Hosszú kávé, cukor nélkül
Hosszú kávé, cukor nélkül. Nyomta meg egymás után a gombokat, miután sorra bedobta az érte járó érméket az autómatába a fiatal lány. Az előválasztás, csak egy új próbálkozás volt, az egészséges élet, étrend irányába. Mert mindent csak természetesen, eredeti ízekkel, mesterséges, vagy hozzáadott adalékok nélkül. Ezt hallgatta mostanában egyre több mindenkitől. Nem baj – Gondolta. valamivel mindig foglalkozni kell, nehogy túl egyszerű legyen az élet.
Kávéja forró volt, így csak a műanyag pohár peremét tudta megfogni miután elkészült. De ez nem zavarta egyáltalán. Örült magában mindennek , ami ebben a nyirkos, kissé hideg időben valamennyire is felmelegítette. Szakaszosan, finom – halk levegővételekkel fújogatta. Majd néhányat odébb lépett nem akadályozva másokat, egy nyugodt kis zugot keresett magának. Egy helyet, ahól békességben megihatja italát. Lassan, komótosan kortyolgatva amint azt szokták, vagy ahogyan sokan szokták. Mert az emberek ebben a rohanó világban, manapság mintha újra ragaszkodni kezdenének bizonyos dolgokhoz.
Igy került a hátsó – zárt udvarba, a recepció mögötti ajtókon át. Találva ott egy padot, valami nagylevelű egzotikus virágnak tűnő óriási cserepes növénynek a tövéhez telepedve. Ránézett, szép volt. Tűnődött pár pillanatig mi lehet, de mivel nem volt sohasem egy botanikus, így hamar feladta. Két keze közé fogva mostmár a poharat, kitekintett az egyik utcára néző üvegfalon át. Odakint mindenki, akár csak milliónyi kis hangya rohant, futott a saját maga dolga után. Csak Ő: Kerekes Anna vonta ki magát most, civilizációjuk újmódi rabigája alól röpke percekre. Amúgy is nagyon reggel volt még. S eléggé lassan világosodott csak, a rossz időjárás miatt. Havazott, s fújt a szél is rendesen. És ma valahogy, olyan nehezen ébredt. Fáradtnak érezvén magát, pedig tudott a hétvégén nyugodtan pihenni. Hát becsukva egy pillanatra a szemeit, pihentetve azokat, kicsorduló könnyeit letörölve zsebéből kivett, puha posztó zsebkendővel. Ez is csupán csak neki volt már . – Jutott eszébe… Itt, ezen a helyen, mindig sikerült megnyugodnia, s erőt gyüjtenie ötlött fel benne. Vagy mindössze fellélegeznie a napnak folyamán. Lám – lám: Mosolyodva azért el, kár a jelen zaklatott pillanatait ennyire felszívnia magába. A dolgok nem ettől fognak megoldódni. Örökös körforgásban élünk, jó és rossz váltakozik szüntelen. S minden elmúlik egyszer, csak türelemmel ki kell azt várni… Még annyi minden új , még oly sok dolog szokatlan. Ne ez legyen az egyetlen akadály…
