Az álomteremtő

Fodor Gyöngyi – Az álomteremtő

A régi falu boltjai között ott volt az álomteremtőé is. Kicsi volt, kissé rejtett, de barátságos. A bolt hátsó ajtaja soha sem volt becsukva. Az álomteremtő egy őrültnek tűnő öregember benyomását keltette, foltozott köténnyel és kockás flanellingben, homályos szemüveggel. Az egyik lencse széléből évekkel korábban kitört egy kis darab, de inspirációjának kulcsfontosságú tartozéka volt. Készíttetett egy új szemüveget is, de amikor azt hordta, egyszerűen nem indult be a képzelete, ezért visszatért a régihez, melynek homályos üvegei mögött folyton álmodozott, álmokat teremtett. Mindenféle típust és méretet alkotott, és annyit, hogy a kis bolt zsúfolásig megtelt. Álmokkal voltak tele a polcok, a sarkok, a fiókok, de még a lámpaernyőn is álmok ültek. Itt mindenkinek megvolt a maga különleges helye.
Az álmok szabadon előjöhettek, amikor akartak, amikor késznek érezték magukat erre.
– Én teremtettelek, és most, hogy már nem vagy bennem, a világhoz tartozol. Választhatsz, hogy itt maradsz vagy elmész máshová. Mindenesetre ez mindig az otthonod lesz, el ne felejtsd ezt! – suttogta gyengéden az öreg, amikor egy újabb álom született.
Ez volt az oka annak, hogy a hátsó ajtó mindig nyitva volt. A legélénkebb álmok általában azonnal elrepültek vagy eltáncoltak. A félénkebbek igyekeztek nem észrevehetők maradni, míg a félelmetesek az éjszaka sötétjében másztak ki, a falakhoz lapulva. Sajnos néhány álom megsemmisült, törékenynek érezték magukat abban a világban, amelyben ők nem tudtak álmodozni, és magukba roskadva,összegömbölyödve hagyták hogy eltapossák őket. Néha előfordult, hogy valaki még időben meglátta valamelyiket, lehajolt, hogy felvegye.
– Gyere, tehetetlen kis álom! – s egy ölelés melege elég volt ahhoz, hogy új remény gyúljon fel és tovább éltesse őket, s éltek olyan szenvedéllyel, hogy mások szemében is lángra lobbantották a reményt. Sikerült megértetni másokkal is, hogy nem csak álmodni lehet, de akár valóra is lehet váltani az álmokat.
Voltak, akik később visszatértek a műhelybe, hogy beszámoljanak alkotójuknak a sikereikről, s amikor az álomteremtő látta és hallgatta őket, akik szinte fenségessé váltak a szemében, elérzékenyült, meghatódott. Levette a szemüvegét, hogy megtisztítsa és felszárítsa a könnyeit. Csak annyit mondott:
– Büszke vagyok rád!