Szivárgás

Szivárgás

A 48-as számot viselő kutatóbázis, eléggé távol esett mindenféle lakott területtől. Mégis hosszú mérföldeken átívelő komplexus volt. Földalatti laboratóriumok, és néhány sor ház a kaktuszerdő-ben elszórtan itt is – ott is. A végtelennek tűnő si-vatag homoktengerében. Szél fodrozta domboknak ölében, bozótosnak mélyén, pusztán ez az, ami jellemezte. Személyzete minimális, a belsejét s a körülötte elterülő objektumokat katonák őrizték, akik itt szolgáltak. Ezen kívül éltek még velük együtt, s családjaikkal: Vegyészek, kémikusok, biológusok, és néhány orvos is. Csak néha távoz-tak, vagy mentek el innen egy rövid időre enge-déllyel emberek, érkezni pedig szinte soha senki.
Teljes elzártságban tevékenykedtek, hazájukat képviselve, s minderről – hollétükről, jó, ha néhány magasabb beosztású kormányhivatalnok, vagy vezérkari tiszt tudott. Az egyszerű polgárok szá-mára valójában nem is léteztek. Térképeken soha, sehol fel nem tüntetett hely, esetleg létesítmény, ahol olyan kísérleteket folytattak, amelyek egy kissé – úgymond ellenkeztek az általános szabá-lyokkal. Ám rendeltetésük célja mégis – Államuk érdekeit hűen kielégíteni, titkon elvárt követelmé-nyeknek megfelelni, az ország biztonsága, és stabi-litása érdekében. Egy fegyver, egy újfajta harci gáz alakult itt ki kezeik között lassan képleteiből ösz-szetevődve, amely nem feltétlenül szükséges, hogy közvetlenül, az emberek irányítása alatt álljon. El-hangzott egy utasítás – parancs. Legyen képes eme dolog önállósulni, és illetéktelenek ne tudjanak vele bánni. Nekik elérhetetlenné válni, s számukra bármikor bevethető. Ezzel foglalkozott a vegyészet a laboratóriumukban…

