Zerindi emléktörmelék
Zerinden az élet egészen más a Fekete-Kőrös lomhán kanyarog, beszippantja magába az alföld dicegős-döcögős legendás, balladás történetek darabkáit. Nem olyan itt semmi, mint Anton vagy Ágyán, itt minden olyan zerindies. A libák gágogása az megszokott volt, felülmúlták a kacsák hápogását, hiszen sok család a ludak tartásából biztosította a családja fenntartását. A kamilla vagy ahogyan Zerinden mondták a szíkfű ugyancsak plusz jövedelmet biztosított. Aztán szilvából lekvár készült meg pálinka, a hideg beálltával disznótorok voltak, de citerázni, táncolni is tudtak. Eljegyzések, lakodalmak, keresztelők, családi kalákába épültek a házak, aztán az is igaz, hogy itt mindenki tudott mindent azokban az időkben is amikor még nem volt internet. Sírni is lehetet, de itt nem olyanok laktak, tették a dolgukat, valami ősi lélekkel rendelkeztek, akik hittek, nagyon bíztak a cselekvés erejébe, és a semmittevés, a búslakodás, a keserűség persze, hogy volt, de mindig átbillent az azért sem adom fel mozgató erőbe. Annyi de annyi hétköznapi, mégis olyan mesébe illő élettörténetek sokasága szunnyad e tájban mely szájról szájra adódott tovább mígnem egy tanárnak, aki itt született az jutott eszébe, hogy lejegyzeteli. A szík földre született ember nem retten meg semmitől, mielőtt tesz valamit átgondolja s mint a szorgos hangyák végzik a rájuk háruló feladatokat. Emlékszem a zerindi mamára, mindig tett-vet, tétlen sosem ült, mikor beteg lett ágya mellé ültem, szeme könnyes lett, látod mivé lettem, henyélek, fekszem, a virágaim, a növények a kertem az a porhanyós földem, már hiába várja, hogy virágmaggal megszórjam, nem megy. Nem mindig, de néha sikerült más irányba terelnem a beszélgetést, olyankor még kacagtunk is. Valahogyan szóba került a házasság, a szerelem. Képzeld mondta fölmelegedet hangján itt a Károly bátyád, fess legény vót ám, szóval megjött a katonaságtól és akkor még az volt a szokás, hogy utána megnősültek a fiúk. Károly bátyád is szeptemberben ídesapja elé állt, hogy van már lány, akit elvenne. Hálaistennek mondta az apja, aztán pöndörítve bajszán megkérdezte: Osztán ki az? Hát tudja ídesapám az a Vilma. Az a ne, az a Vilma akire én gondolok az csinos, legény bolondító, akik egyrül a kettőre nem jutnak. Tudja aki ott a köröspartja mellett lakik. Akkor egyre gondolunk fiam. Há én erre azt mondom, ezen érdemes gondolkodni, nem kell rögtön hűbelebalázs módjára csak úgy beleugrani , mer ez ugyi egy íletre szól. De mondok én is egyet, na figyelj csak, mit szólnál az Irmához. Tudod azok aztán szorgos nípek, még a jéghátán is megílnek, aztán gömbölyödik az is elül is meg hátul is, érted ugyi mit mondok. Értem én értem, csak tugya nekem a Vilma, hát tudja, én azt szeretem úgy igazán. Ezzel csak az a gond, hogy az ilyesmi olyan mint a szalmaláng, ez egy lobbanás. Szóval gondolkodgyál és jó döntést hozzál, és akkor máris lesz ejegyzis egy év után meg lakodalom. Károly bátyád nem örült , nagyon nem örült, szaladt is a Vilmához vigasztalódni. Éppen Józsi barátja toporgott a nyárikonyha ajtóba mikor megérkezett Karcsi bátyád. Lekezeltek a háznépét is üdvözölte Károly most már ketten szorongtak az ajtóba. Mit akartok legínyek szólt