meg. /- Igen. Szerbusz szerelmem. Bocsáss meg, hogy felzavarlak a délutáni alvásodból, de már mindenki itt van, megérkezett, és odaát várnak rád. Hiszen Te vagy ma az ünnepelt. Tudod ! – Mosolygott rá kedvesen. Kissé zavartan nézhetett rá, talán ezért is kapott egyfajta magyarázatot a miértekre feleségétől. Ő is felemelte a kezét, s viszonozta párjának símogatását. Az asszony erre szorosabban odatolta az arcát, majd két kezébe vette az övét, azt is megcsókolva. /- Oké minden ? /- Ühüm – bólogatott. /- No akkor gyere hát, és ne váratsd őket sokáig ! Azzal felállt, elindúlva az ajtó felé. Utánanézett, még mindig szépnek látva, és csinosnak tartva őt. Pedig eltelt már azóta néhány évtized, hogy összeházasodtak. Azután néhány lépés következett. / – Már felébredt, mindjárt jön – szólt a kint várakozóknak, s becsukta maga mögött az ajtót… Roger felült, nyújtózkodott, és úgy érezte mintha most valami varázslatos dolog történt volna vele. A szobában lévő nagy tükörbe belepillantva fürkészte mély ráncokkal teletűzdelt arcát, melyek egyre csak szaporodtak. És örült, hogy pillanatnyilag nem fáj semmilye. Egy gyors fésülködés, előkeresve a szekrényből valami egyszerű színű, de szép nyakkendőt, magára öltötte ruháját. Ám szobapapucsától azért nem vált meg. Kényelmesen, jól akarta magát érezni… Jó negyed óra múlva elkészült, elindúlva az ajtó felé, nagyot sóhajtott. Hiszen a végén megtalálta nagyon is, a helyes választ, amelyet adnia kellett arra az egyszerű kérdésére a Dzsinnek. Gyermekkorából felidézve egy régi vágyát. Miszerint : Mennyire jó lenne sokáig élni. Na, ez az, ami nem adja magát az évek folyamán. Mert ehhez, igenis kell némi szerencse. Vagy ha van, akkor akár: Egy régi lámpa “Szelleme”…
– Boldog születésnapot! – Kiáltották egyszerre az egybegyültek, ahogy megjelent odakint. Felesége, gyerekeik, vejeik, menyeik, fiaik, lányaik, unokáik, és a kedves arcú kicsik, a dédunokák. Igy az öröme, szinte leírhatatlan volt. Ölelések, könnyek, nevető arcok. Úgy körbevették, mozdulni sem tudott. Mindenki hozott valami ajándékot, némi csekélységet. Szeretettel fogadták, mert jó ember volt, s mindent megadott hozzátartozóinak, családjának, amit csak lehetett. Dolgozott, olykor meglehet sokat is, törekedett, megélt, túlélt történéseket. Egésszé formálva élete folyamán vágyait… S most csak bontogatnia kellett, színes csomagolópapírokat felszaggatva ajándékain. Ez eltartott egy darabig. Érte, azokért, mindenért ? – Kár filozofálni. Majd miután végzett velük, elérkezett a nap fénypontja. Guruló zsúrasztalon tolták be elé. Leült az asztalhoz, a kis tüzijátéknak a lángja fénylett, leoltott lámpáknak hirtelen adódott sötétjében, fényképező gépeknek vakuvillanásai közepette. És most ez nem volt más, csak tisztelet. Amihez ekkor jó nagy levegőt kellett vennie. Hiszen tortáján, a csoki máz tetejébe beletűzdelve, már száz apró lánggal égő gyertya várta. A függönyöket is behúzva, árnyaknak rejtekében hát rajta ! S az ezután következő mozdulataiban, tüdeje teljes tartalmát kifújta. Újra sötét lett. Taps, és nevetés öröme nyugtázta. / – Sikerült ! – Kiáltották, s kiáltott fel egy vékony gyermeki hang is. Egyik kislány