A történések fekete – fehér része azomban, nem itt kezdődött. Anna kislány korában, a környéken élt. Boldog gyermekkora meghatározó volt, és maradt is az életében. Munkahelye, az irodaház helyén: Annak idején itt még egy erdő állt, hatalmas, terebélyes fákkal dúsan benőve. S oly sokat játszadozott itt kis barátaival. Bújócska, séta, pihenés, majd később találkák, és szerelem címszavak alatt. És haza várták – mindazok, akik azóta már nincsenek. Családja jelentős része. S Ő maga, túl sok csalódáson, e percben új reményekkel, új életet kezdve külön lakásban már, újonnan szerzett boldogsággal, egy nemrég feltünt fiatalember részéről, vágott neki a nagybetűs életnek. Már tizen évesen érdekelte őt a számítástechnika. Majd belenőtt, eggyé vált vele. Nem is akarván elmekűlni előle. Ettől az egytől soha sem félve. Hogy ami van, de kézzel fogható bizonyíték, vagy alkotás hiányában várat magára még, annak a részese legyen. Igy került ide. Egy hete, ehhez a céghez. Melynek fő foglalkoztatási, és kutatási területe, a mesterséges intelligencia. S ennek összekapcsolása valós dolgokkal, számítógépek vezérlése alatt kontrolálva az újdonságokat…
A lift, amely kártyája odaérintésével működött, vitte fel az általa kívánt emeletre. Majd miután megérkezett, az asztalának a szélére rakva kézi táskáját, levetette kabátját a fogasra akasztva, sapkája és sálja alá. Leült kényelmesen elhelyezkedve, bemondva jelszavát, a monitor számítógépén kivilágosodott. Még rendezgette dolgait maga mellett. Kidobva a szemetesbe az immár üres poharat, figyelmét teljesen azzal, munkájára fordítva. Maga mögött hagyva esetleges kételyeket, újra csak Ő volt. Önmaga: Aki uralta e percet. S bátran belekezdett megint abba, ami az övé volt. És ővele; Ő általa lett. Egy nagy levegőt vett, körötte még volt némi mozgás. Folyamatosan érkeztek a többiek. Ám rövid idő alatt, ki tudta őket zárni személyes teréből. Táskájából kivett egy szem cukorkát, annak finom ízéból folyamatosan a szájában olvadóaromáját élvezve, ujjai szinte táncoltak a billenytűzet gombjai felett. Igy telt el a délelőttje…
Amikor legközelebb felnézett, lassan ebédelnie kellett menni. Voltak akik már pakolásztak, és kikapcsoltak mindent,még megejtve egy mosdót, smink – frizura igazítást is. Ráérősen, nyújtózkodva, gyülekeztek az ajtó felé indúlva. A lány körbefutatta a tekintetét. Munkájának egyik részével amit mára betervezett, már majdnem kész volt. De pihennie kellett neki is, kár lett volna erőltetni tovább a dolgot. Igy Ő is elkészült, és elment ebédelni.
Az egész épületkomplekszus itt úgy lett megtervezve, hogy a természetes dolgokat önvözve modern dolgokkal együtt is éljenek, és dolgozzanak benne az emberek. Rengeteg virág játszott itt szerepet, egy belső kert, kissebb csobogókkal. Ahól megpihenhet, elvonúlhat bárki, ha rövid időre egyedűl szeretne maradni. Telefonon beszélgetni szeretteikkel, vagy csak sétálgatni. Autómata rendszer szellőztetett, fűtött – hűtött ha kellett, locsolta a kertet. S gondoskodott mindenről, az egyéni kényelem érdekében. Igy amikor Anna odaért az ebédlőhöz, irodájuk már friss oxigénnel telve, a redőnyök autómatikus mozgatásaival , javítva a fényviszonyokon várta szinte vissza képletesen őket.
