Eltűntnek nyilvánítva

Eltűntnek nyilvánítva
A kutatás ötödik napját töltötte Mary és Swan Saint-Paul szigeten. Délután feltámadt a nyugati szél. Egyre hatalmasabb hullámokat dobált a tenger a part felé. Lélegzetelállítóan szépek, de egyben félelmetesek is voltak. Swan kint állt és nézte, majd közelebb merészkedett. Mary kiabált.
– Gyere be, mert még bajod esik!
– Nekem? Akkor te nem igazán ismersz!
– De Swan! Elrabolhatnak a hullámok!
– Butaság, látod, engem csak átölelnek.
Mary kétségbeesve rohant a part felé.
– Miért csinálod ezt? Miért nem hallgatsz rám?
– Mert szeretem, hogy magához hív a tenger.
– Őrült vagy!
– Menj be, ha félsz!
– Én nem félek, én téged féltelek!
– Engem? Hagyjál békén! Látod?
S abban a pillanatban hatalmas hullám verődött ki a part felé. A fiú minden gondolkodás nélkül egyre beljebb és beljebb ment a parttól. Mary hiába kiabált, Swan hajthatatlan maradt. Már semmi sem látszott belőle.
– Elnyelte a tenger! Elnyelte!
A hullám visszafelé sodródott. Mary egy fekete hajat, egy úszó dreszt látott a szeme előtt.
– Él!- sikoltott fel. Igen él!
Swan lassan közelített a parthoz. Mary rohant felé. Már nem is érdekelte a következő hullám érkezése. Csak Swant látta maga előtt. Amikor elérte a kezét, gyorsan megragadta és vonszolta maga után a fiút.
– Gyere! Gyorsan, mielőtt a következő hullám ideér!
– Miért? Mi fontosabb annál, mint, hogy versenyezek érted a hullámmal?
– Most ne kérdezd! Gyere!
Swan megállt és visszanézett a tengerre.
– Készen állok!
– Swan, ne csináld!
Swan a lány kezét még teljesen nem engedte el. Hagyta, hogy vonszolja a part felé. Amikor kiértek hatalmas vihar közeledett.
– Látod!- kiabálta Mary-, hallod?
Swan semmit sem szólt, csak botorkált a parton.
– Pár perc múlva fel fog fordulni a világ! Swan gyere!
A fiú még mindig nem akarta magát megadni, de még is futni kezdett a lánnyal. Alig csukták be a partmenti ház ajtaját, már is ott nyaldosták a falát a hullámok.
– Miért hoztál ki?- kérdezte Swan.
– Mert szeretlek! Érted! Szeretlek!
– Tudom, de miért hoztál ki a hullámok közül?
– Megőrültél? Meg akartál halni?
– Dehogy, csak le akartam győzni őket.
– Te? Néz magadra! Az alkatod, az izmaid, semmit sem érnek ezek ellen.
– Honnan tudod?
– Láttam.
– Azt hiszed, hogy megmentetted az életemet?
– Gondolj, amit akarsz! De a szemem előtt nem engedem, hogy elraboljon a tenger.
A vihar egyre erősebb lett. Dörgött, belerezgett a kis ház. Mindenfelől cikáztak a villámok. Mary arra gondolt, most fogja kérdőre vonni a tenger, hogy miért nem engedte, útjára Swant. Miért nem hagyta, hogy ott lent a szirének közt találjon otthonra?
Swan mosolygott és teljes nyugalommal közölte.
– Ha akarta volna, akkor veled együtt elrabol a hullám.
– Én nem engedem!
– Szerinted kérdi is egyáltalán, amikor olyan ereje van, amit te ésszel soha sem fogsz fel.
– Akkor sem engedem!
– Figyelj! A tenger most háborog, dühöng, aztán le fog csendesedni.
– Szerinted megbékél?
– Kompromisszumot köt.
– Mifélét?
– Ha én nem halhatok meg érted a hullámok hátán, akkor keres mást.
– Szerinte jól van ez így?
