Egy háborús történet

Hideg van. El kell ismernem, így kora reggel a busz felé sietve, hogy most már tényleg beköszöntött a tél. De hát ez itt Budapest, sosem lesz olyan hideg, mint otthon. Otthon, a magas hegyek között, a hólepte tájakon sétálva…Nem, nincs időm ilyeneken gondolkodni, most nem érek rá a honvágyra. Bár jobban belegondolva, arra sosincs megfelelő időpont.
Karácsonyi zene szól. Mindenhol kint van már az ünnepi díszítés, fényárban úszik a város, a forralt bor illata csak úgy szédít az utcákon. És mindenhol ezek az átkozott fények és zajok. Alig van még december, hova sietünk már megint? Otthon bezzeg senki sem rohan soha sehova. Csendes kis falu az, ráérünk mi mindenre. A karácsonyi dekorációval sem kell sietni. Sokkal meghittebb, ha egy nappal az ünnep előtt veszekszik rajta a család, hogy melyik dísz hova kerüljön.
Már megint elkalandoztak a gondolataim. Sosem fogok így beérni. Persze minek is sietnék, mi vár rám? Egy munkahely, amit már rég otthagytam volna, ha nem lenne szükségem a pénzükre? Az egyetem, a poklok pokla, amit egyszerre gyűlöl és imád az ember? Bár azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít.
Na, végre ideértem. Hát persze, itt is már minden dísz fent van, mintha nem lenne már így is elég fényes a hely. Csodás. Elfoglalom a helyem a recepción, mosolyt erőltetek az arcomra, és már jön is az első vendég. Mondogatja milyen szép hely. Persze, biztos szép amikor először látod meg és még csak a varázslatot látod. De nem veszem el a kedvét, ennyi boldogság neki is járhat.
Már megint egy karácsonyi zene szól. Mindenki arról beszél, hogy mik a tervei az ünnepekre. A legtöbben hazamennek a családjukhoz, de van, aki inkább a városban ünnepelne. Na és persze van, aki hazamenne, de mégis itt kell maradnia. Ez vagyok én. Hazamennék persze, nem azzal van gond, hogy ne lenne kedvem hozzá. De nem lehet.
Otthon háború dúl. Igen, most már kitalálhattad, az otthonom Ukrajna. Az ottani eseményeket nem is részletezném inkább, csak megint elvenné a kedvem az egész naptól. Ez mostanában gyakran megtörténik. Eszembe jut, hogy milyen is lenne otthon, majd rájövök, hogy az álmodozás is fölösleges, és máris ott tartok, hogy semmihez sincs kedvem.
Haza akarok menni. Otthon akarok lenni az ünnepek alatt, együtt kántálni a családommal, anyu kókuszkockáját enni. Már érzem is az ízét a számban. Megint elkalandoztam. Hazamennék, de nem lehet. A határon szinte lehetetlen átjutni a folyamatos áramszünetek miatt, és a tudat, hogy 6-8 órás ácsorgás várna rám a hidegben, mindenféle bizonyosság nélkül, hogy végül tényleg átjutok-e, azért elég elkeserítő.
Na nem baj, már vége is a napnak. A buszon is hideg van már megint. Folyamatosan fázom, biztos elkaptam valamit. Vagy csak nincs mi melegséggel töltsön el? Jól van, nem áll jól nekem ez a depressziós duma, tudom. Egy részeg énekel a buszon. Szokásos Budapest. Persze ő is karácsonyi dalokat énekel, mire is számítottam.
Lehetek őszinte? Elegem van. Elegem van a nagyváros zajából, az állandó rohanásból, az emberek tömegéből, és legfőképpen elegem van az összes dologból, ami a karácsonyra emlékeztet. Sosem ünnepeltem még a családom nélkül ezt a napot. Most sem akarom. Haza akarok menni.
Eldöntöttem. Hazamegyek. Nem érdekel a kockázat, el kell indulnom. Örökké utálnám magam, ha meg sem próbálnám és úgy mondanék le a lehetőségről. Egy legalább 10 órás út vár rám, rengeteg átszállással és várakozással, tudom. És akkor ebbe még nem számoltuk bele a határon való várakozást is. Nem baj, valahogy majd csak lesz. A csendes kis falucskámban akarok ünnepelni, nem ebben az ünnepi részegségben tomboló forgatagban. Elindulok.

