A macskák átka

A macskák átka

Őszintén mondhatom, hogy minden macskafajtát utálok és megvetek, és bár nem akarok vitát provokálni, azt hiszem, ezek az állatok sokkal megfelelőbbek azoknak az őrülteknek, akik a világtól és a normális emberektől távol élnek. Az alábbi elbeszélésemnek nem tárgya hogy elmondjam mindazt, amit ezekről az állatokról és az őket istenitő emberekről gondolok, és nyilvánvaló, hogy vannak előítéleteim, de hadd meséljem el inkább azt, ami nemrég történt a környékünkön. Éppen egy kereskedelmi tévé csatorna magazinműsorát néztem, amelyben az elviselhetetlen szomszédság volt a téma, amikor legszívesebben telefont ragadtam volna, hogy a kriminológust elküldjem melegebb éghajlatra, aki nem volt képes jobb megoldással szolgálni a szomszédjától szenvedő kedves nézőknek, mint hogy költözzenek el, mivel ilyen helyzetben nem adódik más kiút és megoldás. Be is játszottak egy kisfilmet, amelyben a riportalany megfogadta a jó tanácsot, és hátrahagyva az addigi otthonát, egy szűkös albérletbe húzta meg magát, ugyanis a jog nem tudott neki segíteni, és nem volt képes megvédeni az őrült szomszédjától, aki megkeserítette a delikvens mindennapjait. Sajnáltam a menekülésre kényszerülő embert, hiszen egy cipőben járt velem, de irigyeltem is valahol, mert az én újdonsült szomszédomhoz képest az ő szenvedéseinek az okozója, kispályás volt csak. Azt eddig is tudtam hogy az állatbarátok különleges egy állkatfajtához tartoznak, akik amilyen nagylelkűek, úgy vannak tele együttérzéssel, ami az állatokat illeti. Mert hogy mit gondolnak arról hogy a szomszédok milyen véleménnyel vannak az állattartási szokásaikról, arról a saját példámból okulva tudom, hogy mindez nagyon nem érdekli őket. Az én újsütetű szomszédom pár héttel hurcolkodott be, a maga könnyed szentimentalista világnézetével, és a nagy szívével, aminél a felhőtlen égbolt sem lehet nagyobb. Azt már az első időszakban megtapasztalhattam hogy a szomszéd hölgy nagy macskabarát és macskabolond, aki már az első beszélgetéseink során azt ecsetelte nagy átélkéssel, miközben az ölében éppen egy macskát dédelgetett, hogy milyen csodálatra méltó állat is eme négylábú, amelynek amelett hogy több mint ezer faj tekinthető a zsákmányának, meglehetősen intelligens, és beidomitható állat, amely beidomitható egyszerű feladatok végrehajtására, és akár hiszem akár nem, szerkezetek működtetésére is alkalmas. A macska próbálkozások és hibák, felfedezések és utánzás segítségével képes tanulni. Számos képességgel születik, mint például a vadászat vagy a toalett használata, amelyek azonban gyakorlást igényelnek. Az anyaállat a kölykeit három hetes koruktól a zsákmányállatok segítségével tanítja vadászni. Kezdetben élettelenül, majd később élő állapotban visz eléjük, hogy az utódok láthassák hogyan kell megölni, illetve megenni őket. Egyedülálló tájékozódási képességük, amely a madarak égitestek és mágneses terek alapján történő tájékozódásához hasonlóan működik, lehetővé teszi hogy akár több száz kilométeres távolságból is hazataláljanak. Emellett (jelenleg még nem tisztázott módon) az általuk ismeretlen helyre távozó gazdájukat is tudják követni.Még egy kis történettel is megajándékozott, ami természetesen vele esett meg, amikor az egyik éjjel hangos robajra éberdet a lakásában. Mély álmából fölriadva óvatosan kimászott az ágyából, hogy megkeresse a zaj forrását. Ahogy az előszoba felé haladt, látta, hogy megvalósult, amitől olyan sokszor félt