Kerítés

Mindig vonzott a békés meghittsége… mondták, hogy szent HELY, gyógyvizű forrás. Bevallom, hittem, s hiszem ma is.
Rég jártam itt, talán már két éve. Látszik, hogy magánkézbe került a környék. Hosszú kerítés láttat, tudd, ez itt már saját. A látkép így átalakult, mint az út, ami odavezet, ami nem lett hosszabb, sőt, hamarabb odaérünk. A kerítés mellett haladunk…
Azelőtt meredeken a dombra fel, aztán egyenesen vitt, mintha a hegy gyomrába vezetne. Az egyik oldalon szabad-konyhakert, szőlő sorok, a másikon gyümölcstől roskadó fák, bár a föld itt parlag volt, műveletlen. De megdobbant a szív… messziről látszódott a HELY, óriás fáival körül. A padon üldögélő, várakozó emberek, gyerekek kacagásával körülöttük. Mindig éreztem a vonzást, a misztikumot. Lehet a rege, a hallott történet, de lehet más oka is… nekem mindig ott volt az a valami, valami szabad és különleges…
Most az út végére érünk, parkolunk a többi autó mellé. Itt még nem látunk semmit, csak a kerítést, fákat, bokrokat… élesen balra fordulunk, s hirtelen ott van az a HELY. Semmi nem változott… így az elzárt birtoktól, kerítésen kívül mondhatnám, szabadon maradt… mégis más lett, most olyan idegen.
A csend ugyanaz, a képek, a szentek, a szobor, a vázákban friss virág… az emberek türelmesek, várnak a vízre. Lassan telnek a műanyag üvegek. A gyerek kicsi még, az unokám, először van itt, fut körbe-körbe… Leülök egy padra, ő kérdez és ismerkedik, majd bemennek a mohás sziklákhoz. Én maradok, ülök, várom azt az érzést, miközben szemben a kerítés szürkén az arcomba bámul… Próbálom lehunyt szemmel… Nem, ez már nem ugyanaz… mint egy útban volt, félre rakott, mégis kell hely. Szerettem, s hiányzik, pedig itt ülök benne… semmi nem változott, csak ez a kerítés apróvá, rabbá tette.

2022. 10. 09.