Látod, nem is volt ez olyan vészes. Már itt is vagyunk a magyar-ukrán határnál. A magyar oldalon könnyű, pár perc és végzek is. A határőr épp arról próbál kioktatni, hogy saját felelősségemre mehetek csak át, hiszen egy háborúban álló ország felé megyek. Mit tud ő arról, hogy engem milyen cél hajt előre? De nem vitatkozni jöttem. Bólintok, majd továbbmegyek. Most jön a neheze.
Rengeteg ember van. A sor lassan halad, mindenkit jobban átnéznek most. Majd biztos fegyvert viszek haza karácsonyra, mi mást. Nem baj, ráérek. December 24-e van, az igaz, de még csak dél van. Ha gyorsan átjutnék mondjuk el is érném az 1 órás buszt. Öt órakor már otthon is lehetnék.
Jó persze, tudom mire gondolsz. Mi van a kockázattal? Nem félsz, hogy rád zuhan egy bomba? Tudod mit? Inkább otthon zuhanjon rám egy, mint hogy Pesten csapjon el egy autó mondjuk. Igen, ez egy jó hasonlat volt, Pesten nem kell bombáktól félni. Mondjuk, tavaly karácsonykor még itt sem kellett.
Mindjárt sorra kerülök. Igaz, a buszt már nem érem el, de az sem baj. Hazajutok valahogy. Valaki veszekedni kezdett a határőrrel. Nem értem miért kell egyből kiabálni, biztos nem lehet olyan nagy baj. Mondjuk egy ideje már nem haladunk. Mi történhetett?
A határőr kilép az ajtón és odajön hozzánk. – Áramszünet. – mondja, majd visszasétál, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mint aki jól végezte dolgát, már le is ült a kis székére és a telefonját nyomkodja. Hát ezt nem hiszem el. Olyan közel vagyok már, miért most kell ennek történnie. Nem érdekel, odamegyek hozzá, hátha tud ő többet is mondani.
– Bocsánat, tudna nekem segíteni? – kérdeztem, miközben odaléptem elé.
– Más is fázik, nem csak maga, álljon vissza a sorba és várjon – mogorva volt, de láttam, hogy nem ellenem szól a reakciója. Ő is csak fáradt és elege van mindenből. Gondolom hetek óta el kell viselnie a panaszkodást, miközben ő maga is tehetetlen.
Eldöntöttem, hogy kedves leszek vele. Nincs értelme vitázni, attól még nem történik csoda és nem lesz újra áram. – Nem, nem fázok – mondtam, – vagyis hát igen, de nem ezért jöttem ide. Beszélgetni szeretnék csak.
– Beszélgetni? Velem?
– Igen. Tudja, csak hogy gyorsabban teljen az idő. Egyedül utazom, nem ismerek itt senkit. Akkor már miért ne ismerhetnék meg valakit, hogy legyen valami haszna is a várakozásnak. Róza vagyok – felé nyújtom a kezem.
– Igor. – rápillant a kezemre, de nem fogadja el. – Velem soha nem akarnak beszélgetni azok, akik itt várakoznak. Legtöbbször csak panaszkodni jönnek ide. Vagy azért, hogy engem szidjanak, amiért nem mehetnek tovább.
– Nem gondolom úgy, hogy erről ön tehet. – Leeresztem a kezem. – Sőt, biztos vagyok benne, hogy legszívesebben ellenőrzés nélkül tovább engedne mindenkit, csak haladjunk végre.
– Szép próbálkozás, de nem fogom soron kívül átengedni – mosolyogva válaszol nekem, de látom a szemében a fáradtságot, és hogy neki is elege van már az egész világból.
– Ugyan már, – válaszolom – önnek is van családja, biztos szívesebben lenne velük most, így hát csak megérti, hogy miért sietek ennyire.