dédunokája. Mindegyik gyertyája ellobbant. Azután kattanás, és a kislámpa fénye terült szét köröttük. Félhomályában annak, összes szerette ott volt. Gratulálva, jó egészséget kívánva neki még. / – Boldog századik születésnapot ! – folytatta a gyermek hozzá intézett szavait, és csak nevetett, nevetett ahogy azokat értelmezve elértek füleihez. Két szép kék szeme ragyogott az asztalka túloldalán ahová Ő átment, és éppen ott ült, ahól annak idején a Dzsin. Aki mégis valóság volt. / – Köszönöm. – felelte neki. – Kedves vagy. / – Dédipapa. – Szólt hozzá. / – Mondjad csak. – Hallgatlak csillagom. / – Tudod hogy nagyon szeretlek !? / Majd egyenesen belenézett a lámpa fényébe. S mintha ekkor valami megbabonázta volna, így folytatta. / Tetszik nekem ez – mutatott rá apró ujjacskáival. / – Szeretnéd ? – kérdezte tőle. / – Igen. Nagyon is ! – lelkendezett a gyermek. Annyira csodás, ahogy a színes üvegei ragyognak a fényben. A férfi tudta mire megy ki a játék. Roger Dalton kinyújtotta a kezét felé, intve így hogy az övé. vegye el nyugodtan. A bókolás, és a kedveskedése, meghozta a várva várt eredményt. S tudta azt is, mennyire fontos, és nagy becsben tartott érték egy gyerek számára ha kap, vagy ha megkapja amit szeretne. / – Anya szabad !? – Fordúlt oda anyjához. / – Nahát Dina. te aztán tudod hogy hogyan kell hízelegni, ha valamit el akarsz érni. Felesége volt az, aki ezt megjegyezte neki. / – persze szabad. Ha dédi neked akarja adni, és szeretnéd, akkor fogadd nyugodtan el. Adták meg rá neki önzetlen az engedélyt is. / – Hagyjad csak – Emelte fel a férfi a kezét, intve ezzel feleségének. Mozdulatával így mintha csak varázsolna. Megismétlődött minden, csupán most mások voltak az esemény szereplői, és másképp is zajlik egy kicsit. Általa megélt, egykor egy régi estéje, furcsa vendégével, kiről nem beszélt soha senkinek. / – Akarom – Suttogta a kislány, le nem véve már róla tekintetét. / – Akkor hát legyen a tiéd – bólintott rá Ő. Régóta nem kellett újfent senkinek… S gondolatai messzire most elkalandozva, suttogta még… / – Neked adom.
Budapest – Újpest; 2018. Január 9- 19. Péntek.
Egy régi lámpa.
/ Novella. /
Egy régi lámpa volt az,ami miatt tulajdonképpen most megállt a kanyar után, nemsokkal a legelső utca szélső kertesházai mellett.Elötte, az amúgy is csökkentett sebességet autójában ülve, e pillanatban erőteljes,de egyenletes fékezéssel váltotta fel. Majd az útpadkára parkolva, leállította a motort. Szeptember volt, kora délutáni, még kellemesen meleg napsütéssel. S nem is sietett, hiszen a munkáját már befejezvén mára, hátradőlt a vezetőülésben. Kinézett a szélvédő ablakán, és a szeme elött ott tornyosúlt a lomtalanítás által kidobott holmiknak az egymásra rádobált tömkelege. Kissebb – nagyobb halmokat képezve. Számos olyan dolog, amelyek egykoron részei voltak az emberek mindennapjainak. Tárgyak, eszközök, elavúlt elektromos készülékek, könyvek, újságok, régi székek, s más mindenféle bútordarabok. Elvegyítve azért némi hulladékkal is, adták magukat a lakók rendesen. Ám ez Őt, egyáltalán nem zavarta. Érdeklődését más keltette fel. Kiszállt, lezárva járművét, közelebb lépve. Számára ez itt mind, kincsekkel felért. Vidéki emberként vallotta azt, miszerint minden olyan, bármi, ami már másoknak nem kell,az még talán egyeseknek jól jöhet… Szinte lenyűgözve állt ott, arra gondolván, mennyi szép, vagy rossz emlék rejlik itt, eme dolgoknak százaiban. Mert megváltak tőlük,hiszen azért vannak lényegében itten. “A holnapok, mindig az elmúlt – tegnapi valókból jönnek létre” – bölcselkedett.