és tartott: valaki betört a lakásába. Az előszobában egy férfi állt, fegyverrel a kezében, melyet egyenesen a jelenlegi szomszédomra szegezett. Azt mondta, a pokolba vele, és hogy menjen vissza a hálószobájába, ha jót akar magának. A szomszédom tudta, nem lenn jó ötlet, ha bármi mással próbálkozna, mint hogy tzeljesítse a betolakodó követelését. Hátrálni kezdett a hálószoba irányába, amikor mintha puskából lőtték volna ki, az egyik macskája robogott el mellette, sziszegve és morogva. A macskája bár elkényeztetett szobacica volt a szomszédom elmondása szerint, ezért is döbbentette meg hogy a szelíd cicuskának megismert házi kedvence hirtelen egy harcias vadmacskává változott át. Átröpült ugyanis az előszobán, ráugrott az egresszorra, úgyhogy a rabló fegyverestül sarkon fordult, és kirohant a bejárati ajtaján. A szomszédom még mindig pánikban volt, de rögtön kulcsra zárta a bejárati ajtót, majd végigjárta a lakása többi részét. Felfedezte, hogy a rabló aze gyik ablakon mászott be. Nem lehetett könnyá átjutnia a rácson, amit azért tett fel az ablakra a szomszédom, hogy távol tartsa a betolakodókat. Akik közül az egyiknek mégis sikerült valahogy elhajlítania néhány vaspálcát, és átpréselődött közöttük. A bősz macskája azonban anyira megijesztette a tolvajt, hogy még arra sem akarta vesztegetni az idejét, hogy visszamenjen oda, ahol bejött, hnem a lehető leggyorsabb módon, a bejárati ajtón át távozott. Én elképedést színlelve halgattam a macskás nős elképesztő történeteit, és próbáltam nem a jelét adni annak a meggyőződésemnek, hogy ez a nő teljesen őrült, és agyára mehetett valami. Azt sem tartottam kizártnak, hogy valamelyik diliházból vagy elmegyógyintézetből oldott kereket, hogy az élete hátralévő részében engem boldogítson a tucatnyi macskájával, akiket egyre másra pakolt ki a kocsija csomagtartójából. A hölgy elbeszéléséből tudom hogy minden állatot szeret, de azt hiszi, hogy különösen a macskákért rajong. Néhány macskát ő maga hozott Írországból, másokat a Virgin-szigetekről, megint msáokat pedig Kaliforniából. Mindegyik macska árva volt, akinek otthonra lett volna szüksége. Nála tehát szerető otthonra leltek, mivel hároméves kislánykora óta mindig úgy gondolta, hogy a macskák a legjobb barátai és őrei. Már magam előtt láttam ahogy az állatmentől jelzésére kiérkező rendőrök helyszínelnek a szomszédomnál, hogy elszállíttassák a mostoha körülmények tartott, és alultáplált állatokat, mert el sem tudtam képzelni hogy ez a nő hogyan fogja majd ápolni, és rendbe tartani ezt a nem csekély macska-almot, arról nem is beszélve, hogy mi lesz a szaporulatban születő macska-kölykökről. Egy-két hónap, vagy egy fél év, és több tucatnyi elvetemült és vérszomjas macska fogja rettegésbe tartani az egész környéket. Bár a nő állatbarátnak mondta magát, és próbált minden módon meggyőzni arról, hogy sem a macskák, sem ő nem fog gondot és fejfájást okozni a számomra, de ebben már az első perctől kezdve okkal és joggal kételkedtem, mert a nő úgy nézett ki, mint aki még saját magáról sem képes gondoskodni, nem hogy több tucat négylábú állatról, akiknek a szünni nem akaró nyivákolása már a nő beköltözésének az első napjától kezdve megőrítettek, és az őrületbe kergettek. Már azt vártam hogy mikor jelennek meg a szomszédombam a rendőrkapitányság bűnügyi osztályának az emberei, hogy állatkínzás vétség elkövetésének megalapozott gyanúja miatt folytasson eljárást a szomszédom ellen, akit remélhetőleg nem