Az ember segítségre vágyik

Az ember segítségre vágyik

A kegyetlen sorsnak egyre hűvösebbé és hűvösebbé válík az ölelése, míg lassan bele nem őrülünk, és tudja, az az én személyes véleményem, hogy a gyengébbet fölfalja az erősebb, akár csak a halak. Én és a társaim ezért is kerülhettünk ide, ebbe a diszóólba, mivel a kistérségi szociális központ egy tollvonással megszüntette és felszámolta az éjjeli szállót, ahol meghúzhattuk magunkat. Most már csak a nappali melegőhelyen tehetjük ezt meg, mivel ezt még biztosítják számunkra, persze kérdéses hogy meddig, és milyen feltételekkel. Perzse kiadtak egy hivatalosnak mondott magyarázatot és kommünikét hogy az épület nem felelt meg az egyre szigorúbb egészségügyi előírásoknak, ami persze nem több mint egy szemenszedett hazugság, hiszen a vak is láthatja, és a bolond is tudhatja, hogy a valódi okot nem ez jelenti, sokkal inkább az ott dolgozók pénzéhsége és gátlástalansága. Mivel ott rövidítették meg a magunkfajtát ahol és ahogy tudták, és persze hogy nem tudták visszafizetni azt a több mint ötvenmilliós összeget, amit az elszámolási hiányosságok miatt az állam kötelezte a szállót is üzemeltető kistérségi szolgáltatót. Ezért mit tehettek mást, mint hogy faragtak a költségvetésükből, és a nadrágszíj meghúzásásnak mi, a hajléktalanok lettünk a vétlen áldozatai, hiszen nekünk van a legkisebb érdekérvényesítő képességünk. Én már éltem a kapitalizmusban is, ami egyenlőtlenül részesített a javakban. Most, idős fejjel pedig megéltem hogy ebben a fene nagy szocializmusban én is egyenlően részesülök, a nyomorban. Most már lassan én is osztozom azoknak a társaimnak a világlátásában, akik szerint feladhatunk mindent, és elátkozhatjuk a világot. Így bújtam el én is, ezen a lepusztult, és sötét helyen, ahol még kilátástalanabb minden, mint ennek előtte volt. Persze reménykedünk még egy leheletnyi csodában, amit talán még együtt élhetünk át, hátrahagyva ezt a nyomortanyát. Talán lesz aki, vagy lesznek akik megtörik azt az átkot, amivel a gonoszság sújtott minden. Nem tehetünk mást, mint hiszünk a csodában, és a boldog végkifejletben. Persze ez nem fog menni az egyik pillanatról a másikra, de valamikor talán ránk köszönt egy szebb, és új világ. Én is megpróbálok bátor maradni, és a reménynek nem hátat fordítani, de ez már csak azért is nehéz a jelen körülmények között, hiszen a szociális ellátásunkra megbízott személyek voltak azok, akik a mi kontónkra bántak olyan nagyvonalúan a rájuk bízott pénzekkel, hogy az ő nagyzási hómortjuknak köszönhetően, még jobban szenvedünk mint korábban. Van aki csendesen teszik ezt, van aki legszívesebben ordítana a fájdalomtól, de mindannyian tudjuk, és érezzük, hogy egyedül vagyunk. Szenvedünk, mert magányosak vagyunk, és magányosak vagyunk, mert szenvedünk. A kilátástalanságunk nem tudom hogy jóra fordul-e még, hogy lesz-e elég időnk és erőnk kivárni, amíg a dolgok maguktól rendeződnek. Gyakorlatilag az utcára löktek minket, miután június elején bezárták a hajléktalanszállót, és minket kiraktak az erdőbe, ebben a disznóólba. Én éppen dolgoztam, és így nem értesülhettem arról, hogy a szálló lakóinak mindösszesen másfél órát adtak arra, hogy szedjék az írhájukat, így én már csak az ablakon kidobált holmijaimat, a földről szedegethettem föl. Persze megtapasztalhattuk hogy vannk még jóra való és segíteni kész emberek, akik a kevésből is képesek adni, és az embert embertársuknak tekintik, nem holmi szükségtelen rossznak. A város több jóérzésű és lelkiismeretes emberének köszönhetően és hála, élelemhez jutunk, ahogy matracokhoz, ruhákhoz, és tisztálodószerekhez. A városháza persze magasról tett ránk, és mit sem törődtek azzal, hogy mi lesz a sorsunk a következő időszakban. Felőlük akár éhen és szomjan fel is dobhatjuk a talpunkat, és az Isten hidege is megveszhet, főleg most hogy itt van a nyakunkon a tél. Útravalónak csak annyit kaptunk tőlük, hogy keressük fel a családunkat, és