A rejtély kulcsa

Fodor Gyöngyi – A rejtély kulcsa

Amikor Giacomo Vespa álmodik, megtölti a belső világát emberekkel és különféle dolgokkal. Amikor Giacomo ébren van, a körülötte lévő világot üresnek találja, még az autók zaja sem zavarja, amelyek elhaladnak mellette. A nap nagyrészében egy régi, zöld furgonban él, amely káros nitrogén-dioxidot bocsát ki, amivel szennyezi a levegőt és erősíti az üvegházhatást.
Giacomo 47 éves, és a mai napig sem gyógyult meg a múlt sebeiből. Valamivel hajnal előtt felkel a furgonja hátuljából, ahol egy régi matracon alszik, majd újra belép az életbe, kémleli az égboltot, próbálja kitalálni milyen lesz az idő. Készít a gázrezsón egy csésze instant kávét, amit felhigít forró vízzel, kis kortyokban megissza, várva, hogy a sötétség eltűnjön és megérkezzen a kora reggeli fény. Korábban a kisrádión hallgatta a híreket, de már nem érdeklik az utcáról és a világból sepergető zajok, gyerekek sírása, elhaladó buszok robaja, kutyák ugatása. Tanulmányozza az aznapi útitervet, majd nehéz kabátot, bakancsot vesz fel, megtölti a termoszt kávéval és útnak indul.
A minap kelet felé tartott, elhaladt több szupermarket mellet, plázák mellett, raktárak mellett, szemétlerakók mellett. Összegyűjtött negyvenöt doboz üres palackot, száz jó állapotú kartontdobozt, amelyeket összehajtogatott, és napnyugtakor, miután kipakolt a raktárban, megállt az esőtől duzzadó folyó mellett. Kavicsokat dobált a vízbe, majd elnézte, ahogy a közeli fákról lehulló levelekkel táncol a szél, ami néhányat odasodort a lába elé.
Távozóban volt, amikor egy autó kanyarodott a hídhoz, és kiszállt belőle egy kék bundát viselő lány, majd az autó elsuhant füstöt és zeneszót hagyva maga után. A lány a magas tűsarkakon egyensúlyozott, kezeit a zsebbe bújtatta, a kék bunda nyitva, fehér blúza mellig kigombolva, fekete harisnya és fekete bőr mikroszoknya volt rajta. Arca fehér, nagy, feketére festett szemek, szőke haj, vörös ajkak, vékony törékeny test, mely egyenesen Giacomo felé tipegett.
– Szépfiú, akarsz játszani?
Giacomo elnézte a lány gyermeki arcának törékenységét, tekintete bájos szépségét, majd azt mondta neki:
– Látom, remegsz a hidegtől. Miért nem gombolod be a kabátodat?
– A remegés a munkám része – válaszolta a lány hom ályos hangon, ami szíven találta Giacomot, mert a korábbi életét juttatta eszébe, amikor gyakran rózsaszín ködön át nézte a világot, s ha nem volt időben kokain, összegörnyedve remegett.
A kanyarban feltűnt egy másik autó, ezüstszínű karosszériával, odakanyarodott a hídhoz, és egy bőrdzsekis srác szállt ki belőle, nyakában vastag aranylánc lógott Padre Pio-t ábrázoló tűzzománc medállal. Elkapta a lány haját, hátrahúzta a fejét, és Giacomohoz fordult vele.
– Hé, te, akarsz játszani vele? Nézd, milyen szép! És ügyes is, nekem elhiheted! – mondta vihogva.
Giacomo zavartalanul bámulni kezdte, mire a másik tovább mondogalódott.
– Kell a csaj, vagy nem? Negyed óra alatt lerendez 30 euróért. De ha többet akarsz, mint egy gyors orál, száz euróért elviheted akár egy órára is! – de Giacomo nem válaszolt, változatlanul meredten bámult rá, mira az felkapta a vizet. – Hé, ha nem kell, húzd el innen azt a retkes hátsódat, barátom!
– Barátom? Nem vagyunk barátok, nem is ismerjük egymást – válaszolt Giacomo nyugodt hangon, mire a másik idegesen ellökte a lányt a híd korlátja felé.
– Eredj dolgozni! És ne feledd, figyellek! – kiabált a bőrdzsekis, majd beszállt az ezüstautóba és nagy gázzal elhajtott. Giacomo pedig fejét ingatva a furgonjába ült és hazafelé indult, az ő éjszaki parkolójába.