-De mit is akarok én itt ? – Suttogta halkan magának kérdőn… Á igen…A lámpa. Egy tükröződés keretén belűl lett rá figyelmes, de most valahogy sehól sem látta. Tett egy nagy kőrt, hosszú – kimért léptekkel, nézelődött egy ideig, mire újr észrevette. Színes üvegein át, amelyek a búra nagy részét képezték, megtörten ragyogó napsugárnak fénye csillogott bele a szemeibe. Odalépett, felemelte, kezében tartva, forgatva szemlélte. Poros volt, s itt – ott kissé matt, de még nem érdemtelen arra, hogy ez legyen a sorsa. És ha már úgy sem kell senkinek, miért ne kehetne az övé? Úgy érezte, otthonának a részévé – díszévé válhatna, és szép is volt nagyon. Hát nem sokat gondolkodott – döntött. Csak úgy egyszerűen, betette maga mögé kocsijának a hátsó ülésére, azzal éppen olyan hírtelen ahogyan útját megszakítva úgymond idetévedt, úgy fel is függesztette a további nézelődést. Visszaülve a vezetőfülkébe, egy percre még, bámúlva magaelé, várt, majd elfordította az indítókulcsot. A motor felbőgött, és a régebbi típusú ford, nekilendűlt az útnak tovább. Roger mosolygott, s valahogy olyan elégedettség félét érzett most magában. Gyermek – majd ifjúkorának összes szépségét gondolatban újra átélve, e pillanatokban ismét, mintha kapott volna valamit. Miként nagyszüleitől – szüleitől, jó testvérekkel együtt nevelkedve – cseperedvén fel naggyá, aki reálisan és igazságosan látja a világot. S kellett is, jelenlegi magánéletéhez az öröm. Akár így kissebb adagokban is “csepegtetve.” Új otthonába, ami egyenlőre még csak alakúl, de később inkább róla szólva tárgyaiban, és talán pedig, majdan még később, valakiért – valakihez…
Jó húsz perc telt el így, amikor is lassítva, a garázskapu elektromos távirányítóját maga elé tartva, az emelkedni kezdett. hazaérkezett. Megfordúlt kint az utcán,majd tolatva fel egy kis emelkedőn, bejutott.Leállítva a motort, hagyta hogy kimenjen még a bent szállingózó kevéske füst ami a kipufogóból eredt, azzal újra működésbe hozva a szerkezetet, lecsukta. Lekapcsolva az autó lámpáit.A ház felső szintjére, egy kis vékony lépcső vezetett. Hátranyúlva, magához vette szerzeményét, világosra festett ajtó kilincsét lenyomva, egyenesen a nappalijába jutott. Az ablakokon át beszűrődő fény ott, meleg, barátságos hangulatot keltett a helyiségben. Felakasztotta kabátját a fogasra, cipőit levette, rendesen egymás mellé rakva, és letette a lámpát a földre. Fürdőszobájában kezet mosva, majd arcát is felfrissítve tért vissza. Töltött magának egy italt, és csak nézte, nézte a színes kis lámpát. Kezei közt forgatva, elégedetten nyugtázva annak viszonylag jó, és ami fő, töretlen állapotát. Elég sokáig, mígnem úgy gondolta, hogy megtisztítja. Elhatározását tett követte visszalépve, nedves ruhát hozva ki a fürdőszobából, felrakta