igyekezzünk beilleszkedni a társadalomba, hogy annak teljes körű tagjai legyünk. Volt bőr a képükön, és egy tízezer forintos utazási támogatást is felajánlottak mindazoknak, akik megigérik, és írásban igazolják azt, hogy máshol keresnek boldogulást. Szabadulni szeretnének tőlünk mindél hamarabb, és minél kevesebb véráldozat által, miután úgy dobtak ki minket a korábbi szállásunkról, mint egy gyufáskatulyát. Holmi szórakozottságból dobtak ki és el minket, ami azért több mint aljasság. Erre nincsenek szavak, de bocsánat sem, mert számomra kimeríti az embertelenség fogalmát. Mit számít az ilyeneknek hogy itt, ebben a disznóólban kell hogy meghúzzuk magunkat. Én személy szerint már évek óta az utcán vagyok, és megéltem egy és mást, de ilyen bánásmódban még nem volt részem, és félek, hogy a végén még a kiserdőt is ránk gyújtják, hogy aztán majd balesetként tálalják az egészet. Trógernek látnak minket, és kikiáltana, ahogy elmondanak minket mindenféle és fajta naplopónak, pedig ami engem illet, idehaza hiába is próbáltam boldogulni és kereseti lehetőség után nézni, ezért is vállaltam munkát Németországban, távol a családomtól és a szeretteimtől, a barátaimtól. Jó kezá ezermesternek tartottak, és nem is voltak a munkáltatóim megfizetni a képességeimet. Két éven húztam le külföldön, miután reményekkel telve indultam haza, hogy az összespórolt anyagiakkal majd egy új, egy szebb, és egy jobb életet biztosíthatok majd a családomnak, de minden álmom romba dőlt, és a semmivel lett egyenlő, mikor arra tértem haza, hogy a feleségem beköltöztette a közös otthonunkba a szeretőjét, engem pedig se szó, se beszéd, kirakott, vagy inkább hajított az utcára, ahogy a macskát szokás. Ezek után meglepő hogy idegileg összeroppantam, ahogy lelkiekben és anyagikaban sem bírtam fentartani még azt az életvitelt sem, amit korábban. Azóta, a feleségem árulása óta alkalmi munkákból élek, amiből sajnos képtelen vagyoj egy albérletet fenntartani, pedig nem iszom, és nem is dohányzom. A lakástulajdonosok nem bíznak abban hogy hosszú távon is foglalkoztat majd bárki is, ezért hiába is dolgozom a közmunkában, az albérlők senki sem fogad be. És van nem egy a nálamnál is szörnyűbb és felfoghatatlanabb történet is, mint a mostani páromé, akit hét hónapos terhesként tették az utcára, a télvíz idején. Érdre vitték egy hajléktalanszállóra, aholo nem kapott mást csak egy mocskot priccset, meg egy doboz konzervet, pedig korábban azt az ígéretet kapta, hogy egy anyaotthonba viszik, ahol nyugodt körülmények között, szakszerű ellátás mellett szülheti meg, és hozhatja világra a gyermekét. A gyermeket perzse megszülte, ha szörnyű és leírhatatlan és egy emberhez, egy anyhához méltatlan körülmények között is, akit aztán még a mellére sem szoríthatott, hiszen a gyámhivatal szinte rögtön lecsapott a gyermekre, mondván: nem megfelelőek a lakhatási körülmények, így a párom nem tudja, és nem is nevelheti a csecsemőjét. A kicsi, a legfrissebb értesüléseim szerint Kunmadarason van nevelőszülőknél, akik hallani sem akarnak arról hogy akár csak meglátogadhassuk a csöppséget. Most mi is ezen az árokparton vagyunk kénytelenek meghúzni magunkat, és lelket verni egymásba. Az erdőből még kimozdulni is félünk, mert a vársoból egyebesen ki vagyunk tiltva, az is tiltott terület a magunk fajtáknak. Ha egy rendőr fülön csíp, nincs kegyelem, és elnézést, rögtön megbírságolnak, és rácsok mögé dugnak. Volt olyan sorstársam akit ugyan nem büntettek meg, és cellába sem csapták, talán mert teltház volt, és a rend őrei már jól megszedték magukat más szerencsétleneken, mindenesetre úgy helyben hagytak, hogy úgy vánszorgott vissza közénk mint egy kivert kutya. Üres lakásnak még csak a közelébe sem merészkedhetünk, mert kiüldöz a tulajdonos. A lezárt, és a lelakatolt hajlétalanszállót sem törtehtjük fel, mert a rendőrök bevisznek, és lesittelnek. Nem maradt más menhely számunkra, mint ez a disznóól. Vannak akik