hagynak egy percre sem szabadlábon. Már magam előtt láttam a szomszéd kertjében sozlófélben lévő és cafatokra tépett patkányok és egerek tetemeit, amelyek bűze majd idővel elviselhetetlenné válik, és az isten sem tudja hogy milyen betegségektől kell majd tartani miattuk. A szomszédom bár elég ápolatlan nőszemély benyomását keltette, arról nem is beszélve hogy elég büdös is volt, mégis jó erőben volt, és elég rámenős és agresszív fajtának tűnt, tehát nem hihettem és reménykedhettem abban, hohy mint megrögzött macskatulajdonos egykönnyen lemond majd az állatairól, hogy azokat átadja az állatmentőknek, akik majd befogjáj őket, hogy a gondozásukat már a helyszínen elkezdjék. A nő a kihallgatása soránb majd biztos kézzel és lábbal tagadja azon bűncselekmények elkövetését amivel megvádolják, miközben vele szemben a további eljárást állatorvos bevonásával folytatja majd le a kerületem rendőrkapitányságának bűnügyi osztálya. De mindez csak az álmaimban szerepelt, hiszen a rendőrség és a polgárőrség még csak a füle botját sem mozgatta, és csak azt tudták tanácsolni, hogy amíg ki nem vizsgálják a panaszomat, próbáljak meg együttélni a szomszédommal, és fogadjam el az állatszeretetét, mert kinek lenne az jó, ha még jobban elmérgesedne a viszonyunk egymással, pár kis cica-mica miatt, ahogy ők fogalmaztak. Tehát miután felkerestem az ügyemben kompetensnek hitt szerveket, és miután leráznak mintz kutya a vízet magáról, esténként azt tanulmányozhattam a házam tornácára kiülve, hogy a szomszédom macskái miként nézik végig a környékbeli kertek kerítéseit, és miután szemmel láthatóan megállapították hogy egyik kutya sem tud kijönni, és rájuk támadni, vagy elüldözni és megfuttatni őket, kényelmesen leültek az úttest közepén, az ívlámpák alá, hogy minden oldalról jól meg legyenek világítva, hogy minden állat és ember jól lássa, ahogy egy buddhista módjára, senkitől sem zavartatva magukat, teljes nyugalommal és méltósággal mosakszanak, és teszik magukat rendbe a hosszúra nyúlt portyázásaik után. A kutyák persze a kerítéseknél és a kerítések mögött, a saját kis rabságukban majdnem megőrültek és megvesztek, miközben habzó szájjal hörögtek, és vicsorogtak, a láncaikat cibálva, vagy a kerítést próbálva lebontani, de a mcskák mintha nem is hallanák őket, mintha tudomást sem vennének az ellenségeikről, akik kórusban üvöltöttek, és verték fel napról-napra, éjszakáról-éjszakára a környék eddigi nyugalmát. Idővel nem csak a környék kutyáit, de a postásokat is terrorizálni kezdték, és az agesszív viselkedésük miatt, eddig három postás is kénytelen volt megtagadni a kézbesítést , mivel mindhártman kéz és fejsérülést szenvedtek, amikor megkísérelték a postaláda gyanánt szolgáló macskaajátó közelébe jutni a szomszédomnál. A kedves hölgy szomszédom persze teljesen kikelt magából hogy miért nem kapja kézhez már több napja és hete a kedvenc állatmagazinjait, és amikor elment a postára megérdeklődni hohy miért nem kap levelet se mást, hogy miért kerülik el a házát messze a posta alkalmazottjai, akkor tudta meg, és szembesült a ténnyel, hogy milyen vadak lettek a kis kedvencei és pártfogoltjai. De minazt a rémtörténetet amit előadtak neki a posta felbőszűlt munkatársai, nem akarta elhinni, és szemenszedett hazugoknak mondott el mindenkit, mert neki a mscakái igen is megnyugvást adnak, és bár nincsenek szavaik, de az apró érintéseikkel és bökdöséseikkel és őúdabújásaikkal, mindig kimutatják az iránta érzett szeretetüket, és