egy magasabb – üresen álló asztalkára, ráérősen, s jó alaposan letörölgette mindenhól. Majd oly nagy boldogsággal látva a végeredményt, szemeit kerekre nyitva, mígnem úgy érezte ennyi elég. A kamrából hozott bele új égőt, mert ami benne volt az kiégett. Az asztalka mögött lévő konnektorba, éppen beleillett a dugója. S azzal egy kattintás, és már gyönyörködhetett is annak fényében. Kétoldalt, kényelmes fotelek fogták közre az alkalmatosságot. A férfi helyetfoglalt. Maradék konyakját kortyolgatava, testében megpihent – elernyedt. Kellemes meleg áradt szét, a fali radiátorokból. Jól esett neki, majd az ital, mint pedig a fűtés nyújtotta hőmérséklet. Nem gondolkodott semmin, csupán csak pihent. Kinyújtóztatva végtagjait, helyezkedett, mocorgott, keresve, vajon hogy a jó tartás. Hagyva hagy győzzön felette hírtelen jött fáradtsága. Rövid időkre le – lecsukogatva szemeit. Mígnem: Egyszerű szendergésbe ment át, az egész. Körülölelte a csend, nyugodt lélegzetvételei betöltötték a teret. Azután egyszeriben csak elaludt. Fejét kicsit hátrahajtva, kezei a fotel karfájain, odakint fokozatosan besötétedett. A domboldalban lévő házának ez a fele, egyenesen az utcára nézett. Egy szintben a mögötte, és kiemelkedve az elötte levő fölött. Igy mind a garázsbejárat, s a főbejárat is azon az oldalon, lenti részeknek számítottak lényegében. A kint elhaladó járművek, és az embereknek a mozgásai együttesen kezdtek ritkúlni, mindaddig, amíg végleg abba nem maradtak. Békés hétköznapi péntek este. Amikor már mindenki hazaért, átadván magukat, az elérkező két napos hétvégének…
Arra ébredt, hogy fázik, és teljesen elgémberedtek a végtagjai. A nyaka pedig fájt, hiszen fejét csak úgy hátrahajtva, rosszúl tartotta. Előszőr érzékszervei tudatosították benne állapotát, utána jött, hogy hallott. S amit neszezésnek vélt, az most résnyire felnyitotta szemeit is. Megdobbant nagyot, s gyrosabban kezdett el verni a szíve. Rájött, nincs egyedűl. De még nem tudta mi a helyzet. Lassan megfeszült, ugrásra készen ha kell, de mozdulatlan. A lámpácska égett, sejtelmes félhomályt varázsolva a nappaliba. Nem látott semmit, és senkit sem. Hát jobban, azután teljesen felnézett. S ekkor vette észre. Közvetlen mellette, balról, az asztalka másik oldalán lévő fotelban űlt. Egyenesen ránézett arcát fürkészve, találkozott egymással tekintetük. Még pár pillanat, és a furcsa kis szerzet, mert hiszen nem volt valami nagy növésű, az illető, amint észrevette ébredését, mintegy üdvözlésképpen intett felé a kezével. A férfi megdöbbent. Érezte ahogy fokozatosan megindúl újra végtagjaiban a vérkeringés. Ennek ellenére hát, még mindig csak űlt. Várt, nem igazán értve ezt a helyzetet. Vajon hogy jött be ? – Tette fől magának az első kérdést. Nem bántotta – latolgatta, tehát akarhat tőle valamit. Ám mielött a többit is átfuttatta volna magában, az idegen megszólalt. – Jó estét. Jó estét! Ki maga!? – Válaszolt vissza köszönés után rögötn kérdezve, kicsit megemelve a hangját. – Ó elnézést hogy csak így hírtelen, és modhatni kéretlen érkeztem, de nem én tehetek róla. A nevem Bob. Bob ? – Kérdezett újra tőle. Igen. Van szerencsém. Remélem nem ijesztettem