– Igen. Jól. Ma nekem, holnap pedig neked. Amíg van melletted valaki, aki figyel rád és szeret, addig lehet, hogy nem rabolhatja el azt a tenger.
– S utána?
– Ki tudja, mi történik utána.
– S ha rájössz, hogy butaság volt, amit kigondoltál?
– Szerinted mi történik akkor?
– Amikor megnyugszik a tenger, kiülsz a partjára és figyeled a nap sugarait, amit szétszórja a felszínén. Olyan lesz mintha aranyszállal fűzte volna át az azúrkék vizet. S a fénylő sugár tovaoszlik. Elviszi a szellő és utána marad a mélyén az igazgyönggyel és a partjára kivetett millió kagylóval.
– S te mit tennél ezek után?
– Hallgatnám a csendet, amit magával hoz. Érezném a lábam alatt a homok simogatását és a langyos vizet, ahogy nyaldossa a bokámat.
– Békében?
– Igen békében. Már elmúlt a vihar, nézzél csak körül a parton, a selyemfű még alig áll a lábán, de már emelkedik a fény felé. A homokzátony a maga kuszaságával bámulja a napot. Lassan csordogáló vízben megcsillan egy egy partra vetett kagyló. Ha felemeled, és a füledhez teszed, hallod, ahogy zugnak a hullámok.
– Mégis miért jöttél ki utánam a partra?- erősködött Swan.
– Miért? Még kérdezed? Féltetelek.
– Miért, nem akartad, hogy elnyeljen a tenger?
– Nem érted, hogy szeretlek! Kegyetlen lehet megfulladni a hullámok közt.
– Butaság, minden csak egy perc alatt történt volna, aztán vége.
– Minek?
– Az éltnek.
– Furcsa vagy Swan, eddig miden nagyon jó és szép volt. Szerettél élni. Mi történt?
– Nem tudom. Itt a szigeten valami, vagy valaki megbabonázott.
– De mi és ki?
– A távolból lassan jött felém egy nagy hullám. Fent álltál a tetején, énekeltél és hívtál magadhoz.
– Képzelődsz!
– Nem, hidd el, hogy láttalak.
– Várj csak! Megvan! Délben, amikor kint voltunk a parton valaki odament hozzád!
– Igen.
– S mit kérdezett?
– Dohányzol?
– S te mit feleltél?
– Igen.
– S akkor mi történt?
– A kezembe adott egy vékony szálú barna színű cigarettát. – Ezt szívja el!- mondta, s mint, aki a föld alól termett elő, úgy el is tűnt.
– Hol van az a cigaretta?
– Elszívtam mielőtt jött a vihar.
– Miért nem szóltál?
– Meg akartalak lepni.
– Mivel?
– Azzal, ami cigaretta elszívása után fog történi.
– Mi? Beszélj világosan!
– Mit nem értesz? Hidd el, téged láttalak fent a hullámok hátán.
– Képzelődsz!
– Nem, nem képzelődöm, utánad akartam menni a habok közé. Sajnálom, hogy nem engedted meg.
– Szörnyű!- kapott a fejéhez Mary. A cigaretta!
– Mi van vele?
– Ne is kérdezd! Azonnal pakoljunk és el innen!
– Miért?
– Majd elmagyarázom! Siess!- kiabált Mary Swanra.
Már minden poggyász készen állt, amikor két férfi zörgetett az ajtón.
– Tűnj el!- kiabált Mary Swanre, – Bármi is történik, egy hangot se engedj ki a torkodon. Érted!
– Igen.
Swan hírtelen nem tudta hova bújjon. Mary ruhás szekrénye volt a legközelebb. Bebújt és lélegzet visszafojtva várt.
Az ajtón egyre hangosabb volt a dörömbölés. Mary, pirosra dörgölte a szemét és lassan kinyitott az ajtót. Sírva, lehajtott fejjel eléjük állt.
– Megtalálták?
– Kit?
– A barátomat, mert a viharban elrabolta tőlem a tenger.
– Mit mond? Hol?