elterelik a figyelmét a bánatáról. Ezért nem akarja elhinni hogy a macskái félelemben tarthatnak bárkit is, amikor a légynek sem tudnának ártani. Több rosszakjaróit is sejtett vag ysejteni vélt a pletykák mögött, köztük engem is, akiről még csak nem is merte feltételezni korábban, hogy ellene és a macskái ellen fordulok, hiszen olyan megértőnek és rokonszenvesnek tűntem neki, aki iránt úgy látszik hiába táplált szimpátiát. Én persze egyre jobban untam a szomszédom látogatásait, mert minden alkalmat megragadott hogy jobb belátásra bírjon, és mivel látta hogy ameddig élek nem fogom a szívemben zárni sem őt, sem az átkozott vérmacskáit, mind több alkalommal fenyegetett meg, hogy az élettől is elveszi majd a kedvem, meg hogy rontás küld rám, meg hogy elátkoz és a poklok poklát hozza rám. Ha meg nem a szintkait hallgattam, akkor azt néztem sztoikus nyugalmat erőltetve magamra, hogy a macskái milyen átéléssel és élvezettel kínozzák meg az áldozataikat, amelyek között voltak egerek, patkányok, és galambok is, amelyeket csoportosan vadásztak le, hogy a tetemükkel játszadozzanak, amely véres játékukat nem akarták soha megunni. Amikor egy-egy áldozatukat megbénították, vagy jól megkínozták és sanyargatták, akkor falták csak fel, hogy véres cafatokat hagyva maguk mögött, induljanak el újabb és újabb vétlen áldozatokat keresni hogy azokkal csillapítsák csillapíthatatlan vérszomjukat. Lassan rá kellett jönnöm, és be kellett ismernem, hogy én sem vagyok egyébb mint egy egér ezen macskák karmai között. Minden egyes mozdulatom ebben a kurta földi létben, csak a halál szadista táncának a részei, ami csak a síromhoz visz közelebb. Nekem a macska eddig sem volt több mint egy állat, amit még háziasnak sem mondanék, és akiktől mindig is kivert a víz, és viszolyogtam tőlük. Nekem hiába is mondja bárki, hogy eme állat egy házi isten, hogy a régmúlt idők pogány istene, hogy egy királynő, mert a szememben csak egy akaratos, és csak a saját érdekeit szem előtt tartó szőrcsomó. Mikor gyermek voltam még, én is mint minden korabeli gyerek, vagy legalábbis azoknak nagy százaléka, gátlás nélkül váltottam tettere a vágyaimat, és mikor megharagudtam egy macskára, jól emlékszem hogy megfogadtam magamban, és a macska szemei közé is vágtak az elhatározásomat, hogy bizony meg fogom ölni. Így is tettem, és fejbe vágtam egy kalapáccsal, és érdekes módon, a szívem még csak meg sem szakadt, mert bánatot és lelkiismeret furdalást sem éreztem, inkább csak örömöt hogy a macska nem támad fel, és nem keseríti meg többet az életemet. Még hogy hatodik érzékkel rendelkeznek, meg hogy képesek a lelkek, a szellemek és a gonoszság észlelésére. Engem soha nem lehetett ilyen badarságokkal megetetni. Meg hogy Jézust a jászólban egy macska tartotta melegen, meg hogy egy macska pusztította el azt a mérgeskígyót, amit maga a sátán küldött higy végezzen Jézussal. Ezt más biztos beveszi, és elhiszi, de hogy engem nem fog senki hülyére venni, azt garantálhatom. Én csak úgy megvetem, és egyenesen gyűlölöm ezeket az állatokat, mint ahogy Nagy Sándor, Julius Caeser, Dzsinkisz Kán, Bonaparte Napóleon, Hitler vagy Sztálin vetette meg és gyűlölte ezeket az állatokat. Egyre zavaróbbak lettek számomra eme elvadult, szabadon kóborló macskák, mivel nem hogy nem akart szűnni az éjszakai nyávogásuk, de egyre elviselhetetlenebb lett, ahogy a vizelettel történő terület megjelölési szokásuknak köszönhetően, a szagoktól is csak émelyegni tudtam, és