Másnap észak felé indult, sok minden összegyűjtött már. Délben megállt Lecco környékén, ahol a végtelen síkság kettévált a horizonton s a távolban csodálatos erdő pompázott az ősz minden színében. Kicsivel arrébb hatalmas szelídgesztenyefák sorakoztak az út mellett, megállt, szedett egy zacskóval azért, hogy majd elcseréli valami ehetőbbre a büfében.
Eszébe jutott a korábbi élete, amikor a torinói egyetemen a hallgatók vezetőjévé koronázták. „Giacomo, a di ákkir ály”. Akkoriban semmi sem ijesztette meg, sem a rendőrség, sem az igazságtalanság. Megtett mindent, legyen szó barikádok emeléséről a zavargások idején, vagy egy üres épület elfoglalásáról, hogy tetőt adjon a hajléktalanoknak. A felebaráti szeretet volt számára az élet. Később a barátai családot alapítottak, s már nem Giacomoval lógtak esténként. A hajléktalanok meg kiadták albérletbe a nekik elfoglalt lakásokat, és visszaköltöztek a híd alá, ahol vidáman éltek az így keresett pénzből. Mindez mérhetetlen bosszúságot, csalódást és fájdalmat okozott Giacomonak.
A diploma megszerzése után egy filmstúdiónál talált állást, mint titkár, ami abból állt, hogy a rendező holmiját cipelte, meggyújtotta a szivarját, amikor rá akart gyújtani, leste minden kívánságát, mialatt elleste a tudását. Estéit nők és kábítószerek okozta mámorban töltötte. Beleszeretett egy felkapott színésznőcskébe, de az kinevette. Azt mondta neki, hogy egy senki, és továbbra is a rendezővel bújt ágyba, aki szerepekkel kövezte ki számára a siker felé vezető utat. Giacomo pedig az egyik statisztával vigasztalta magát, akit aztán feleségül is vett.
Pár évvel később Giacomo, mint segédrendező átkerült a Garage Movie-hoz, ahol egy véletlen folytán lehetőséget kapott két reklámfilm leforgatására, és szerelmi háromszögbe keveredett a főnök feleségével. A viszony soha sem derült ki, és az idősödő, elhanyagolt asszonynak köszönhetően újabb reklámfilmekre is megbízást kapott, melyek jól sikerültek. Egyre több munkát kapott, egyre több pénzt keresett, és egyre több anfetamint, Lexotant és egyéb romboló anyagot fogyasztott, ami idővel elsötétítette a fejét, hozzászoktatva a depresszió sötétségéhez, ami végül felemésztette a lelkét anélkül, hogy észrevette volna az időt, amely bebörtönözte, belesett az egyforma napok kínjába, ami alkalmatlanná tette a munkára. Egész nap csak ült, bámulta a semmit. Éveken át. Így élt egészen addig, amíg egy napon az apja, aki vagy húsz éve meghalt, el nem jött hozzá látogatóba, és egész éjjel beszélgettek. A pékségről, ahol az apja dolgozott, ahol minden délután dagasztott, szórta a lisztet, éjszaka kemencézett, hogy reggelre friss kenyér kerüljön a boltokba.
Amikor Giacomo felébredt ebből az álomból, azt gondolta, hogy a távolság lehet a rejtély kulcsa, hiszen az apja is milyen távolról jött el hozzá. Úgy gondolta, el kell szakadnia mindentől, ami a régi életéhez köti, hogy megtanuljon újra látni. Elhagyta a házat, a feleségét, a falut, a tisztást, a folyó töltését, végre tudta, hogy hol van, és azt is, hová akar menni. Nincs többé semmi, ami bebörtönözné. Válla izmaiban újra érezte azt az ősi bátorságot, amelyet már elveszettnek hitt. Azt csinált, amit akart, oda ment, ahová akart. És jó volt neki ez az új élet éveken át. Mostanáig. Mert most valamit érzett, amit eddig nem.
Az autók elszáguldottak mellette, figyelmen kívül hagyta őket, majd megállt a kékbundás lány előtt, aki azon a napon is ott áldogált a híd korlátjánál, és remegett. Giacomo kiszállt, levette a nyakáról a sálat, a lány nyakára tekerte, és a kék bundát is begombolta.
– Akarsz velem jönni? – kérdezte, és a lány szó nélkül beült a zöld furgonba. – Hová menjünk?
– Ahová szeretnél!
Giacomo pedig arra gondolt, hogy valójában nincs is szükség irányra, mindegy, hogy egyenesen utaznak, vagy körbe-körbe, az a fontos, hogy megtalálják a módját, hogy egymás felé haladjanak.
Nem mondtak el egymásnak többet a szükségesnél, és hagyták, hogy a szeretet minden formája elvégezze a többit. Az utóbbi elkezdődött, és azt érezte, hogy olyan jó a furgonban ülni a lány mellett, miközben fut az út. Felfedezte, hogy az üresség, ami benne lakozott, kezd szertefoszlani, és megtelik a világ legszebb és legillatosabb érzésével. Átnyúlt a másik ülés irányába, megfogta a lány jéghideg kezét, felemelte a szájához, és forró leheletével melengette azt. Tudta, hogy ezentúl minden más lesz, hogy az a rideg és sötét üresség soha többet nem tér vissza

“A rejtély kulcsa” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Mindig szívesen olvasom a lebilincselő írásaidat.😊

  2. Köszönöm, hogy itt jártatok, Rita, Zsuzsa, Edit, Karola, Mária🌻🌼🌻🌼🌻
    Fgy

  3. Kedves Gyöngyi! minden szomorú történetnek így kellene végződnie, akkor
    az ember bízva bízna a sorsban is.
    Tetszéssel időztem: M.

  4. Bárcsak minden szomorú történet ilyen jól végződne… De szükségünk van a mesékre, melyek helyreállítják a világ rendjét.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  5. Kedves Gyöngyi!
    Remek kis történettel idézted elénk az újrakezdés lehetőségét. Igen mindig van remény, hogy az a rideg és sötét üresség soha többet nem térjen vissza.
    Szeretettel olvastalak: Karola.

  6. Kedves Gyöngyi!

    Nagyon meghatóan ért véget a történeted. Amíg az ember él, mindig lehet újat kezdeni. Ha már észrevette, hogy rossz úton halad, megfordulhat és másfelé mehet.
    Tetszéssel olvastam az alkotásod.

    Szeretettel: Rita🍁

Szólj hozzá!