– Amikor kitört a vihar, a parttól nem messze bement a hullámok közé és azután nem láttam többet…
– S amikor lecsendesedett a tenger?
– Maga szerint, mit tehet az ember egyedül egy ilyen a vihar után? Vártam, hogy visszajön Swan. De az óta, sehol semmi jelet nem adott magáról.
– Hívta a partiőrséget?
– Nincs telefonvonal, semmit sem tehetek.
– Azt gondolja, hogy eltűnt?
– Azt hiszem igen. Ha lesz vonal, akkor be fogom jelenteni.
– Nem kell, majd mi továbbítjuk.
– Köszönöm. Addig én mit tehetek?
– Csak annyit, hogy várakozik. Maga nagyon szép! – nyögte ki az alacsonyabb fickó-, Maradjon még egy kicsit a szigeten!
– Meddig?
– Amíg nem kap hírt a barátjáról.
– Igen?
– A poggyász?- kérdezett rá a másik férfi.
– Az Swané.
– Magáé?
– A sarokban. Ha van remény, hogy Swant megtalálják, akkor elhagyjuk a szigetet.
– Élve vagy holtan, de biztosan elő fogjuk keríteni – jelentette ki kisebbik férfi.
– Mikor tudom meg?
– A keresés kettő vagy három napba biztosan beletelik. Minden attól függ, hogy hol vetették ki a hullámok.
– Kettő- három – rémült meg Mary,- s addig én mit csinálok egyedül?
– Nem lesz egyedül, maga mellé hozunk valakit és ő majd vigyáz magára.
– Az jó- színlelt nyugalmat Mary.
A két fickó körbe sem nézett a házban, megelégedtek azzal, amit Mary mondott.
– Visszajövünk!- közölték.
– Köszönöm.
A motorcsónak, amivel érkeztek gyorsan felbőgött és eltűnt a tengeren.
– Siess!- kiabálta Mary Swannak ,- gyorsan le kell lépnünk! Csak azt nem tudom, hogy hogyan?
– Beöltözünk!
– Mibe?
– A falon lévő ruhákba.
– A nádból készült szoknyába? Észnél vagy?
– Dehogy. Vedd fel és tekerd a válladra a selyemkendődet. Nekem nem kell semmi. Nem megyünk ki az útra, hanem…
– Hova jutunk, amikor még alig tudunk valamit a környékről?
– Tévedsz, én egyszer, amikor te aludtál, sokat sétáltam és feltérképeztem a sziget másik oldalát. Megtaláltam a régi homárkonzervgyárnál épített kőházak maradványát. Az egyikben egy öreg halász él . Beszélgettem vele. Kedves volt és ő, ha elmondunk neki mindent, akkor biztosan segíteni is fog.
– Biztos vagy benne?
– Bízzunk az öreg halászba. Kivisz bennünket a tengerre, aztán feltesz arra a hajóra, ahova eladja az áruját.
– S utána?
– Ha a szigeten kívül leszünk, akkor ráérünk a következő lépésen gondolkodni. Félsz?- kérdezett Swan Maryre.
– Nem. Te sem féltél a hullámoktól.
– Az más volt. Most józan vagyok és kezd derengeni valami.
– Mi?
– A poggyászokat hagyjuk, ott ahol vannak. Annyit tégy a selyemkendőbe, ami a legfontosabb. Útlevél, a visszafelé szóló repülőjegyek. Apropó pénzt is csak, annyit vegyél magadhoz, ami nagyon szükséges lehet.
– A többi?
– Itt hagyjuk.
– De, Swan!
– Ne kérdezz annyit, siessél! Írj egy üzenetet vagy mit bánom én egy búcsúlevelet.
– Mit? Egy búcsúlevelet?
– Igen.” Swan keresésére indultam, ha nem találnám meg, akkor a következőt üzenem. Drága Swan, ha téged elnyeltek a hullámok, akkor én a francia feliratú szikláról utánad ugrok a tengerbe. Mary”
– Megőrültél?