gyűjtést szerveznek számunkra, hogy az alapvető életfeltételeket megteremtsék a számunkra, és arra sem restek, hogy az országgyűlési képviselőnkhöz forduljanak, hogy tőle is segítséget kérjenek. Már csak azért is vették ehez a bátorságot, mert a képviselőnk korábban még úgy fogalmazott a választások előtti időszakban, mikor a kapmány körútján járta a kistérség településeit, hogy a szívén viseli a hajléktalanok és nincstelenek sorsát és boldogulását, és az esetleges megválasztása esetén minden tőle telhetőt megtesz majd, és elkövet, hogy könnyebbé tegye ezen emberek életét. Erre a megválasztása után mint aki amnéziában szenved, elfelejtett minden korábban tett igéretet, és csak arra volt képes hogy egy cinikus levélben azt volt képes megfogalmazni a hozzá forduló jótét lelkekhez, hogy nagyon örül, és örömére van, hogy a városában ennyi a jólelkű és segítőkész ember, akikről csak az elismerés lemelegebb szavaival tud szólni, és egyben azt tudja nekik tanácsolni, hogy amíg utána néz és jár a dolgoknak, a kedves állampolgárok fogadjanak örökbe egy-egy nincstelent. Emberi hangra, és emberi szálláshelyre sem számíthatunk, hiszen mindenütt falakba ütközünk, vagy olyan emberekbe mint a mi képviselőnk, akinek jelenleg minden energiáját az köti le, hogy hogyan és miként bővítse ki a házát és hogyan tolja ki minél távolabb annak a határait. Persze minden városvezető a másikra mutogat, és hordják le egymást, de megoldással senki sem képes szolgálni. A polgármester szerint a helyi és az országos média is csak politikai célzatok vezetik, amikor a kelleténél nagyobb terjedelemben, és nagyobb visszahngott adva a történetkenk foglalkoznak a hajléktalan problémával, ami szerinte nem is létezik. Szerinte gusztustlanok azok az állítások és rágalmak, amire az újságírók vetemednek a nagy ügybuzgóságukban, amiért természetesen be is fogja őket perelni, hsizen neki és a városvezetésnek nincs semmiféle takargatnivalója. Ők eddig is mindent megtettek, amit csak az erejükből, vagy még ami azon felül is megtehettek, azért, hogy a hajléktalanok helyzetét megoldják, vagy legalábbis javítsák azt. A polgármester persze nem lenne politikus, ha nem mutogatott volna a korábbi városvezetésre, akik nem vállaták azokat a feladatokat, amelyet most nekik kell hogy átvállaljanak, mikor jobb dolguk is lenne. Szerény véleménye szerint nem veszett ki belőlük a humanitáriusság, hiszen nem is lehetne őket arra kötelezni, hogy egy ötvenez fő alatti településen ellásák és biztosítsák az éjszakai ellátás működtetését. És tudja hogy ezek után mi történt, és hogy mit kellett megélnünk? Az önkormányzat a közegészségügyi szervezettel ellenőrzést tartott a hajléktalanszállón, és azt voltak képesek megállapítani, hogy mi, a hajléktalanok, teljesen lelaktuk, leamortizáltuk az épületet. Volt aki szerint mindenhol vízelet szag terjenget, és több helyiségben emberi ürülékbe botlottak, ami azért már több mint türhetetlen, és emberhez méltó cselekedet. Azt írták a jelentésükben, hogy mi loptuk el a vizesblokkokat, amivel több mint harminc milliós kárt okoztunk. Minket tettek felelőssé minden talált, minden vélt vagy valós kárért, ami után még meg is fenyegettek minket, hogy a kritikus téli időszakban sem fogják biztosítani a számunkra az éjszakai ellátást, ha csak nem szolgáltatjuk vissza az ellopott és eltulajdonított tárgyakat, ha nem térítjük meg a barbarizmusunk miatt keletkező károk ellenértékét, és ha nem takarítjuk el az ürülékünket, és nem számoljuk fel a penetráns vízelet szagot. De ha sokat ugrálunk, a végén még a szakhatóságok által engedélyezett épületben sem reménykedhetünk a nappali ellátásban. Van köztünk egy elmeosztályról kirakott hajlékataln társunk is, aki itt él velünk ebben a disznóólban. Nem bánt ő senki, és őt sem bántja senki. Hátunkat sokszor együtt vetjük neki a disznóólunk falának, vagy egy fának, és szelíd mosollyal úgy nézünk bele a nagy és sötét semmibe.

Szólj hozzá!