Hosszú sor állt, így volt ideje a kijelzőről tájékozódnia mit főztek mára. Össze is állította magának azt az ennivalót fejben mintegy menüként, amit el szeretett volna fogyasztani. Lesz ideje rá bőven. 3 óra étkezési idő állt rendelkezésére mindenkinek. Szabadon választva meg, hogy ez alatt azt, mikor is szeretné igénybe venni. S mivel a munkájuk inkább csendet kívánt,így itt most beszélgetett ám mindenki mindenkivel rendesen. Tetszett neki, hiszen ez az élet rendje. A társaság, a társak, más emberek közelsége – közege. Majd ha végez, fel fogja hívni a szüleit, ahogy azt minden nap teszi – tervezte el. Beszámolva a történésekről, amik valójában csupán neki azok, mert édesanyja és édesapja, nem igazán értené ha mondjuk a munkájáról beszélne nekik. Igy inkább csak hallgatta őket a maguk egyszerűségében, szívét boldogan megdobogtatva azoknak minden egyes szavuk. Kiérezvén belőlük nyugodtságukat, bölcsességüket, szeretetüket. Hiszen bátyja után, Ő lett a lány, akinek inkább anyukája örült. De meg van a helyes így is a családban, tökéletesen. Akár mik is voltak régen ez irányban, az eredeti gondolatok, világukban egykor meglévő elvárások… Kinyújtotta kezét, hogy tálcájára emelje a felé nyújtott levest, majd a második félét amiket kért. Hozzárakva evőeszközt is közben. Fizetve a kasszánál, kitérve számos érkező, és távozó elől, végre kinézett magának egy asztalt, aminek az egyik végénél még nem ült senki. Hát szerencsésen helyetfoglalt ott. Kiegyenesedve nagy levegőt vett, kezébe fogta kanalát, amikor valaki megszólította. / – Bocsánat. Szabad ez a hely ? Ide ülhetek ? Egy vagyonőr volt az, a rendészet egyik tagja. Magas, fekete egyenruhában, kék ingben, nyakkendőben,. Frissen borotvált arccal, érdeklődve figyelte őt. / – Persze, csak nyugodtan – felelte neki. Mire társasága lett. De azért elkezdett mostmár enni, mert egy kicsit éhes volt. Igy nem zavartatva magát, hamar elérkezett a levese végéhez. Még pár kanálnyi merigetés után, meg is cserélve a tányérokat maga elött. Tekintete újra a férfira tévedt. Ám mivel láthatólag amaz nem kívánt társalogni, amit most végig sem gondolt, már emelte is fel első falatját, az ügyesen felszeletelt húsnak… Ilyenkor teljesen más a világ. Az ember eszik, különböző ízeknek kavalkádjait élve át. Minden oly különös, olyan egyszerű, s annyira elégedett. Ivott egy – két kortyot választott üdítőjéből, amit határozottan felbontva, pohárba töltve ki, szájához emelt most. Eme mozaikvilág darabja ként, csak amit akart tenni, az volt. S nem szóltak hozzá, pedig az őr egész végig őt nézte, kissebb – nagyobb szünetekkel, valamennyire azért diszkréten. Nem csak szimplán bámúlva. De addig jó amíg ez így van. – Gondolta Anna. Mert nő ként, azért értékelte, hiszen ebben is volt némi csodálat, és tisztelet…
Elbambúlt. S a férfi hangjára figyelt fel. / – További jó étvágyat. Viszlát. – Mondta neki. / – Köszönöm. – Válaszolta autómatikusan a föléje emelkedő „asztaltársának”. Ő még időzött egy kicsit, kortyolgatva üdítőjét folyamatosan. Mennyi – mennyi mindenféle ember vette itt körűl – Morfondírozott. Öltözékükben megosztva egyéniségek, csinos lányok, helyes fiatalemberek, idősebb kedves arcok, egyszerűség, színes sokaság. S a szürke lét képviselői egyaránt. Akiknek mindenük, csupán a feladatuk, és más nem is érdekli őket… Egy szelet sütit így még egyszeriben betervezve magának, hátratolva székét, maga is felemelte mostmár tálcáját az asztalról. A tárolóba rakva azt, majd a büfé felé indúlt. Menet közben némi pénzt előkeresve. Mert a finomságokért fizetni kp ban, az annyira régi dolog számára, még gyermekkorából fentmaradt berögződés. ” Édes emlékezések.”
