BÚCSÚ ILONKA NÉNITŐL

BÚCSÚ ILONKA NÉNITŐL
Kedves munkatársunktól, Szegletesnétől

– Jaj, Emilkém, hogy kerültél ide? – szakadt ki egy fájdalmas sóhajtás Ilonka néni lelkéből a mennyországban.
Nem tudta, hogy kedves fia három hónapja halott. Kétszeres megváltás volt számára, hogy maga mögött tudta a földi élet minden terhét. Akitől akart, már rég elbúcsúzott, mosolyogva (amit ritkán szokott), megkönnyebbülve, hogy mindent felsorolhatott, ami szép volt az életében. A többi, ami még rá várt, csak felesleges gyötrelem volt a számára. A betegség, a várakozás, hogy eljön néha Pécsről Emil. Már nem kell többé várakoznia. Együtt lehetnek mindig és kérdezhet tőle mindent anélkül, hogy bárkit be kellene avatni meghitt beszélgetéseikbe. Valahol Józsi bácsi is ott van, a családfő, majd megkeresik együtt. Van rá idő, már semmi sem sürgős. Egy örökkévalóság áll rendelkezésükre, hogy vigyázzanak a földön maradt kedveseikre is.
És ahogy feltört bennem ez a sejtés, papírt kerestem, hogy gyorsan leírjam. Hónapok óta kutattam a könyveim, füzeteim között egy adat után, ami számomra nagyon fontos. S amikor kinyitottam a vonalas füzetet üres lap után kutatva, ott mosolygott rám a Bordás Éva neve, amit Jókai Mór jegyzett le, tévesen emlékezve a jegyszedőnő nevére, aki Petőfit megmentette 1843-44 telén a fagyhaláltól Debrecenben. Gondolom, most elnézően mosolyog Ilonka néni valahol a fehérlő felhők felett, – segített most is rajtam, mint mindenkin, aki a közelébe, emberségének hatósugarába került.
Nem volt barátkozó, társaság kereső természet, így meglepett, mikor egyszer eljött hozzám látogatóba. Kicsit nagyot hallott már, de alakja nem változott, még mozgékony volt. Tudta, hogy betegsége miatt nem sok ideje van hátra. Leült a mellettem levő fotelba, és kérdezte, nem baj-e, ha a gyerekkoráról mesél? Ilyen megtiszteltetésre nem is számítottam, figyelemmel hallgattam, ahogy az iskolás korából ismert kedves verseit csendben elszavalja. Még mesélt pár mondatot a családjáról, közös munkáinkról, aztán felállt, megkönnyebbült lélekkel búcsúzott, mondván, hogy ”most már nyugodtan meghalhatok”. Rövid búcsú után pillekönnyű léptekkel távozott, még utána néztem a járdán való lépteinek. Többé nem találkoztunk az életben.
Ez a rövid földi élet kis kitérő volt számára csupán az égiek társaságából, hogy szelídségével, jóságával gondoskodjon mindenkiről, szeretteiről és az általa kezelt betegekről a fizioterápián.
Mi szegényebbek lettünk, hogy nélkülöznünk kell „Szegletes” földi alakját közöttünk, de ha így tudunk majd jót tenni az emberekkel, ahogy ő tudott, mindannyian gazdagabbak leszünk az ő emléke által.

 

“BÚCSÚ ILONKA NÉNITŐL” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!