MEEGEMLÉKEZÉS

MEGEMLÉKEZÉS
(elbeszélés)

Hűvös, októbervégi szürkeség telepedett a térre. Dér ült a környező házak tetején, s a csendben, a csupasz ágakon, – amikor a szél rosszkedvűen megrázta őket, – megcsillantak a fagyos vízcseppek. A téren templom állt. Magas tornya mellett egy szépen faragott kopjafa is az ég felé nyújtózott, rajta felirat: 1956.

Körülötte emberek gyülekeztek. Nyakukat fázósan kabátjuk gallérjába húzták, s kezükben pár szál virággal, beszélgetve ácsorogtak. Itt-ott egy-egy nemzeti színű zászló mozdult a széllel, s néhány pajkos gyerek ugrált a vizes fűben. Hol ide-hol oda, az árkon keresztül. Kacagva mókáztak, míg az asszonyok közül rájuk nem szólt valaki.
Aztán megszólalt a Himnusz. Iskolás gyerekek énekelték, s csatlakozott hozzájuk az a negyven-ötven ember is, aki eljött emlékezni az 1956-os Forradalomra, Szabadságharcra.
„Megbűnhődte már e nép…” énekelték, s a hangok betöltötték a kis teret. Aztán a polgármester beszélt az 56-os hősökről, a nekik járó tiszteletről, s közben egyre jobban sűrűsödött a koraesti szürkület.

A tömegtől kissé távolabb egy fehér szakállú öregember állt. Egy fának támaszkodva hallgatta a beszédet.
Lehetett már vagy hetven-nyolcvan éves, s talán nem is értett minden méltató szót. Talán nem is tudta, hogy éppen melyik párt koszorúz, a virágokba öltözött, gyertyák fénykörében álló kopjafánál. Azt tudta, hogy az „Ő FORRADALMÁT” ünneplik, hiszen olvasta a helyi, ingyenes újságban, hogy huszonharmadikán, koraeste lesz a megemlékezés. Gondolta, ő is eljön, hogy lássa. Nagyon régen nem járt már ezen a téren, s most kíváncsi lett. Milyenek a mostani ünneplők? Milyen a tér hangulata? Mit is ünnepelnek valójában, azon a téren, ahol valamikor, amikor ő még csak tizenöt éves volt, hatalmas tömeg gyűlt össze, s nagy események zajlottak. Mert ’56-ban itt, a téren választották meg az új községi elöljáróságot.
Most, öregemberként, csak áll ott a fánál, egymagában, s bizony kicsordult egy könnycsepp a szeméből a Himnusz hangjaira. Régi, kopott télikabátjának hajtókáján, valami kitüntetésféle csillogott, s mellette az a Kossuth Címer, amit még gyerekként viselt diáksapkáján, azokban a feledhetetlen napokban, amelyeket épp most ünnepelnek. Egész életében megőrizte ezt a kis kitűzőt, s nem volt olyan „Magyar Ünnep”, amikor ki ne tűzte volna a kabátjára. –