meg túlságosan. De ennek az egésznek ez a folyamata. Miről beszél ? – Faggatta tovább a férfi, mostmár felülve, s odafordúlva hozzá. A lámpa – Folytatta amaz. Maga elhozta, én pedig hozzá tartozom. Igy érkeztem. S nekem kihez van szerencsém ? A nevem Roger… Roger Dalton. Mutatkzoztt be Ő is akaratlan. Örvendek. A kézfogástól most ha lehet tekintsünk el, majd úgy veszem hogy megtörtént. Egyenlőre elég a meglepetés. Szóval hól is tartottam ? Ja igen. A lámpa. Maga lett az új tulajdonosa. Már nem kellett senkinek, és azáltal akinek tetszik, és akarja, azé. Mert ki maga. Egy szellem ? Nem egészen. Ám valami hasonló, hiszen benne lakom. Dzsin vagyok… A férfi erre nevetni kezdett. – Ha ha ha. Komolyan azt akarja, hogy ezt el is higyjem ? Egy Dzsin. – Ércelődött Roger. Én meg Ali baba vagyok. Te jó ég, ezt biztosan csak álmodom. Mert csak az lehet, nem hiszem hogy csupán attól a kevéske konyaktól lenne amit ittam. Ha ha ha. Hát ez nagyon jó. S a csudába is, annyira valóságos… A kis ” figura ” azonban nem nevetett. Megvárta amíg Ő jól kiszórakozza magát, majd átvette a kérdező szerepét. Szóval. Tehetek önért valamit Roger ? Mert ez itt nagyon is a valóság – keménykedett meg a hangja. Van amit szeretne hogy másképp legyen, vagy lehetne esetleg valamilye, ami idáig még nincs?… Elhaladt egy autó a ház elött. Reflektorai bevilágítva most, felfutottak a falra. Bevillanva a sarkokba. Egy komóly kis arc nézett vissza rá határozottan. Hihetetlen, mégis oly szürreális. És tényleg igaz minden pillanata. Hát belement a “játékba”. Mit kívánhatok ? Bármit, amire vágyik, vagy úgy érzi, tényleg szüksége van rá. Mivel már az otthona részét képezzük, és így akarva minket, ez egy egyszerű jutalom. Az előírások szerint. De csak kizárólag egyszeri, s megismételhetetlen. Igy nagyon kérem hogy jól gondolja meg a dolgot, és semmit se hamarkodjon el!… Szóhoz sem tudott jutni. Hiszen ilyen csak a mesékben van. Az által tehát – összegezte most magában a dolgot – miként letakarítgatta a : Régi lámpa szép – színes üvegeit, megdörzsölgetve azokat, megidézte – előhívta annak “őrzőjét ?” Na ez az amit Ő, nem fog sohasem elmesélni senkinek, bármi is történik. Mert teljesen bolondnak néznék. Bár ami igaz az igaz, sok mindenre vágyik amik ha teljesülnének, boldoggá tudnák tenni. Hát mit is feleljen most erre a kérdésre ? / – Kívánhatnék esetleg egy új autót magamnak, sok pénzt, vagy újabb bútorokat, jobb munkát, magasabb fizetést, egészséget, talán egy szép lányt, akivel megismerkedhetnék, majd később feleségűl venném ? – gondolkodott hangosan./ Ám a Dzsin furcsa mód, végig rázta a fejét. Összes megnyilvánulására így reagálva. /- Hát akkor mi lenne az, amit kihagytam, és esetleg teljesülhetne is valamilyen módon !? – Fejezte be emeltebb hangon. Ne legyen mérges, – kapta rá a választ – de ezek amiket most itt mondott, meg felsorolt, azok amúgy is adják magukat majd az évek folyamán. Biztosan azt akarja, hogy bármivel belőle komolyan foglalkozzak vele ? Sakk – matt – csúszott ki a száján. Miért, mi lenne a nagy felelet, a nyrő, amivel meggyőzhetném magát ? Nagyon egyszerű. Már tudja, gyermekkora óta. Olykor – olykor kimondva, akár