– Hhlló Anya ! – Szia. Igen jól vagyok. Válaszolt a kérdésekre ahogy ott ült ugyan azon a padon, ismét a reggeli virág tövében. Telefonját füléhez emelve. A sütemény becsomagolva, most mellette kapott helyet. És furcsa mód, ekkor szinte ezernyi kérdést tett fől Ő is, pedig kezdetben amikor tárcsázott, és a készülék kicsengett, még azon aggódott, hogy miről is fog beszélgetni szüleivel. Ám ez menet közben mindig kialakúl, ha valaki meghallja az általa ismert, és szeretett hangot – vagy hangokat. Igy teljesen felszabadúltan kicsivel később maga mellé téve mobilját, kihangosította, miközben kibontotta a sütis papírt: S a kis műanyag villával amit kapott hozzá, apró falatokban enni kezdte azt. Egy élmény volt, egy igazi finomság. Hétvégére eligérkezve haza, még bátyja is ott volt, és hallhatta Őt is. Mert szabadságának napjait töltve, épp látogatóban találta hívásával otthon. Megint Ő lehetett hát ekkor, pár pillanatra, a féltett kis húg. Ami persze azonnal nevetést is csalt ki belőle, azután mindenkiből amikor az aggódás már oly kedvessé vált, hogy bókokkal együtt keveredett. Alig tudták befejezni a beszélgetést. Jól elszaladt vele az idő. Ideje volt már visszamennie, másokkal közös irodájába. Folytatva tovább, a még mára betervezett munkáját. / – Millió puszi nektek is – Búcsúzkodott.Én is szeretlek titeket – Mondta el még. S a kattanás, a vonal megszakadtát, a kapcsolat végét jelentette…
Egy nyugodt, s békés délután tellett ezek után, minden egyes óra elmúltával. Mely sokat segített, és eléggé meghatározóvá vált számára. Szerette ezt, tetszett neki. S elgondolkodtatta a rá bízott feladat. Megpróbált gondolataiban összefüggéseket keresni mindenre ami esetlegesen felmerűlhetett… S mint az eddigre kiderült, a mesterséges intelligencia kutatása – fejlesztése volt számára a cél. De a régi világa még egy kicsit akadályozta. Emlékszik, hogy amikor szinte semmien elektronika nem létezett valaha, s az emberek sokszór egymáshoz mentek át szomszédolni, mert sok háztartásban tévé sem volt, abból mennyire gyorsan felfejlődtek. Az mennyire hatott mindenkire, és mennyire méltó az emberiséghez vele szemben, ami most van ? El lehet e vonúlni vajon kis zugokba nemsokára, ha valaki egyedűl szeretne maradni, vagy már mindenhól kamera lesz ? Mindenhól ellenőrzés, és megfigyelő rendszerek ? Elvesztvén ezzel végleg intimitásunkat ? Biztos hogy jó lesz ez nekünk embereknek majd hosszú távon át, s talán véglegesen amit így – most teszünk ? Nagyon bátor vállalkozás. De azzal, midőn valaha elindúltunk egy ismeretlen irányba ősemberként, e humanoid faj, örökre beírta magát az élet könyvébe. Történelmet csinálva magának. Visszafordíthatatlanúl, vállalva az ezzel járó összes következményeket. S valahól félelmetes nagyon is, ám mégis szép. A legszebb dolog életünk folyamán, amit cselekszünk: Az alkotás, és a belőle eredő vágy. Tovább, s tovább amíg csak lehet, hiszen úgy látszik, soha, semminek sincs vége. Ha pedig mégis, hát így jártunk, de azon túl is van még… És mivé válunk majd, mi lesz nekünk a szerepünk ebben a közeljövőben ? Nehéz lenne megmondani. Milliónyi tesztelés kell, fejlesztés, kinyitogatva így ” zárt ajtókat.” Amelyek mögött soha sem tudni, mik rejtőznek ?…
