A vonat előreláthatólag késik

A kisváros állomásán nyolcan várakoztak, már kint a sín mellett.
Csak ők álltak egészen közel egymáshoz, a lány szájával birizgálta a nyakát, kicsit kényszeredetten nyihogott néhányat. Körülnézett, óvatosan, de nem látott figyelő tekintetet. Az öreg bajuszos fazon toporgott, az óráját figyelte, vastag bőrszíjon volt, olyan régies és ócska. Biztosan hangosan tiktakol, és esténként fel kell húzni – gondolta a fiú, és egy kicsit eltolta a szőkére festett hajat, mert birizgálta az orrát. Ha most eltüsszögi magát, ciki, mert persze zsebkendő nincs nála. Hogy miért nem jön már az a rohadt vonat, legalább bemondhatnának valamit. A kicsit recsegő hang torzítva jutott el a 7. vágányig, hogy késik, nem sokat, előreláthatólag 8-10 percet. A lány forró lehelete kifejezetten idegesítette, meg az a mesterkélten búgó hang is, hogy még kaptak egy kis időt a sorstól.
Eltolta magától, keresni kezdett a zsebében, hátha van még egy szál cigarettája, mert ritkán gyújt rá, de most nagyon kéne, megőrül ettől a tapadós csajtól még 10 percig, ami lehet akár több is. Tegnap szedte fel azon a rosszul indult estén, ahova nem jött el Ami, pedig megígérte, hogy egy órát még rászán, megbeszélik, mit rontottak el. Rossz volt a vonal, alig értette, hogy hol találkozzanak, aztán úgy gondolta, ahol utoljára vacsoráztak, néhány kilométer csak, az a kisváros. Agglomeráció.
Hiába várta, aztán beállítottak a műhelyből vagy négyen, meg se kérdezték, megengedi-e, odaette a fene őket az asztalához, és rendeltek nyakra-főre, még szerencse, hogy minden kör után intett Palinak, a pincérnek, régen szomszédok voltak, hogy hozza a számlát, és fizettesse ki velük.
Ő meg gornyadozott a kólája fölött, józannak kell maradnia, hogy Amit meggyőzze, érdemes lenne újra kezdeni, sokadjára.
Karesz disznó vicceket kezdett nagy garral mondani, meg félre nem érthető kézmozdulatokat tett, na, akkor ő átült egy kétszemélyes asztalhoz, észre se vették, hála az égnek. Egy fél óra múlva már tudta, amit az elejétől, hogy egyedül megy haza, amikor Gréti belépett, sőt, belibbent. Mindenki ránézett.
A férfiak elismerően, vágyakozva, a nők durcásan. Érdekes, milyen lebiggyesztett szájjal stírölik végig a másikat, mintha örökös konkurencia lenne köztük. – Ez a cicaharc – mondta a művezető, amikor tavaly nyáron a vállalati üdülőben a teraszról nézték, ahogy két bikinis szépség megtépi egymást a platánfák árnyékában. Platánfa! Sanyi bá’ minden gaznak tudta a nevét, némelyikét latinul is, pedig csak esztergályos volt és szakoktató, nem valami öltönyös okosjános.
Jó lett volna olyan tájékozottnak lenni, néha belelapozott azokba a könyvekbe, amit ott hagyott neki az öltözőben, de nem volt hozzá türelme.
Szóval Gréti egyenest odajött hozzá, kacéran csücsörített, a szemfoga vörös volt a rosszul felkent rúzstól, na akkor kellett volna felállni és elhúzni a csíkot. Persze maradt, már csak dacból is, vagy dühből, hogy a teremben mindenkinek van párja vagy haveri köre, ő meg egyedül, mint egy bánatos igásló. Rendelt két fél konyakot, aztán megint kettőt, Pali meg intett neki, hogy jöjjön ki egy pillanatra, de nem ment. 11 órakor záróra volt, belekarolt a lányba, aztán meg akarta csókolni kint az utcán, de majdnem elvétette, úgyhogy megkönnyebbült, amikor lefékezett a taxi, és félig el is szunnyadt, amikor megálltak a lakótelepnél. Onnan már gyalogolni kellett, nem is keveset, a metsző hideg szél az arcába vágott, a január már csak ilyen. Egy ócska kerítésű háznál álltak meg, a melléképületben egy kis szoba volt berendezve, meg egy vékony fal mögött fürdőszoba, az előszobában kis hűtő, a tetején horpadt mikrósütő. Ezeket hajnalban vette szemügyre, néhány percig azt se tudta, kinek az ágyában fekszik ruhástól, csak a cipője volt lehúzva. Életében nem szégyellte így magát. Gréti meg vidáman dudorászva csörömpölt kint a poharakkal, a friss kávé illatától majdnem kidobta a taccsot, na, az lett volna mindennek a teteje. Úgy fájt a feje, mint amikor gyerekkorában nekirohant a tornaterem falának, két napig megfigyelésre bent tartották a megyeiben, hetekig bekötött fejjel peckeskedett az suli udvarán.
Kényszeredetten mosolygott, nem kért kávét, de két fejfájáscsillapítót csak úgy víz nélkül letolt, hát segített is valamit.
Aztán hadovált valamit, hogy mennie kell, állásinterjú a városban, és még át is kell öltöznie, honnan indul valami jármű, jó lenne a közelből. Gréti meg átkopogott a falon, bejött egy kopasz, nagydarab ürge, és azt mondta, hogy két Matyiért kiviszi őket az állomásra. – Kétezer! – tátogta hang nélkül a lány, ő meg fülig vörösödött, mint egy vidéki kiscserkész, még jó, hogy a belső zsebében volt annyi. Most itt állnak a huzatos peronon, ő ezzel a félidegen nővel, aki persze nem tehet róla, hogy neki nem kell. A vonat messziről fütyült, tényleg csak 8 percet késett, és az egyik vagon pont ott állt meg előttük.
Az első utas, aki leszállt, Ami volt. Végignézett rajtuk, majd halkan csak annyit mondott:
– Vártalak ám egész este, ahol először voltunk – majd lehajtott fejjel ment tovább.
A szél feltámadt, esni is kezdett. Alig tudott felkapaszkodni a lépcsőn, a vonat lassan elindult.
Egy pillanatra még látta Ami piros kabátját.