csak elsuttogva is, mint mindenkiben szinte, de csupán még mindössze kis halovány vágy. Ne nyomja el, emlékezzen rá, hozza azt felszínre bátran ! Roger. Maga egy okos fiatalember. Biztosan eszébe fog jutni, és rájön… Nem tudom – nem tudom – suttogta halkan, folyamatosan ismételgetve. Nem értem mit akar tőlem ? A ” jövevény ” ekkor mélyen a szemébe nézett. – De igen – suttogott vissza…Majd; Némi fáradtság lett úrrá rajta. Érezte amint újra elernyednek végtagjai. Átadva magát, a csend varázsában megszülető édes álomnak, lecsukva szemeit, még morfondírozott. -Kívánjak ? – Lehet ? – Mi legyen az ?. S így aludt el ismét a fotelban. Már megbékélve, félelem nélkül teljesen, nem is törődve azzal, hogy nincs egyedűl. Lelke legmélyén érezve, biztonságban van. Bármi is történik már ezután…
Egy aprócska puszi, majd még egy, arca másik felére cuppant finoman. Követve ezeket ajkán, bársonyosan lágy csókocskát kapott. S egy kéz símogatta meg az arcát. Felnézett. Felesége ébresztgette, ágyuk szélén ülve. / -Emma – szólította meg. /- Igen. Szerbusz szerelmem. Bocsáss meg, hogy felzavarlak a délutáni alvásodból, de már mindenki itt van, megérkezett, és odaát várnak rád. Hiszen Te vagy ma az ünnepelt. Tudod ! – Mosolygott rá kedvesen. Kissé zavartan nézhetett rá, talán ezért is kapott egyfajta magyarázatot a miértekre feleségétől. Ő is felemelte a kezét, s viszonozta párjának símogatását. Az asszony erre szorosabban odatolta az arcát, majd két kezébe vette az övét, azt is megcsókolva. /- Oké minden ? /- Ühüm – bólogatott. /- No akkor gyere hát, és ne váratsd őket sokáig ! Azzal felállt, elindúlva az ajtó felé. Utánanézett, még mindig szépnek látva, és csinosnak tartva őt. Pedig eltelt már azóta néhány évtized, hogy összeházasodtak. Azután néhány lépés következett. / – Már felébredt, mindjárt jön – szólt a kint várakozóknak, s becsukta maga mögött az ajtót… Roger felült, nyújtózkodott, és úgy érezte mintha most valami varázslatos dolog történt volna vele. A szobában lévő nagy tükörbe belepillantva fürkészte mély ráncokkal teletűzdelt arcát, melyek egyre csak szaporodtak. És örült, hogy pillanatnyilag nem fáj semmilye. Egy gyors fésülködés, előkeresve a szekrényből valami egyszerű színű, de szép nyakkendőt, magára öltötte ruháját. Ám szobapapucsától azért nem vált meg. Kényelmesen, jól akarta magát érezni… Jó negyed óra múlva elkészült, elindúlva az ajtó felé, nagyot sóhajtott. Hiszen a végén megtalálta nagyon is, a helyes választ, amelyet adnia kellett arra az egyszerű kérdésére a Dzsinnek. Gyermekkorából felidézve egy régi vágyát. Miszerint : Mennyire jó lenne sokáig élni. Na, ez az, ami nem adja magát az évek folyamán. Mert ehhez, igenis kell némi szerencse. Vagy ha van, akkor akár: Egy régi lámpa “Szelleme”…