a házigazda, tán csak nem azért jöttetek, mert segíteni akartok a cukorrépa szedésbe. Hát ha kell, én mehetek- bökte ki Károly. Kelleni kell, de akkor gyere is, mert akkor számítok rád. Szóval Károly bátyád komolyan gondolta és Vilmába ahogy mondani szokás nyakig szerelmes volt. Aztán mi lett. Eltelt egy év, megint szóba hozta a dolgot, de most a keresztapjának, hogy szeretné ha megkérné a Vilma kezét. Mert régen úgy volt a keresztszülő kérte meg a lány kezét a szülőktől. Aztán a keresztapa ha azt a hírt vitte, hogy széna, akkor örült a legény, ha szalmát mondott, az rossz hír volt, az nemet jelentet. Az a baj mondta Karcsinak a keresztapja, hogy ezt apáddal is meg kell beszélni, úgy tudom, ő minden áron Irmát szeretné, hogy azt vedd el. Nem abba a világba élünk már, nekem bizony Vilma kell. Sajnos Karcsi apja most is nemet mondott Vilmára. Viszont szerette volna, ha Irma kezét megkérik. Ezt nem és nem akarta Károly bátyád. Telt az idő, megint eljött szeptember, Vilma közölte Karcsival, ha most sem kéri meg a kezét, akkor ő nem vár tovább, mert a végén ő lesz a falu vénlánya. Két tűz közé került Károly bátyád. Végül az apja akarata érvényesült és a keresztapja megkérte Irma kezét. Karcsi bátyád mondta Irmának, hogy nem szereti a szülők műve az egész. Irma is röviden közölte, hogy ő sem szereti Karcsi bátyádat. Megtartották az eljegyzést. A falu apraja nagyja tudta, hogy ez a szülők akarata. Karcsi bátyád lefogyott ha nem dolgozott akkor otthon gubbasztott az édesanyja sajnálta, de nem volt miről beszélni egy év elteltével, összeházasodtak. Olyan szomorú lakodalom, szerintem azóta se volt Zerinden, a násznép sem érezte jól magát. Hihetetlen jól emlékszem rá, mindenki alig várta, hogy vége legyen, reggelig senki sem maradt, éjfél körül, a mennyasszonytánc után elsomfordált mindenki. Reggel visszajöttek a közeli rokonok rendet rakni, szóval ez a lakodalom azért emlékezetes, mert ilyen még nem volt. Mindenki tudta a faluban, hogy külön alszanak. Irma mosott, főzött, Karcsi dolgozott, veszekedni nem veszekedtek , beszélni is csak éppen amit muszáj volt. Aztán jött a tavasz , és egyik nap bejön hozzám Károly bátyád, hogy szeretne velem beszélni, nagyon fontos lenne. Mondja, hogy ez az Irma nagyon rendes, jól főz, mos takarít és most, hogy tavaszodik és nem kell annyi ruhát felvenni , csak most vette észre, hogy még csinos is. Szóval egyre jobban tetszik neki az Irma, csak hát, ugye, hogy is kezdje, hogy mit kéne mondjon, hogy Irma rá is nézzen, meg hát jó lenne ha csakugyan úgy élnének mint férj meg feleség. Na mondjál már valamit, mit csináljak. Dicsérd a főztjét, mondom neki. Hát azt már csináltam, de semmi. Vegyél neki valamit, amit szeret. Hát ez az, semmit sem tudok róla. Akkor a kertből vasárnap ebéd előtt vigyél virágot. Na még csak az kéne, ilyet csak az úrfik csináltak, mi ilyet nem , hát kiröhögne. Próbáld meg. Osztán másnap rajtam röhög az egész falu. Próbáld meg, lehet, hogy nem mondja el senkinek. Nem ez a locsi-fecsi. A lakodalmatokat azt az egész falu napokig beszélte, de azóta csend van, senki nem tud semmit. Irma ha beszél valakivel a főzésről beszél, meg a zöldséges kertről. Ha valaki az életetekről érdeklődik, akkor