– Dehogy. Elterelő hadművelet. Engem elnyeltek a habok, te meg, ha nem találsz rám, akkor fogsz leugrani a szikláról. Az én holtestemet nem fogják keresni, de téged igen.
– Miért keresnének?
– Mert szép vagy, fehérbőrű, vonzó és fiatal.
– Honnan gondolod, hogy egér utat nyerhetünk?
– Már rájöttem, hogy nem volt véletlen semmi! Tudták azt is, hogy vihar lesz. Amíg felérnek a sziklákhoz, addig mi időt nyerünk. Siessünk! Napnyugta előtt el kell érnünk a halászhoz!
Az öreg halász a vitorlás hajóját óvatosan, de nagyon magabiztosan a nyílt tenger felé vezette. Az aljában csendesen meghúzódva feküdt Mary és Swan. A nap aranykoronája már rég elhagyta az égboltot, s még mindig szelte a vizet. Éjféltájt a holdfényben megjelent a nagy hajó. Lassan közelítette meg az öreg halász hajóját. Az oldalán lévő lámpások mellett tisztán kivehető volt, hogy teherrel megrakva érkezett meg.
– Jó fogás volt?- kérdezte a kapitány.
– Igen, de nem halak akadtak a horgomra.
– Hanem?
– Bennszülöttek, legalább is úgy néznek ki.
– Hol vannak?
– A hálóban.
A két egymásba kapaszkodó embert lassan emelte át a vitorlásról a csörlő. Amikor léért a háló a hajó fedélzetére a kapitány megszólalt.
– S hol a hal?
– Kicsúszott a hálóból.
– Ki?- nevetett a kapitány,- Vigyázz magadra Flu!
– Igen is!- mosolyodott el az öreg halász.
– Akkor holnap ugyan itt?
– Igen, és akkor hozom a halat.
– Jó fogást!
Megszólalt a kürt. A kis halászhajó egyre távolabb került a nagy hajótól és egyre közelebb a part felé. Mary és Swan lassan eszméltek fel a kabinban. A kapitány ételt és italt hozatott nekik. Kis idő múlva belépett hozzájuk.
– Milyen volt a „Saint-Paul-e „nagy kaland?
– Félelmetes.
– Hol találtak rá a kutatás lehetőségére?
– Egy prospektusban.
– Szerencséjük volt, hogy Fluval megismerkedtek. Tudják ez a sziget olyan, akár a Bermuda háromszög, aki oda beteszi a lábát…
– Az lehet, hogy soha sem tér vissza?- kérdezett rá Swan.
– Azt ajánlom, felejtsék el az egészet. Legyen a maguk számára egy olyan kaland, amikor magukkal volt a Jóisten és Flu.
Másnap este a Poente Sud kikötőjében lehorgonyzott a hajó. Mary és Swan matrózruhában elhagyta a fedélzetet.
Nem reklamáltak sehol és senkinek.
A francia rendőrség a szigetről egy értesítést kapott. „ H. Swan és T. Mary francia állampolgárok Eltűntnek nyilvánítva” 2005. 08.17.
Kaliforniában a tengerparton, minden nagyon csendes volt. Lassan ereszkedett le a nap. Mary és Swan figyelték, amint eltűnik a horizonton.
A távolba kétségbeesve rikoltott egy madár. Kereste a párját.

“Eltűntnek nyilvánítva” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. kedves Karola, időnként itt is olyan magasak a hullámok, hogy még nézni is félelmetes. Olyankor nem is megyek közel csak messzebbről nézem.
    Fgy

  2. Kedves Éva!
    Igen a képzelgéseknek a cigi volt az oka. Hogy miért kapta Swen? Az is ott van egy mondatban. Igazából mind a ketten megmentették a másikat. Köszönöm az olvasást. Szeretettel :Karola.

  3. Kedves Karola! Nem tudom jól értelmeztem e! Én a cigit kábítósnak gondolom az okoz ilyen rémképeket, képzelgéseket?! Szerencse, hogy megmenekültek. Szeretettel olvastalak. Éva

Szólj hozzá!