Optimizmus

Optimizmus

Amikor életünk legsötétebb szakaszát éljük, örülnünk kell, hiszen ennél már csak jobb jöhet. Ahogy a természeti katasztrófák után – legyen az árvíz, földrengés vagy vulkánkitörés – a romeltakarítást követően fokozatosan helyreáll a rend, visszatérhetünk a normális életünkhöz.
Vagy egy súlyos betegség után, amikor már azt hittük, minden veszve, a műtétet követő hosszú, keserves lábadozás után a beteg végül meggyógyul, visszatalál régi énjéhez, ott folytatja, ahol abbahagyta.
Így hát a legnehezebb periódusok idején kell a legoptimistábbnak lennünk.
Ezek a gondolatok jártak a fejében, melyekkel egyetértett ugyan, de valahogy nem tudott azonosulni velük. Próbált az életmódján változtatni, többet sportolni, főleg futni, de csak annyit ért el vele, hogy sebes lett a bokája ott, ahol a futócipő véget ér. Ekkor arra gondolt, majd a még szorosabb időbeosztás, a még több munka (amiből akadt bőven) kifejti áldásos hatását, és ő másképp látja a világot.
Gépiesen törölgette a polcot a saját készítésű tisztítószerével – ecetet töltött egy üvegbe a narancshéjra, s azzal fújta be a felületeket. A bútorok illatosak és fényesek lettek. Most azonban nem élvezte – szinte nem is érezte – a friss illatot, a csillogást. Így volt az ízekkel is, semminek nem volt már sem íze, sem illata; kötelességszerűen evett egy-két falatot, azután eltolta magától a tányért. Nem érdekelte, mi történt a világban, ha elkezdte olvasni vagy hallgatni a híreket, rendre azon kapta magát, hogy elkalandoztak a gondolatai. Csak akkor járt el hazulról, ha elkerülhetetlen volt. Az olvasmányaira sem – pedig az olvasás volt a kedvenc időtöltése – volt képes odafigyelni.
Kötelességszerűen, örömtelenül végezte a dolgát, állandó fáradtsággal küszködött, a legjobb pillanata az volt, amikor Istennek hála véget ért a nap. Tudta, hogy vele van a baj, de képtelen volt változtatni. Úgy gondolta, az élete gyakorlatilag véget ért, mindent megélt és átélt már, ami meg volt írva számára, ez már csak valami könyörület nélküli, felesleges ráadás.
Azelőtt élvezte az évszakok váltakozását, a lakást is ennek megfelelően alakította, télen fenyőágakkal, tobozokkal, gyertyákkal, a tavasz eljöttével hóvirággal, barkával díszítette. Kedvenc évszaka a nyár volt, sokat utaztak a tengerpartra, a Balatonra, imádta a napot, a vizet, szeretett úszni, és azt kívánta, bárcsak soha ne jönne el az ősz.
De az ősznek is megvolt a maga szépsége, lefotózta a színesbe öltözött fákat, összegyűjtötte és vázába rakta a legszebb leveleket. Az ételek is az évszakokhoz igazodtak: míg nyáron piros húsú dinnye várt sorára a hűtőben, télen narancsillat lengte be a ház levegőjét. Még a bútorhuzatokat, terítőket is összehangolta a természet épp aktuális színeivel.
Most nem érdekelte, milyen évszak van, sem az, süt-e a nap vagy éppen szakad az eső. Szinte észre sem vette, ha megszúrta egy darázs.
Ha csöngettek, nem nyitott ajtót, nem érdekelte, hogy a postás jött vagy a népszámlálóbiztos.
Csak befelé tudott figyelni, a külvilág nem létezett számára. A belsejében pedig csak egy nagy űr tátongott, egy végtelen, sötét űr.
De egyszer, amikor már többször is megszólalt a bejárati csengő, hirtelen rázendített a véletlenül nyitva felejtett mobilja a hívást jelző dallamra. Ránézett a képernyőre, melyen egy ismerős nevet látott. Felvette a telefont, és ezt hallotta: – Itt vagyok a kapu előtt.
Felugrott, és repült ajtót nyitni.