„Gyere csak kis nemzetőr, megyünk járőrözni!” Szinte hallotta apja hangját, amint az, nevetve a hajába túr fiának, s hívja őt: tartson velük az éjszakai portyázáson. Ő ment is boldogan, a felnőttekkel, akiknek vállán
2
hosszú„dióverő”, karjukon nemzetiszínű karszalag volt. Karszalagot ő is kapott, de puskát nem. Ez nagyon bántotta, de beletörődött a dologba, s mindent megtett, amire megkérték. Soha olyan boldog nem volt, mint akkoriban. Teherautóval jártak élelemért, lisztért, a falunak, (akkor még falu volt, a „város”) és Pestre is többször vittek élelmiszert a forradalmároknak. A Róbert Károly körúti, a Péterffy Sándor utcai kórházakban pakolták le a sokféle élelmet, amit a környékbeli falvak lakói, Sződi, Rátóti, Bócsai parasztemberek adtak össze a pestieknek. Kossuth Címeres diáksapkájával a fején, sokszor állt kint a teherautó platóján, amikor keresztülmentek a falvakon, vagy a Váci út macskakövein zötyögtek. Zsákokat cipelt, adogatta a csomagokat az autóra, az autóról, s elzavarni sem lehetett a nemzetőrök mellől. Érezte, tudta, hogy történelmi események részesévé vált. – Arra eszmélt gondolataiból, hogy csend van. Már fázott a szitáló ködben. Észre sem vette, hogy vége lett az ünnepségnek, s az emberek sietős léptekkel haza indultak. Már csak ő maradt a téren egyedül. Lassan ő is elindult. A kopjafa előtt megállt, nézte a gyertyák pislákoló lángjait, s megint belefeledkezett emlékeibe. – „na, ezt jól elintéztétek.” Hallotta a régmúltból a helyi pártház gondnokának hangját, amikor a hatalmas, világító, üveg vöröscsillag lezuhant a tetőről, s a betonon hangos robajjal ripityára tört. Miután ő és „csapata”, pár lelkes, vásott kamasz, leszerelte, lelökte a mélybe az utált csillagot, amit már régebben is többször kicsúzliztak, s akkor, dolgukat végezve, büszkén vonultak el.
„Fránya kis csillagászok”. Morgolódott még az öreg gondnok, de ők már oda sem figyeltek. – Rég volt már, – gondolta az öreg, – mégis mintha most lett volna. Lassan tovább sétált, de az emlékei is mentek vele, s fel-felbukkantak a régmúlt útvesztőiből, vég nélkül, egymás után. – Máriaudvarról, a szovjet katonai raktárból dübörgött a megszállók üzemanyag-szállító konvoja, keresztül a falun, végig az országúton. Ők, ott lapultak az út mentén magasló domb tetején húzódó, régi lövészárokban. Négy kölyök. Négy elkeseredett, de elszánt kis bosszúálló. Kezükben PPS géppisztolyok, lelkükben düh, és gyűlölet. November közepe volt. A forradalmat már leverték. A fiuk egymásra néztek, majd eldördültek a fegyverek. – Életem legfontosabb, meghatározó napjai voltak, – gondolta, miközben hazafelé baktatott a néptelen utcákon, s fázósan húzta össze magán a kabátot. Egyedül maradtam, – szólt oda egy vadul acsarkodó kutyának, aki a kerítésre felugrálva ugatta őt.
Te legalább észreveszel, tette még hozzá továbbhaladtában, aztán nemsokára befordult házának kapuján, s bezárta azt maga után.
Odabent egy öregasszony várta. A felesége. Na? Érdemes volt elmenni? Kérdezte, miközben egy bugyuta sorozatot nézett a tv-ben, ami kedvence volt. Hátra sem fordult az érkező felé, választ sem várt igazán, inkább tagadó megállapításnak szánta kérdését. Az öregember nyögve nyújtózott egyet, majd

