Darabos utca, 1945

Darabos utca, 1945

A Darabos utcára leginkább a Péterfia felől kerültem a Honvéd utcán át, vasárnap délelőtti hangulatban. Szemben a szélső házak komorak voltak, sötétszürke, barna színűek, bezárt ablakkal és kapuval jelezve azt, hogy aki nem állandó lakója a városnak, annak itt semmi keresnivalója nincs. Legalább is én így éreztem.
A páratlan oldal házai változatosabbak voltak. Nagy udvar, ódon kis ház, majd Ady és Csokonai egykori lakóházai.
Katiék régen a páratlan oldalon laktak. Ő mesélte el családjuk történetét a második világháború éveiből. Nagybátyjának három fia volt, a legnagyobb leventeköteles korban. Együtt menekült a család a front közeledtével. Dunaszerdahelyen állapodtak meg, ahol egy vagonban laktak az állomáson kívül eső vasúti pályán. A katonatisztek hozzátartozóit egy táborban helyezték el, ahol további menetparancsra vártak. Októberben a leventéket kezdték összegyűjteni, hogy nyugatra indítsák őket. Ezt akarta elkerülni a család. A táborból a terhes asszonyokat elengedték, szekérre rakták őket. A fiú is női ruhába öltözött, fején kendővel, és ő hajtotta a szekeret. Így próbált menekülni, de a combjába egy lövést kapott. Pestre akart eljutni, ahol a nagybátyja, rég meghalt édesanyjának a testvére szeretett volna gondoskodni róla a háború embert próbáló zűrzavarában. A nagybácsi elküldte érte a tisztiszolgáját, hogy keresse meg a fiút, akit, mint katonatiszti rangban levő orvos, maga mellé akart venni kis csicskásának. Ez sikerült is. De mikor látta, hogy egyre közeledik a front, úgy határozott, hogy hazaküldi unokaöccsét a frontvonalon át. Neki ajándékozta arany cigarettatárcáját, és ismét tisztiszolgája gondjaira bízta.
A család egyik része úgy tudja, a nagybácsi öngyilkos lett még a fiú szeme láttára, mert félelem volt benne a német hangzású neve miatt. Mások úgy hallották, hogy hadifogságban halt meg tífuszban, Foksániban. A rokonság a harcok elmúltával hazakerült Dunaszerdahelyről.
Egy áprilisi estén kopogtak a nagy udvarú Darabos utcai ház egyik ajtaján.
– Kis Katám, engedj be! – hallották az ismerős hangot.
A fiú állt ott, holtfáradtan a menekülés után. Eddig állomásokon bujkálva húzta meg magát. Levetette piszkos, tetves ruháit. Vizet melegítettek, és beleültették a nagy fa mosóteknőbe. Kenőcsökkel bekenték rühtől sebes bőrét, és ott állt megtisztulva, míg találtak számára egy felvehető, ép ruhadarabot a családban.
Sokkal több ezután se jutott neki a földi javakból. Kapott az élettől még 13 évet. Még beiratkozhatott az egyetemre, orvos akart lenni.
Egyetlen vagyontárgyának, az arany cigarettatárcának a sorsára pedig már senki sem emlékszik.

 

“Darabos utca, 1945” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Rita, Zsuzsa és Karola! Nem tudom, hova lett a hozzászólásom, néha megtréfál a régi kis gépem, de lehet, hogy én látok rosszul. Van nap, mikor 1-2 órára megvakulok a jobb szememmel, akkor a bal se működik jól. Akiről írtam, kedves évfolyamtársunk volt. Sok, honvággyal tele levelet írt az itthon maradt hozzátartozóinak, de életében még reménye se lehetett arra, hogy viszontlássa őket. Magdi

  2. Kedves Magdolna!
    Meghatódtam a történet olvasása közben. Poklok poklát élték át, akik abban az időben katonák, hadifoglyok vagy menekültek voltak. Köszönöm, hogy olvashattam. Karola

  3. Kedves Magdi!

    Megrázó történet a háború poklából. Bárcsak soha ne kellene átélnie senkinek ezeket a borzalmakat. Szép megemlékezés, gratulálok!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  4. Kedves Magdi!

    Szomorú történet volt és most újra fenyegető közelségben van a háború. Borzalmas, hogy az ember nem nyugszik – mármint azok a vezetők, akiken múlik a háború vagy a béke – és ismét a védtelenek, az egyszerű, kiszolgáltatott emberek szenvedik meg.

    Szeretettel: Rita🍁

Szólj hozzá!