Odakint teljesen besötétedett. Voltak akik már hazamentek. Ő még maradt, nem sietett. Szeretett inkább mindent nyugodtan elrendezni maga körül, és majd csak azután gondolni arra hogy végez. Még be is kellett vásárolnia. Vennie pár dolgot, ennivalót, kissebb dolgokat, amikkel csinosítgatta egyre lakását. Megengedvén magának most egy elégedett nyújtózkodást, s ugyan azzal a mozdulattal kikapcsolta a számítógépét, és felállt melőle. 18 óra 00 percet mutatott ekkor pontosan az iroda falán elhelyezett nagy óra, közvetlen a bejárat mellett. Még tovább is maradt, mert hivatalosan csak 5 – ig tartott a munkaideje. Hát elrendezgette amit akart, s ahogy mondani szokták : „Mókolt ” egy keveset. De most ásítása húzta nagyra száját, érzékelve így, hogy azért fáradt is. Ideje mennie. Bármennyire is szeretett volna tovább maradni. Felvette kabátját, s kezdte összegombolni. Kézitáskáját hanyagúl a vállára vetve, a lift felé indúlt. Kártyája segítségével hívta, majd a földszinrte ment. Kilépéskor használva mindig, a recepció mellett elhaladva, éppen váltás volt az őrségnél. Nem tudta ki maradt közülük, és ki mehetett, ám egy pillanatra most meglátta az ebédlőben délután, még vele szembe leülő férfit. Kedvesen ráköszönt. Az idegen viszonozta, és ugyan úgy mint ebédkor, jól megnézte újra magának. Anna mosolygott, lelassítva lépteit, szintén így tett. Kölcsönös szimpátia ? Lehet. De olyan kellemes. Jól összeakadt tekintetük. Mert volt valami abban a nézésben. Nyugodt, barna szemek, mélyen ülő, egyfajta békesség bennük. Egy kis rejtély, ami megfejtésre vár még. Majd egyszerre Ő ki, a férfi pedig felfelé, a monitórszoba irányába távozott. S amint megcsapta arcát a kinti hideg, és füleit az est sötétjében lüktető városnak a hangjai, összes zajával, el is múlt mindezekkel együtt nyomban, az előző pillanat. A kőr bezárúlt, az idő ezen ismételt szakaszában, ma is jó – sőt tökéletes volt minden. Bármit is mondtak akkor, a bennük rejlő történésekre. A holnap meg majd úgy is elérkezik… Sodórta magával a tömeg, és Ő megpróbálva velük lépést tartani, egyszer csak a metró mozgólépcsőjén állva találta magát.S eltűnt, lejutva így az aluljáróba. Beleolvadt a mindenségbe…
A sor lassan haladt. ma valahogy, mintha mindenki egyszerre érkezett volna. Az autómata felé araszolva számolgatták aprópénzeiket az emberek, amíg még nem kerültek sorra, addig is kigondolván majd mit szeretnének inni. Anna is köztük volt. Kabátjáról rázogatva le a még rajta maradt hópamacsokat, amely reggel frissen esett, s megpróbálta elfoglalni magát amíg oda lépegettek. Átfázott nagyon – nagyon, így örült neki hogy végre beérkezett a munkahelyére. Lehúzva mindkét kesztyűjét, zsebre tette azokat. Egy meleg lehellet kezeire tőle, a szájához tartva , máris sokkal jobban érezte magát. Megszünt a zaj, itt bent nem fújt a szél, s mindjárt kezébe veheti reggeli kávéját is, amit betervezett. Igy keresve, és szinte gyüjtögetve gondolatban a pozitívumokat, ért el a géphez. Tenyerében gyorsan megszámolva szintén, Ő is forintjait. Hosszú kávé, cukor nélkül : Nyomkodta volna a gombokat előválasztáshoz, s emelte fel kezét, hogy bedobja egymás után az érte járó pénzérméket, amikor furcsa dolog történt. Teljesen magától, egyszer csak leesett egy üres pohár, majd búgás következett, és úgy ahogy szokott lenni, rendesen elkezdett bele folyni a kávé. Nem használva fel, semmiféle adalékanyagot.