Ajtó

Stancsics Erzsébet:
Ajtó

A bolt megközelítése igen rossz megoldású volt. Meredek lépcső vezetett a pincehelyiségbe, melynek az utcáról nyíló ajtaja az egész lejáratot elfoglalta. Még fiatalnak is nehéz volt egyszerre az ajtót nyitni, kapaszkodás nélkül a lépcsőkön lelépni, valamint a grádicsokra nyíló üvegajtót megtartani. Eközben pedig haladni lefelé, mert jön a szembeforgalom, meg az utána jövők is.
Az idős asszony épp lefelé tartott. Kezében már sokszor mosott, bevásárló szatyor, kabátja kopott, turkálóból szerzett, tiszta egyszerűség. Ősz haján sapka ült, mely divatosságát tekintve unokáktól örökölt. Korához képest jól mozgott, a többfunkciós feladatot: a nyitás-haladás-lejutás műveletét ügyesen oldotta meg.
Szemben vele öregember botladozott felfelé. Piszkos, hajléktalan szatyor fülébe kapaszkodott, vaksi szemével a létra-meredek lépcsőn való feljutás esélyeit méregette. Arcát szinte eltakarta az ápolatlan, bozontos szakáll, a szemközti világosság megcsillantotta világoszöld szemében a borgőz páráját. Elveszetten ácsorgott alul, felmérve esélyeit illuminált labilitása, erőtlen lába és a sokszorosan nehéz feladat megoldása miatt, amit majd az ajtó-lépcső-nyitás-csukás ad neki is. Fölfelé nézett az asszonyra, mint a búzahajtás, mindig a fénybe, ahol nagy csönd öleli körül az életet.
Az idős asszony lelépegetett az öreg felé, fél kézzel fogta a nehéz ajtót és megbíztatta: – Menjen csak bátran, én addig tartom! A zilált hajléktalan hitetlenkedve nézett rá. Kortársak lehettek, de az ápoltság, tisztaság és gyors reakciók az öregasszonyt sokkal fiatalabbnak mutatták. A férfi fal mellett araszolva, nehézkesen elindult, majd, mikor egy vonalba értek, lecövekelt. Körülményesen próbált megszólalni, szavakat formálni és belevágni egy olyan szövegbozótba, melyben régen járt, és most megpróbálja általa megközelíteni a megközelíthetetlent. Különös, ősz utáni fényesség jelent meg az arcán, a hajdani természet visszfénye, mely felhajtogatja a múltról az idő rétegeit.
– Maga igazi nő!- mondta régen használt, rekedt hangszálakkal, és a biztonság kedvéért nekitámaszkodott a falnak. – Megengedi?- Odahajolt az ajtót tartó, tiszta, eres kézre és szakállát, bajuszát szétsimítva megcsókolta. Az öregasszony körül a visszafogott, távolságtartó atmoszféra elbizonytalanodottan rezgett. Mindketten hökkenten álltak a váratlan és szokatlan pillanat előtt, mely rég felejtett örömöt idézett hajlékony mozdulatával, szép szóval, egy jókor fölfakadt sóhajjal. Álltak a nyitott ajtóban, tanácstalanul, a pincelépcsőn, két ellentétpár, két világ pillanatnyi találkozási pontján, az elnyújtott perc törékeny örömével, egymás göcsörtös fatörzs-mintázatának időtlen szemlélésével. Csöndességükben ott volt a határtalanság és a bensőség örök szépsége.
– Ugye jó volt? – dadogta az öreg és feljebb tornázta magát a lépcsőn. Mintha azt mondta volna: „A tapasztalat nálam mindig győzedelmeskedik a remény felett, de lám, vannak még csodák!” Aztán csodálkozva, halkan maga elé motyogta: „Pedig most nem is vagyok részeg!”
Az öregasszony bólintott. Az egész annyi ideig tartott, míg egy virágon körbeér a tekintet öröme. A hajléktalan felvonszolta magát az utcára, az öregasszony helyére engedte az ajtót. Nem nézett utána. Tudta, hogy visszamegy toporogni a hideg, téli ég alá, behavazott múzsára várva.

2010. március 10.

“Ajtó” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Erzsike!

    Egy percnyi életet olvastam szépen megfogalmazva, művészi sorokba rendezve. Élményt adtál nekem, köszönet érte! Tibor

Szólj hozzá!