3
szó nélkül bement a másik szobába. Ledobálta egy székre nagykabátját, kalapját, majd leült öreg számítógépe elé, s nekilátott annak az önélet-írásnak, amit már hónapok óta készít, amivel már két hajlékonylemezt töltött meg.
Börtönévek. Ezt a címet adta a következő résznek, közben azon járt a feje, hogy a gyűlölt diktatúra alatti szenvedések, megaláztatások után, az új, szabad köztársaságban, a demokrácia eltelt évei alatt sem találtak igazi megnyugvást a régi ötvenhatosok. Ők már megfáradt, elgyötört, idős emberek voltak. Sokan már kiégtek, elfásultak. A fiatalok, az új korosztályok nem is érthették igazán a régi forradalmat. Csak aki átélte. Aki annak részese volt. Csak az tudja mi is volt valójában. Így aztán nem is tudtak szót érteni azzal az új világgal, amiért akkor harcoltak. Sokszor már egymással sem. Sokan közülük, sértett, visszahúzódó emberek lettek. Sokszor mellőzték őket, s akik civil szervezeteik útján hangjukat hallatták, olykor, sokaknak tűntek valamiféle csodabogárnak. Aztán, szépen, sorban elmentek, egymás után.
Csak az emlékük maradt. A dicső múltból felsejlő szép, hősi emlék. Az élők által formált, fetisizált, piedesztálra emelt, nagybetűs EMLÉK. Amit mitikus tisztelet leng körül, virágoktól koszorúzva, gyertyák pislákoló lángjai között, a múló időben.
Már csak mi maradtunk egy páran – morfondírozott az öregember – a már megvénült akkori srácok, kölyökharcosok. Valójában itt van, amit ünnepeltek-mondta, csak úgy magának- s megsimogatta az íróasztala mellett álló régi Kossuth Címeres Zászlót, ami mellett ott lógott a falon bekeretezve az ’56-os emlékéremről szóló oklevél. Még az elsők között kapta meg a kitüntetést, valamikor régen, a változások után. Az volt az első és utolsó alkalom, amikor megkereste valaki a forradalomban való szerepe miatt.
Ő maga sem ment, nem tolakodott, hiszen nem tartotta akkora jelentőségűnek régi tetteit, sem azt, amit értük kapott. Egy voltam a sok között, fordult meg a fejében. Akkor, nevetett magában, amikor akasztással fenyegették, s a bezártságot is könnyebben viselte, mint egy felnőtt. Azért nagyon büszke volt, akkori önmagára, s egész életében az is maradt.
Hosszú évtizedeken át nyíltan vállalta szembenállását a régi hazug rendszerrel, s felnőttként is mindig, őszintén és bátran kimondta a véleményét. Pedig büntették érte még, többször is.
Már vége a csatáknak, gondolta. „A hazáért és szabadságért” olvasta az oklevél legelső mondatát. A Nemzettől, a Magyar Köztársaságtól megkaptam a tiszteletet, ami megillet-állapította meg elérzékenyedve. Hogy az emberektől? – Kérdezte magától némi keserűséggel. – Hát ők csak élik a saját életüket. Van elég gondjuk, bajuk, s bizony az idő is elszállt már nagyon. Ki hinné, hogy él még valaki az akkoriak közül. Az a fontos, hogy ünnepelhetnek, ha akarnak. Szólhatnak, ha van véleményük, s élhetnek szabadon.

4
Az este lassan éjszakába hajlott, mikor bejött a felesége. Az öreg észre sem vette. Csendben ült a monitor előtt, feje a mellére billent, mintha aludna, de
szeme félig nyitva volt. Tudomást sem vett a környezetéről. Az öregasszony odalépett hozzá, s a vállára tette a kezét.
Ejnye, ejnye, már megint merre jár a lelked, kérdezte párját kedvesen dorgálva. Látom már megint a múltban kalandozol.
Az öreg összerezzent kicsit, majd megfogta felesége kezét. Így van ez asszonykám, mi már csak az emlékeinkben élünk, mondta, miközben felállt a székből.
Hát, azokból sok van, – válaszolta az ősz hajú kis öregasszony, – de most már ideje lesz lefeküdni. Álmodban majd barangolhatsz köztük.

Kint teljesen leszállt a köd. Az utcai lámpák fénye alig derengett a sűrű szürkeségben, s szinte teljes volt a csend. Csak néha hallatszott egy-egy kutyaugatás, s olykor egy késői autó zúgott végig a főúton. Sorra aludtak ki az ablakok fényei, s az öregember is eloltotta a villanyt odabent. Megsimogatta felesége haját, majd a másik oldalára fordult.

„Ne röhögjön, mert a farkára lépek és hanyatt lököm!” Hallotta a smasszernö rikácsolását, hipisezés közben, – micsoda emlék, – forogtak a gondolatai tovább, majd lassan álomba merült.

“MEEGEMLÉKEZÉS” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. “Az a fontos, hogy ünnepelhetnek, ha akarnak. Szólhatnak, ha van véleményük, s élhetnek szabadon.”

    Így igaz. Szeretettel és tetszéssel: Rita🍁

Szólj hozzá!