Épp ahogyan Ő szerette. Szóhoz sem tudott jutni az ámulattól. Hiszen ha jobban belegondolt, ami egyenesen lehetetlen, akkor most az autómata fizette ezt neki ? Vagyis meghívta erre az italra, vagy mi ? Ám nem sok ideje maradt ezen töprengeni. És ezt rajta kívül senki sem látta. Tanúja sincs. Mindezért pedig nem is fizetett semmit. Hogyan…Hogyan lehetséges mégis!? Csak állt ott, maga elött széttárt karokkal, amikor szinte ráförmedtek. / – Sokáig tart még!? – Szólalt meg mögötte egy idősebb ” hölgy ” emeltebb hangon kérdőn. Már nagyon türelmetlenűl. A kis sípszó jelezte – A művelet kész, el lehet venni a terméket. Kicsit remegő kézzel nyúlt érte. Valóság ez ? Igen ? Nem csak álmodja ? Nem káprázat ? Nem válaszolt, a kérdésre sem felelt. Pár lépést tett odébb csendesen, hogy ne akadályozza a többieket. Átgondólni sem tudta hírtelen. Igy egyszerre, megint ott találta magát az azóta már kedvenc padján, és annak virága alatt, megszokott helyén. Két keze közt a forró kávéval. Most letette maga mellé, jobb tenyerébe nyomódott aprópénzét kinyitott kézitáskájába, csak úgy egyszerűen visszaszórva ledermedt. Jó 10 percig szinte mozdulatlanúl ült, meredten nézve maga elé. Majd mire felemelte a műanyag poharat hogy igyon, a kávé már langyos volt. De beindította a napját is rendesen. Nézelődni kezdett. Ezer s ezer felé siető embereket látott csak, senki nem figyelte a távolból, senki sem, észrevehetett volna egy nehezen belátható kiszögellés mögött esetleg, rajta mosolyogva. Ám valahól mégis ott van – ott kell hogy legyen valaki. Tért vissza rá egyre gondolatban. És ha a dolog jó oldalát nézzük, azért kedves volt ez az egész tőle, bárki is legyen az. Mert mindvégig csak róla szólt. Majd még néhány apró korty, s üres poharát elvette ajkától, egy szemetesbe bedobva azt…
Már egészen a liftig elért, megállva pár percre. Tehát minden amit tett itt reggelente, az valakit, esetleg valakiket érdekelt. Az autómata, kamráknak kereszttüzében. Nagyon ügyes, nagyon okos, és sokkal több ez mint ahogy az képzelné. S talán köze van hozzá annak az őrnek is, akivel tegnap úgymond felületesen ugyan, de végül mégiscsak megismerkedett. Összehangolhatta valahogy a rendszert érkezésekor ? S erre csupán pár másodperce volt, amikor sorra kerülve odalépett ? Bámulatos, egyszerűen brilliáns lenne. De erősen rázta a fejét.Azután pedig illően meg akarta köszönni, hiszen csakis ez lehet rá a magyarázat. Örült az általa, oly hírtelen jött megoldásnak magában. Egy cseppet sem bosszankodva, és akadozva rajta többé… A lift hamar érkezett, udvariasan kicsit tolakodott hogy jobb helyhez jusson benne, de megérte, mert Ő ment közülük legfeljebb, és nem szerette ha a ki és beszállók, végig őt lökdösik. Elmosolyodott hosszan, s fülig érőn. Teljesen eltelve az érzéstől. Ne ez az ami tetszik neki – gondolta, ez az amire várt is talán. Valamire, valami másra is, ami így titokban beavatkozik eddigi szürke, s egyszerű kis életébe. Ám mielött még belépett volna a liftbe, azelött odalent megállt pár másodpercre, felnézve az egyik kamerára. / – Köszönöm – Mondta ki halkan, ajkait mozgatva tagoltan, intve kezével. S eme gesztusa az előzményekkel együtt, boldoggá tette egész napját…
Kerekes Anna azomban nem sejtette, hogy mennyire távol is áll a valóságtól. És abban a pillanatban amikór Ő lépett oda az autómatához, s megtörtént vele az az eset; Az általa kiszemelt férfi, pont a kezét törölte a mosdóban, mert egyszerűen ki kellett mennie. Igy a monitórszobában pedig, éppen akkor e miatt, nem is tartózkodott senki…
Budapest – Újpest; 2019. December 4 – 7. Szombat.