Az ajándékvásárlás

Fodor Gyöngyi – Az ajándékvásárlás

– El kell mennem, de jövök hamar – szólt Béla a feleségének, csak úgy lazán a konyha irányába, s már nyitotta is ki az ajtót. Szerette volna elkerülni a magyarázkodást, de nem sikerült megúsznia.
– Hová mész ilyen hirtelenjében? – nézett ki Zsuzsi a konyhából.
– Járok egyet, aztán benézek a horgászboltba is – válaszolta a férj.
– Horgászboltba? De hiszen nem is jársz pecázni!
A férfi nagyot nyelt, mert nehezére esett a lódítás, de mivel már előre kigondolta, mit fog mondani, ha a ház asszonya érdeklődte, így gyorsan rávágta, hogy egyik vidéki kollégája kérte meg rá.
– Ha megkértek, akkor bizony menni kell. Bevetted a gyógyszereidet? – érdeklődött Zsuzsi, mert bizony Béla gyakorta elfelejtette azokat. Szívgyógyszert és vérnyomáscsökkentőt kellett szednie.
– Ne aggódj, nem felejtettem el – mondta a férfi, és gyorsan kilépett az ajtón, még mielőtt a felesége újabb kérdésekkel bombázná, majd elindult a városközpont irányába.

Béla és Zsuzsi december 22-én házasodtak össze, 25 évvel azelőtt. Közeledett a házassági évforduló napja, és a karácsony is. Tudta, hogy később sem lesz több pénze, ezért valójában azért ment el otthonról, hogy ajándékot vásároljon. Az előző években mindig egy-egy csokor virággal köszönte meg az együtt töltött éveket, karácsonyra valami aprósággal kedveskedtek egymásnak, de most úgy gondolta, hogy huszonöt év az mégis csak huszonöt év, valami igazán szép ajándékot szeretett volna adni. Szerencsés embernek tartotta magát, s ha a feleségére gondolt, a szeretet és a hála meleg érzése járta át mindig, még akkor is, ha az esküvő után pár hétre már kiütköztek a kisebb-nagyobb nézeteltérések, eltérő szokások. Béla imádott zokniban járkálni a lakásban, nem csukta be a fürdőszoba ajtaját, nem hajtotta le a wc tetejét, vastagon kente a vajat a kenyérre, a kulcsait a kisasztalra dobta a kulcstartó helyett , legszívesebben mindent kanállal evett volna, és este tízkor szeretett volna már aludni, mert reggelente korán kellett felkelnie. Zsuzsi ellenben még éjfélkor is nézte a TV-t, persze a hálószobában az ágyból, és ha a férje szólt neki, azt piszkálásnak vette. Szó szót követett, egyre gyakrabban szólakodtak össze, s az lett a vége, hogy Béla is, Zsuzsi is megkérte az anyját, hogy legyenek döntőbírók az ügyben. Zsuzsi anyja azt mondta, próbáljanak közös nevezőre térni, ne veszekedjen a férjével, mert ilyen áldott jó embert még egyet nem fog találni. Béla anyja viszont nem akart befolyni a fia és a menye közti vitába, nehogy a végén az ő tanácsát kiáltsák ki bűnbaknak. Így aztán megbékéltek egymással, mindegyik engedett egy kicsit. Zsuzsi a nappaliban nézte a TV-t, Béla pedig villával ette még a főzeléket is, és papucsban járt a lakásban, s mindegyikük olyan vastagon kente meg a vajas kenyeret, ahogyan akarták, és végül béke lett.
Bár még két hét volt karácsonyig, de a bevásárlóközpontban már tolongtak az emberek. Bélát először az ékszerboltba vitte a lába. Vagy fél órát járkált a különféle üvegezett szekrénykék és üvegezett asztalkák között, mire választott egy zöld köves aranygyűrűt, s még a mérete is megegyezett azzal, amit a felesége bizsus dobozkájából elcsent, mielőtt elindult volna. Örömében még a szíve is gyorsabban vert, hiszen a zöld szín volt Zsuzsi kedvence. Kabátja bal zsebébe nyúlt, hogy kivegye a pénztárcáját, de bizony nem talált ott semmit. Rémülten nyúlt a jobb zsebhez, de abban is csak egy félig használt papír zsebkendő akadt a kezébe. Ijedten nézett körbe, s észrevette, hogy egy suhanc próbál utat törni magának a tömegben a kijárat felé. Bevillant neki egy kép, hogy kicsivel előbb az illető ott állt szorosan mellette, s még meg is lökte.
– Fogják meg, ellopta a pénztárcámat ! Ő az, ott, abban a piros sapkában! – kiáltotta.
Azt még látta, hogy többen is rávetették magukat a menekülőre, aztán elsötétült előtte minden és elvágódott. A mentőkocsiban tért magához.
– Mi történt velem? – kérdezte a föléje hajoló orvostól, akinek mindkét tenyere a mellkasán pihent.
– Csak egy kis szívroham. Szerencsére túl van az életveszélyen, és még a pénztárcája is meglett! – válaszolta az orvos, mire Béla megkönnyebbülve nagyot sóhajtott.
Ekkor szinte berobbant a mentőautó ajtaja, Zsuzsi jelent meg a futástól kipirulva, kócosan.
– Béluskám, hála az égnek, hogy megtaláltalak! Észrevettem, hogy mégsem vetted be a gyógyszereidet, ott voltak az üres teáscsésze mellett az asztalon! – egy kisüveg ásványvizet és egy picurkára összehajtogatott szalvétát nyújtott a férje irányába. – Vedd be őket, drágám!
Majd mint aki csak most fogta fel a helyzet komolyságát, ijedten nézett hol Bélára, hol az orvosra.
– Csak nem késtem el vele?