úgy tűnt fel számomra, hogy egyre nagyobb számban vannak jelen a környéken. Ezért is ragadtam volna legszívesebben telefont, hogy elküldjem a kereskedelmi tévé csatorna egy magazin műsórában szereplő kriminológust, aki annyit volt képes tanácsolni a szomszédjuktól szenvedő kedves nézőknek, hogy költözzenek el, mivel ilyen helyzetben nem adódik más kiút és megoldás, amikor a szobám ablakát tűznyelvek világították meg, és ahogy az ablakhoz siettem, megdöbbenve és elképedve láttam, ahogy a szomszéd házból ömlik a füst. Azonnal értesítettem a tűzoltókat, meg is feledkezve a magazin műsórról és a gondjaimról és a bajaimról. A tűzoltók perceken belül meg is érkeztek, de már nem tehettek semmit a benn rekedt macskás nőért, sem a több tucat macskájáért, akik az nap este éppen mind otthon tartózkodtak. Ahogy később éppen a kereskedelmi csatolra esti híradójából megtudtam, a nő egy macskája borította fel az elektromos radiátort, ami valószínűleg megrongálódott és ez okozta a tüzet a lakásban, ahonnan a félálomban lévő nő nem tudott kijutni, ahogy a macskáit sem volt képes kimenekíteni, hiszen az előző este náluk látogatóba járt unokáik magukkal vitték a ház egyetlen kulcsát. A vizsgálat szerint a nő már álmában meghalt a füsttől, hiába is próbált volna meg felébredni, és felébreszteni a környék lakóit, mert minden próbálkozása hasztalan lett volna. Hiába próbálta volna összeszedni a gondolatait, csak arra jöhetett volna rá, hogy szélütés érte alvás közben. Akaraterejét is hiába feszítette volna meg a végsőkig, megpróbálva kikemperedni az ágyából, azt remélve, hogy talán sikerül elvonszolnia magát a telefonig, hogy felhívja a lányát, és segítséget kérjen tőle, hiszen meg sem tudott volna moccanni, ha esetleg fel is riadt a lakástűzre. A tűzre, ami alattomosan lopakodott, nyalakodott, akár csak egy macska. És mondajank szívtelennek és érzéketlennek, számomra gyönyörű volt, és lenyűgöző, -a rohadt életbe is. Úgy néztem elbűvölve, mintha csak a naplementét bámulnám, ahogy vörösbe borított mindent maga körül. Elbeszélésem más irányt is vehetett volna, és egy rendkívüli mese is kikerekedhetett volna belőle, amelynek középpontjában mondjuk egy csodálatos megmenekülés áll. A megmentők között a macskák is szerepelhettek volna. Amikor a kedves olvasóm végigrágja magát a beszámolómon, hogy miként menekült meg az én szomszédom a hősies állatoknak köszönhetően a halál torkából, tisztelettel vegyes ámulat és alázat tölthetné el őt, és megérintené a misztikum szele, amelyet az efféle beszámolók elkerülhetetlenül fölélesztenek. De ezen elbeszélésem után mindannyian kétségtelenül ráébredhetnek a kedves olvasók, hogy engem nem köt semmiféle szál a macskatartókhoz, és hogy tisztelni sem vagyok képes ezt a kölcsönös és számomra gyomorforgató kapcsolatot.

“A macskák átka” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Mátyás!

    Nem szereted a macskákat, szíved joga, de ekkora gyűlöletcunamit zúdítani szegény állatokra és szerencsétlen gazdáikra, akik cicakedvelésük miatt inkább bolondok házába való szánalmas véglényeknek tekinthetők, egyenesen elképesztő. Az állatok nem ölnek élvezetből, még a macskák sem, csupán táplálékszerzés céljából, ellentétben egyes emberekkel, akik – akárcsak te – agyoncsap egy védtelen állatot,ahogy erről elégedetten beszámoltál.

    Zsuzsa

  2. Rég láttalak-hallottalak Matyikám, örülök, h. újra olvashattam valamit Tőled. Legyenek szép ünnepnapjaid! Tibor

Szólj hozzá!