– Boldog születésnapot! – Kiáltották egyszerre az egybegyültek, ahogy megjelent odakint. Felesége, gyerekeik, vejeik, menyeik, fiaik, lányaik, unokáik, és a kedves arcú kicsik, a dédunokák. Igy az öröme, szinte leírhatatlan volt. Ölelések, könnyek, nevető arcok. Úgy körbevették, mozdulni sem tudott. Mindenki hozott valami ajándékot, némi csekélységet. Szeretettel fogadták, mert jó ember volt, s mindent megadott hozzátartozóinak, családjának, amit csak lehetett. Dolgozott, olykor meglehet sokat is, törekedett, megélt, túlélt történéseket. Egésszé formálva élete folyamán vágyait… S most csak bontogatnia kellett, színes csomagolópapírokat felszaggatva ajándékain. Ez eltartott egy darabig. Érte, azokért, mindenért ? – Kár filozofálni. Majd miután végzett velük, elérkezett a nap fénypontja. Guruló zsúrasztalon tolták be elé. Leült az asztalhoz, a kis tüzijátéknak a lángja fénylett, leoltott lámpáknak hirtelen adódott sötétjében, fényképező gépeknek vakuvillanásai közepette. És most ez nem volt más, csak tisztelet. Amihez ekkor jó nagy levegőt kellett vennie. Hiszen tortáján, a csoki máz tetejébe beletűzdelve, már száz apró lánggal égő gyertya várta. A függönyöket is behúzva, árnyaknak rejtekében hát rajta ! S az ezután következő mozdulataiban, tüdeje teljes tartalmát kifújta. Újra sötét lett. Taps, és nevetés öröme nyugtázta. / – Sikerült ! – Kiáltották, s kiáltott fel egy vékony gyermeki hang is. Egyik kislány dédunokája. Mindegyik gyertyája ellobbant. Azután kattanás, és a kislámpa fénye terült szét köröttük. Félhomályában annak, összes szerette ott volt. Gratulálva, jó egészséget kívánva neki még. / – Boldog századik születésnapot ! – folytatta a gyermek hozzá intézett szavait, és csak nevetett, nevetett ahogy azokat értelmezve elértek füleihez. Két szép kék szeme ragyogott az asztalka túloldalán ahová Ő átment, és éppen ott ült, ahól annak idején a Dzsin. Aki mégis valóság volt. / – Köszönöm. – felelte neki. – Kedves vagy. / – Dédipapa. – Szólt hozzá. / – Mondjad csak. – Hallgatlak csillagom. / – Tudod hogy nagyon szeretlek !? / Majd egyenesen belenézett a lámpa fényébe. S mintha ekkor valami megbabonázta volna, így folytatta. / Tetszik nekem ez – mutatott rá apró ujjacskáival. / – Szeretnéd ? – kérdezte tőle. / – Igen. Nagyon is ! – lelkendezett a gyermek. Annyira csodás, ahogy a színes üvegei ragyognak a fényben. A férfi tudta mire megy ki a játék. Roger Dalton kinyújtotta a kezét felé, intve így hogy az övé. vegye el nyugodtan. A bókolás, és a kedveskedése, meghozta a várva várt eredményt. S tudta azt is, mennyire fontos, és nagy becsben tartott érték egy gyerek számára ha kap, vagy ha megkapja amit szeretne. / – Anya szabad !? – Fordúlt oda anyjához. / – Nahát Dina. te aztán tudod hogy hogyan kell hízelegni, ha valamit el akarsz érni. Felesége volt az, aki ezt megjegyezte neki. / – persze szabad. Ha dédi neked akarja adni, és szeretnéd, akkor fogadd nyugodtan el. Adták meg rá neki önzetlen az engedélyt is. / – Hagyjad csak – Emelte fel a férfi a kezét, intve ezzel feleségének. Mozdulatával így mintha csak varázsolna. Megismétlődött minden, csupán most mások voltak az esemény szereplői, és másképp is zajlik egy kicsit. Általa megélt, egykor egy régi estéje, furcsa vendégével, kiről nem beszélt soha senkinek. / – Akarom – Suttogta a kislány, le nem véve már róla tekintetét. / – Akkor hát legyen a tiéd – bólintott rá Ő. Régóta nem kellett újfent senkinek… S gondolatai messzire most elkalandozva, suttogta még… / – Neked adom.
Budapest – Újpest; 2018. Január 9- 19. Péntek.
vv