A rózsaszín bekecs

Két tacskó fizimiskájú kutya fogócskázott a havas út szélén. Lábnyomaik kirajzolódtak a frissen esett hóban. Az egyik kutya gyorsabbnak tűnt, ám amikor már jócskán előrébb haladt bevárta a lemaradt társát. Olyanok voltak, mint két jó barát. Szerettek együtt lenni, de olykor útjaik másfelé ágaztak. Egyikük szeretett kotorászni a fűben, izgatta a földlakók változatos illata. A másik eb pedig inkább a levegőt kémlelte, mintsem a földben turkált volna. Azt gondolta könnyűszerrel elkaphatja az élelmet kereső gerléket a parkban, akik a bokrok aljáról csőrükkel szedegették fel az elhullott fűmagokat. Ők azonban a kutya szagát megérezve ügyesen felröppentek biztonságot adó világukba.

Emese a rózsaszín bekecsében éppen a föld felett járt magasröptű gondolataiban. Nehéz volt megértenie, hogy mit keres ő itt ezen a világon. Tetszett neki a tél varázslatos szépsége, még annak ellenére is, hogy ezt az évszakot volt a legnehezebb túlélnie a szüleivel és a testvéreivel együtt a faluvégi összetákolt viskóban. Bekecsét egy nagymamakorú jószívű asszonytól kapta, aki megsajnálta őt, hogy ebben a zord időben is csak egy szakadozott, vékony dzseki takarja piciny testét, ráadásul már ki is nőtte azt. A kabátka a lányáé volt pár évtizeddel ezelőtt. Sajnálta kidobni, szép emlékeket idézett fel benne valahányszor a keze ügyébe került. Hasonló korú lehetett a kislánya, amikor a busz előtt átszaladt az úton és nem látta meg a busz mögül feléje közeledő autót. Nem élte túl az ütközést. Emesét melengette most már a kabát, az adakozó asszony lelkét meg a szeretet bizsergette, azért, hogy gyermeke emlékként őrzött ruhadarabja milyen jó szolgálatot tett.

Decemberben hamar sötétedik. Ilyenkor az emberek bekuckóznak a lakásukban és a jó meleg kandalló mellett töltik az estéjüket. Naplemente után már nem lépnek ki az utcára, ha nem igazán muszáj. Az esti tüzelőt is jó előre bekészítik a tűzhely mellé. A viskóban is füstölgött a vizes rőzse, amit hétvégén gyűjtött össze az öt testvér az anyjával együtt. A nehezen égő fa bekormozta szerény hajlékuk minden zugát. Készülődtek az esti lefekvéshez ők is. Édesanyja vizet merített a vödörből a fazékba, hogy felmelegítse a mosakodáshoz, de a merítő edény már a vödör alját súrolta, talán egy liter ha lehetett benne. Emesét kérte meg az anyja, hogy a közeli közkútról vizet hozzon. Ő volt a legnagyobb gyermek a családban, a maga tizenkét évével. Apja szokás szerint a kocsmában múlatta az időt, nem gondoskodott arról, hogy elegendő vizük legyen mindennapi dolgaikhoz.

Erősen szürküllött már és a köd is kezdett leszállni. Az úton nem járt senki, sem autó, sem ember, szerencsére állat sem. Emese azért, hogy ne féljen halkan énekelgetett magában. Egyszer csak izgatott kutyaugatásra lett figyelmes. Ismerős volt számára az ugatás, megismerte a tacskók hangját. Egy takaros parasztház udvarából szűrődött ki a zaj. A kinti lámpa fénye megvilágította a házba vezető lépcsőt, ahol egy fekete ruhában lévő test feküdt és rekedt hangon segítségért kiáltozott. A kislány közelebb merészkedett. A kutyáktól nem félt, hiszen jó néhányszor összetalálkozott már velük a járdán és meg engedték neki, hogy megsimogassa őket. A lépcső alján az a néni feküdt összerogyva, aki a kis rózsaszínű bekecset ajándékozta neki. Arca eltorzult a fájdalomtól, beszéde is alig lehetett érteni. A kislány kérdésére nagy nehezen elmondta, hogy a tacskóinak adta volna oda a vacsorájukat, de az utolsó lépcsőfokon megbicsaklott a bokája és elesett. A bal csuklója rendellenesen hajlott a karja alá, iszonyú fájdalmában sírásra görbült a szája. Emese felsegítette az idős asszonyt a földről és betámogatta a házba, majd telefonon segítséget hívott. A néni nem győzött hálálkodni érte, hogy milyen szerencse, hogy éppen erre járt és észrevette őt, máskülönben reggelre akár meg is fagyhatott volna.

Emese hirtelen megvilágosodott. Most értette meg csak igazán, hogy nem hiábavalóan élünk ezen a Földön. Nem értelmetlen dolog a létezés, hiszen egymásért vagyunk, és nem mehetünk el szó és tettek nélkül egymás öröme és nyomorúsága mellett sem.