Lélektükör

Kerti paradicsom volt a helyünk, az almafa alatt, hány meg hány nyarat átszerelmeskedtünk alatta, és még mindig itt vagyunk egymásnak. Ez nem olyan szerelem, mint a többi, ez nem ért véget egy-két esztendő alatt. Még mindig fűti szívünket, arcunkat lángba borítja.
Hanyat vágódtunk a selyemfűbe és a puha mohára, majd beszélgettünk a következő célunkról. Álmodoztunk és ezt senki sem zavarta meg. Mire feleszméltünk már a nap utolsó, vörös csókjával búcsúzott. Mintha egy festő lett volna, aki egy finom ecsetvonással szebbnél szebb festményeket tár elénk. Hiába pompázott az ég rózsaszínbe, mi már rég úgy láttuk a világot.
Lement a nap, a zümmögők kórusát felváltotta az éjjeli vonósok társasága. Ránéztem a szerelmemre és hatalmába kerített a vágy. Lassan közelítettem az ajkaihoz… Lehunytam a szemem hogy mégjobban érezhessem lényét. Aztán megéreztem jól ismert mézédes csókját mely bizsergetve vitte táncba testem, belefeledkezve összetört szívünk fájdalmaiba. Beleremegtünk abba a csókba hiszen vad, szeszélyes kapcsolatunk egyetlen íre e leheletnyi érintés. Hiába érzem mindezt öt esztendeje,nem tudom megunni. Ő nevelt fel, ő tanított mindenre, ő volt mellettem a bajban, ő segített át a nehéz napokon. Lejátszódott mindez a fejemben és akkor úgy éreztem hogy a lehető legjobb embert csókolom.
Lassan éledeztem és csak néztem zöldeskék íriszeibe, melyek szerelmesen bámulták fekete szemeimet. Lihegve távolodtunk el a szenvedély olthatatlan szomjától. Aztán lenézett vágytól égő ajkaimra, s orcámat végigsimítva hozta lázba egész testem vággyal töltve. Lábaim remegtek érintéséért, forró csókjáért,mely már-már elvonási tünetként jelentkezett. Lehelletével lázba hozta testem, már felperzselte számat, mire arcom kigyúlt, lelkem meg égett. Felélesztette a lángot, mely futótűzként terjedt bennem és mely sebeimet égeti, pusztítja az örökkévalóságig.
Ördögi körbe kerültünk, a vágyak tengerét jártuk csak körbe-körbe és soha nem volt elég belőle. Forró testünk egyként tapadt össze, a külvilág fekete lepelként óvta szerelmi nászunkat. Gyöngyöző, védtelen alakunk egyként mozgott, szabadjára engedve bűnös gondolataink beteljesedését. Akkor nem a testére tudtam koncentrálni. Hanem viharos lelke mennydörgő kiáltására mely tomboló hatását csak e nász csillapította. Illata bolondított mint bolond gomba, mámoros pillanatok százait éltem meg. Csupán fél óra lehetett. Nem több. De szívünk lángja már hevesebben égett.
Meztelen testünket a selyemfű lágyan csiklandozta, mi meg mosolyogtunk. Csillagokat néztünk.
– Olyan szemeid vannak, mint a csillagok – szólalt meg végül.
– Ezek pedig feketék, mint az éjszaka – válaszoltam.
– Igen, mint az éjszaka. Mert ahányszor belenézek, elveszek benne. De amikor rám nézel, úgy, mint most, csillognak. Szebben csillog mint azok a csillagok ott fent. Gyémántszeműm.
Hirtelen szóhoz se jutottam. Ezek a szavak a lelkemet simogatták, csak mosolyogni tudtam, hiszen ez a fekete szem anyám öröksége.
– Gyere, menjünk be, megfázol – mondta, majd az ölébe kapott, hogy ne kelljen a tűsarkúmba tipegjek.
Ahogy a hálószobába értünk, pislákoló gyertyafény fogadott, mely megvilágított egy tulipános ládikót. Az ablak alatti rózsa keveredett a rét szénaillatával. A szoba hűvös volt, az ablak félig nyitva, amelyen behallatszott a muzsikusok szüntelen ciripelése.
Reggel lágy simogatására ébredtem fel. Ujjaival bebarangolta testem, finom csókjaival vágyaimat izzította. Pilláim mögül erős alakját láttam, amint felém hajolva merít bele szenvedélyének mélyvízébe, ahonnan lihegve szabadulnék, de ő győz.
Zöldeskék íriszeibe tekintve elgyengültem, már a testem irányított. Nyakamon, kulcscsontomon csókjainak helye bizsergett, de ő csak tőrt előre, folytatta. Suttogni kezdett fülembe amitől libabőrös lettem, amit puha ajkainak íze csak fokozott. Szerelmünk szikrái cikáztak felettünk, csakis kettőnk körül forgott a világ. Tekintetén éreztem szívének sóvárgó szomját, ami olthatatlan mindaddig, amíg az ujjamon nem csillog szerelmünk záloga, és még annál is tovább, egészen az örök vadászmezőkig.
Láttam a lángot a szemeibe, mely egyre csak nőtt, az önkontroll jeleit véltem felfedezni. Nem tudott betelni azzal ami van, egyre csak falta ajkaimat, és már sejtettem hogy mi lesz a vége ennek. Egy olyan dolog ami a mai világban tabutéma, bűnös gondolat, így csak titokban teljesedhet be. Tudniillik, a tiltott gyümölcs a legédesebb. Zamatja minden képzelőerőt felülmúl, íze drogként hat rád, amibe ha igazán belekóstolsz, többé nem tudsz szabadulni. Csillogó tükörként tornyosult felém, melyben meztelen lelkemet láttam.