– Igaza van, van egy bátyám. – hirtelen elkomorodik, a kedves mosoly úgy tűnik el az arcáról, mintha sose lett volna ott. – De ő nem karácsonyozhat velem. Nem ér rá.
– Talán ő is határőr? – óvatosabban kérdezek, végül is nem célom felbosszantani őt.
– Nem. Katona. A háborúban harcol.
Elakadt a szavam. Erre nem tudok mit válaszolni. A tekintetemet fürkészi, mintha kíváncsi lenne a reakciómra.
– Sajnálom, – szólalok meg végül – nem tudtam.
– Nem is tudhatta.
– Akkor sem kellett volna a magánéletéről és a családjáról kérdezgetnem. Biztosan fájó pont. De legalább a hazájáért harcol, egy jó ügy érdekében. Ez azért csak ad valamennyi megnyugvást.
– Az orosz oldalon harcol, – sóhajt – tudja, feleségül vett egy orosz lányt néhány éve. Odaköltözött hozzá, az állampolgárságot is felvette. Azt mondta ő élete szerelme. Aztán elkezdődött a háború és őt is besorozták. Csak rossz oldalon volt éppen. Nem mintha itt létezne jó oldal.
– Hát nem hisz abban, hogy az ukránoknak lenne igazuk?
– Mondok én magának valamit. Az itteni lakosok többsége nem hisz benne. Ön szerint miért kell lelőnünk annyi embert, akik életüket kockára téve próbálnak átkelni a Tiszán csak hogy elmenekülhessenek innen?
– Lelövik őket? – na, ezen most felháborodtam. – Mondja, nincs magukban emberség? Miért nem tudják elfogadni, hogy nem mindenki akar részt venni a háborúban?
– Mit tesz az ember, kinek fegyvert fognak a fejéhez? – nevet – Lelő pár ismeretlent, hogy mentse magát és szeretteit, vagy vállalja, hogy rá várjon az a sors, amitől megkímélt valakit?
– Hát maguknak sincs itt szabad akaratuk? – megrázza a fejét. – Gondolom az sem opció, hogy akkor önt vigyék el katonának.
– A sorokat fel kell tölteni – kínzottan nevet – hogy velem, vagy egy másik emberrel, az itt mindegy. Mennék én, ha tudnám, hogy ezzel jót teszek. De mi lesz, ha összetalálkozom ott a bátyámmal?
– Sajnálom, hogy ilyen kilátástalan a helyzet itt. Ha ezt tudom, lehet el sem indulok ma – egyre csalódottabb vagyok, és egyre későbbre jár már.
– Esteledik. Haza tudna még egyáltalán menni, ha most átjutna itt? – kételkedve néz rám, ő is tudja, mennyire félreeső hely ez.
– Órákkal ezelőtt elment az utolsó buszom. Holnap reggel még hazamehetnék, ha találnék valami szállást. A Szentestéről lemaradok, de még mindig lenne rá esély, hogy otthon töltsem a karácsonyt.
– Ugye tudja, hogy jó eséllyel a ma éjszakát itt fogja tölteni?
– Tudom. De nem adhatom fel. Nem akarom a nagyvárosban tölteni a karácsonyt. Haza akarok menni. Haza kell mennem.
Lassan szállingózni kezd a hó. Fagyás van, így meg is marad. Az emberek egy része visszafordul, feladják a várakozást. Én nem tehetem ezt meg. Nézem a hópelyheket, miközben nem tudom nem észrevenni, hogy Igor engem figyel.
-. Nos akkor úgy néz ki, hogy előttünk az egész éjszaka, hogy beszélgessünk. Boldog karácsonyt, Róza. Remélem, a holnap elhozza magának amire annyira vár.
Elmosolyodok. Talán nem ez a legideálisabb hely, ahol a karácsonyt tölthetném. Nem is a legmelegebb, az már biztos. De két lehetőségem van: visszafordulok, és egész éjjel utazni fogok, hogy aztán a holnapi napot magányosan töltsem, vagy itt maradok, és legalább nem leszek egyedül.
– Végül is, nem olyan rossz itt a társaság. Hát akkor, boldog karácsonyt, Igor.