A boríték

Tudtam, hogy óriási küzdelem lesz már az is, hogy egyáltalán megnyissuk azt a fagylaltozót!
A körúton volt. Csodás helyen. Épp a Blaha Lujza tértől a Lenin körútig terjedő területen. Egy apró lehetőség, mely addig senkit nem érdekelt, mígnem a központ egy szövetkezeti raktár helységnek kiadott kis területet jó pénzért kiírta versenytárgyalásra. Legyen ott fagylaltozó, salátabár. És persze minőségi cukrászda is egyben.
Óriási kaszát fentek meg ott a központban akkor, hogy akár egy nap alatt és azután évekig folyamatosan gazdagodjanak.
Akik kiadták bérbe, a helyben oda illeszkedő vendéglátó vállalat vezetői voltak. Az állami pénzből maguknak egyéni nagy harácsonyt akartak minden hónapban, ezért folyamatosan, borítékban átadott köszöneteket vártak és kaptak azzal az örökös válasszal, hogy innentől már segítik az üzlet megnyitását és működését.
Hát nem így történt!

Idővel az emberek megismerték a helyet. Megszerették, továbbadták, hogy létezik és akadtak olyan varázslatos estek, amikor a Madách színház teljes csapata eljött hozzánk fagylaltot, süteményt, barátságot legelni.
Gyönyörű éjjelek voltak!
A boltban nem volt más, mint kitárt karok, minőségi áruk, szerény árak és valami, ami igazából nem fizethető meg senkinek. Belső zene, öröm, ölelő hangulat.
Ide indultak feltöltődni az emberek. A szomszéd cukrászdákból üres hőtárolós dobozokkal érkeztek és itt vették meg az igazi, mindenmentes, valódi gyümölcsökből készült finomságokat.

A központ óriási zsebe újra megnyílt. Ha annyit dolgoztak volna a valóságban, mint amennyi hasznot a dolgos emberektől bezsebeltek, a vállalat elismert gurmanisztikai eredményekkel gazdagon büszkélkedhetett volna.
Ettől fogva nehezebb lett az élet a fagyizóban. Sokkal! De sokkal!
Mégis, aki ott dolgozott, ott élt is egyben. Barátságban, megértésben önmagával és a társakkal. Mert ott remek ízeket, megállított időt árultunk a beérkezőknek. Egy csepp csendet. Harmóniát. Békességet. Itt-ott az ölelést.
És adtunk a kicsiknek, a sérülteknek. A szótlanoknak és az ínyenceknek. Mindenkinek! Örömmel.

A gesztenyepüré saját termés volt és valósággal teli volt a bolt.
Igazi szerelmek szövődtek, emberek kötődtek a fánkok és kávék varázslatos illatához.
Igazi harmóniákat alkottunk, igazi gyümölcsökből.
A fagylaltot főztük, a süteményt megalkottuk, a salátákat frissen készítettük, mindenki örömére.

Eljött egy olyan év, amikor decemberre végre vissza tudtam fizetni a durva kamatokkal ellátott tartozásaim a bankoknak. Tartaléknak viszont már nem maradt semmim.
Akkoriban terveztem, hogy ha ezeken a nehézségeken túl leszek, megköszönöm mindenkinek! Mindenkinek, aki kitartott velem. A családomnak, a barátaimnak, a kedvesemnek és a munkatársaimnak ott, a szeretett ékszerdobozban. És ahogyan korábban megjósoltam, már szinte túllendültünk a nehézségeken és próbáltam
megtartani a szavam, hogy mindenki egy külön ajándékot kap ott nálam, a cukrászdában.

Azt játszottuk, hogy ahányan éppen ott vagyunk, annyi szál gyufát teszünk le egy tálra. Megfaragjuk, hogy mind más hosszúságú legyen, majd, aki a rövidebbet húzza, választ egy borítékot, amiben a nevek vannak. Ha önmagát húzza valaki, a borítékot visszateszi. Végül mindenki kap egy választottat. Valakit, akinek az ünnepekre valami egyéni, apró meglepetést szerez.
Én azt ígértem, hogy mindenki egy igazi meglepetést kap tőlem, borítékban!

Eljött az este. A munka véget ért. Szépen kitakarítottunk. Még az ablakokat is megtisztítottunk, majd kissé feszülten viccelődtünk, mert vártuk már, hogy átadhassuk, amit örömmel hoztunk.
Mindenki választott egyet a lefarigcsált gyufaszálakból és a nagy izgalomban kiderült, hogy ki kezdi meg az ajándékozást.
Kis színes lámpák adtak fényt az arcokra és a csapat már kíváncsian figyelte, kinek mit ad át váratlan párja. Körbe ültük az asztalt és egymást néztük. De jó volt látni, hogy a lány a fiúnak azt mondta:
„keresd meg az ajándékod a kávégép alatt”, és aki rátalált, megmutatta nekünk. Azután mindenki sorban kutakodott és egy kis kedvességhez jutott. Akit én húztam társnak, már kíváncsian mosolygott, vajon mi lesz az a meglepetés?

Az üzlet nehezen ment akkoriban, de ahogyan ígértem, borítékba tettem és átadtam mindenkinek egy-egy különdíjat, amit Nekik gyűjtögettem. Megköszöntem, hogy kitartottak velem a nehéz időkben.
Aki engem húzott, egy pillanatra megállt és várt. Ekkor az egész csapat felállt és csendben odajött hozzám.

Öt bontatlan borítékot kaptam vissza ajándékba. A jutalmukat adták oda nekem!
Erre örökkön emlékezem.

“A boríték” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Örülök Gusztáv, hogy ezt gondolod. Köszönöm a jelzésed! Megyek hozzád is olvasni, hogy kíváncsiságom jóllakjon.
    Jó éjt, szépeket!
    Miklós

  2. Igazán eredeti , őszinte kép egy nehéz hivatásról, a vendéglátásról!
    Jó lett volna, befizettem volna…
    Üdv: Gusztáv

  3. Kedves Magdolna,
    köszönöm a szavaidat és örülök, hogy itt jártál.
    Szeretettel,
    Miklós

Szólj hozzá!