már rohan is, hogy sok a dolga. Rólad többet tudunk, mindenki látja, hogy tokásodsz, tisztán jársz, látszik, hogy van feleséged. Hát jókat főz, meg süt, igaz ami igaz, jó hogy megeszem. Aztán azt láttuk, hogy egyik vasárnap Károly bátyád együtt megy a templomba a feleségével. Na ezekkel mi lett, rögtön beindult a faluszája. A disznóvágáskor, már boldogan éltek, beszélgettek és le sem tagadhatták, hogy egymásra találtak. A lakodalom után az első disznóvágás, olyan szörnyű volt mindenki számára, mint a lakodalom. Emlékszem Irma mesélte, mikor készültünk anyád lakodalmára, hogy Karcsi bátyád, milyen trükköket vetett be, villámlott dörgött és bekopogott a szobába, hogy nem félek-e, mert akkor bejön. Állítólag elutasította Irma, aztán a negyedik ilyen próbálkozásnál beengedte és Karcsi bátyád ágyát is átvitték a konyhából, mert nem volt hajlandó egy szobában még aludni sem vele, aztán hamarosan az ágy összetolás után megszületett a fiúk. Szóval ilyen ez az élet, nem kell félni tőle, még jó is, hogy változatos. Mosolygós arccal szunnyadt el a zerindi mamám. Míg mesélt elfelejtette, hogy beteg, a fájdalmait sem érezhette, legalábbis remélem. Ez csupán egy történet a sok zerindi történetből. Most is mozgalmas és színes a zerindi jelen, a tánccsoport nemcsak a partiumban, Erdélyben, Magyarországon ismert, hanem Európa számos országában, akárcsak a Zerindi festőtábor, melyet Siska -Szabó Hajnalka szervez a zerindiek nagy örömére. Sok-sok zerindi történet és a kézzel fogható Zerindi Képtár, melyet Fazekas József tanár úr álmodott meg, bizony több mint negyven éve van ennek a határmenti alföldi községnek képtárra. Csanádi János tanár úr a kőrösköz folklórgyűjtője, a Zerindi Olosz Lajos Irodalmi Kör megalapítója és sorolhatnám az én kedves Csáky Apollónia tanárnőmet, aki úgy oktatta a román irodalmat, hogy mindig megkereste azt a kapcsot amely a román és magyar kultúrát közösnevezőre tudja hozni. Kovács Sándor zenetanár, a furulya együttes a népdalok nagy mágusa volt. Nem feledhettem Szilágyi Margitot a finom kecskesajtjukat melyet férjével készítenek. Aztán Rozika, olyan jó vele beszélni ízes zerindi tájszólása és mikor felelevenítjük gyerekkorunkat. Még táncot is tanultunk, Juliska volt a párom, egyáltalán nem akartam táncolni, hogy a gálán nem csetlettem, botlottam az a táncospáromnak volt köszönhető, aki viszont nem csak imádott, de tudott is táncolni, és minden mozdultot azonnal megjegyzett, olyan volt mint a szivacs beszippantott mindent és mikor szükség volt rá, már járta is. A tanárunk is mondta ritka tehetséges táncos, 16 féle táncot tanultunk meg. Verseket is írt és karcolatokat. Mennyi emlék, ha fáj a fejem, csak beleugrom emlékeimbe és elmúlik, a húgom aki az egészségügyben dolgozik, megmosolyog ilyenkor. Minden ember tele van emlékekkel, most egy kis törmeléket megírtam magamnak a zerindiekből, Erzsébet napon, mikor annak idején mikor még gyerek voltam mindig lehullott egy kis hó, lehet, hogy másnapra elolvadt de november 19-én ha kevés is de néhány hópihe földet ért. Most hideg van kint, és az én hófehér hajszállam hullott a klaviatúrára, jelezve, elmúlt a gyermekkor, de van helyette hófehér hajszál törmelék.
Feketegyarmati Sándor