Késő este volt. A sivatagban épült házak között futó, simára döngölt úton, egy autó kaptatott fel-felé a dombon. Reflektorfényei erősen imbolyog-tak, fénycsíkokban remegve. Bár lassan haladt, az emelkedőt jól bírta, hiszen egy vadonatúj terepjá-róról lévén szó, ez el is volt várható. A jármű amint felért, vezetője még jobban csökkentette annak sebességét. Számok nélküli, de jelzésekkel ellátott, elszórtan épült, egyszerű kis építmények közt ha-ladt tovább. Alig megvilágított, elég gyér fényű energiával üzemeltetett közvilágításnál, bizony nehézkessé vált tájékozódnia.
Egyetlen férfi volt csak az, aki e késői órában mozgott most vele a területen. Szemeit tágra nyit-va erőltette, figyelve azt, hová is jutott. Soha nem járt még erre, így csak remélhette, hogy jó az irány. Bár ő maga is közel lakott, de részekre osztottak itt mindent, így elmondás alapján közlekedett inkább. Keresgélt, ami jelenlegi feszült állapotában épp elég türelmét vette igénybe, mire a célját elérve megtalálta.
Ellenőrző kamerák lesték, rögzítették végig je-lenlétét, de mivel kényes feladattal érkezett, amely mindenkinek fontos – és halaszthatatlan – muszáj volt személyesen ezt az utat megtennie. Hirtelen, néhány kis utca kerítette körbe, s az egyik végénél, sötéten meredezve a Hold fényében, végre meg-pillantotta, amit keresett. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy azt leírták neki, nem volt szüksége erős képzelőerőre. Fékezett, megállt, és leállította a motort. Lekapcsolta a járműve fényeit, a két első ülés közül egy kézilámpát vett magához, majd ki-szállt.
Halkan becsukva maga mögött az ajtót, né-hány, a laza, homokos talajból kifordult szúrós bozótokat görgetett el mellette a szél. Kerítés vagy kutya helyett, egy sokkal komolyabb dolog védte a házat, s amint észrevette közeledtét, elé állt.
– Jó estét! – köszönt. Kérem igazolja magát, és közölje jövetelének célját! – beszélt hozzá.
A férfit nem lepte meg a mintegy 150 cm magas robot jelenléte. Annak rá irányított apró kábító fegyvere azonban egy kicsit azért zavarta, ám biz-tonsági okokból, az esetleges kellemetlen cseleke-detek kiküszöbölése végett intézték így.
Prototípusa a jövő őreinek. – gondolta és gyor-san válaszolt is.
– Jó estét! A nevem: Alan Arkin. A 48-asból jöt-tem. Beszélnem kell J. P. Miller ezredessel…
Egy fél perc sem telt el, és a vele szemben lévő bejárati ajtó, automatikusan kinyílt. A ház lakója, rádión keresztül már mindent hallott.
– Kérem fáradjon beljebb! – Szólt az őre”, amint megkapta rá az utasítást, majd elkísérte odáig, egyedül hagyta – engedte, és ő belépett bázisuk parancsnokának az otthonába. Élettelen tekinteté-vel követve végig, lereagálva mozdulatait…
Bent vékony folyosó után, egy nagyobb helyi-séghez ért. Mögötte minden csukódott, és zárt. Kézilámpáját leoltva, ballonkabátja zsebébe csúsz-tatta. Várt. Halovány színes kis lámpák, melyek a falon voltak felfüggesztve vezették. Az egyik sa-rokban mozgást érzékelt, mire a rendes villanyok is felkapcsolódtak.
– Jó estét Mr Arkin! – köszöntötte az Ezredes. Teátrális jelenetet hoztam itt össze magának tu-dom – fogadta. Mindazonáltal nem árt óvatosnak lenni, s ez, én azt hiszem, véletlenül sem paranoia. Ugye megérti? Kérem foglaljon helyet és mondja el nekem, miért volt szüksége e késői látogatásának?
Alan leült egy fotelba, amely puhán, kényel-mesen süppedt be mélyre alatta. Megköszörülte a torkát, és belekezdett.
– A kísérletről van szó.
„Vendéglátója” katonai gyakorló öltözékben volt, s ekkor a bárszekrényhez lépett.
– Olyan nyugtalanító a hangja? – szögezték neki a kérdést. Vagy csak nekem tűnik annak?
– Nem uram, jól érzi. Az is vagyok – felelte rá azonnal.
– Talán akkor egy italt?
– Nem köszönöm. Én nem iszom – hangsúlyoz-ta ki a tagadó szavakat.
Az Ezredes elismerő pillantást vetett rá.
– Mert vezet, vagy soha?
– Soha.
– Helyes. Szeretem, ha valaki józanul él – fordí-tott hangnemén, palástolva zavarát. – De ne fe-csegjünk itt tovább. Térjen a lényegre!
Monoton és rekedtes hangja, hidegen csengett. Semmi színváltozás nem volt érzékelhető benne. Ránézett, „lapot osztottak” neki, hát élt vele. Alan Arkin most egyszerre felállt, és a szobában elhe-lyezett videó elé lépett. Elővette, és becsúsztatta bele a már előkészített s kezében tartott kazettáját, amit hozott. Ám mielőtt megnyomta volna annak Play gombját, majd a hozzá csatlakoztatott TV be-kapcsolóját, házigazdája felé fordult. Ő csak vé-gignézte mit csinál, s most egy határozott fejbólin-tással jelezte, hogy engedélyt ad a továbbiakra is. Úgy tett.
– Ez a felvétel akkor készült, amikor elkezdőd-tek a gondok. – kommentálta. – Pár órája gyűjtöttük be, és szerkesztettük egybe – azzal elindította a felvételüket…
A fények különös villogásaival kezdődött, majd a vészcsengő hirtelen sikítani kezdett. És a kom-puter robothangja szólalt meg többször, ismételve a központi terminálból.
– Szivárgás a négyes teremben. Szivárgás a né-gyes teremben.
Futó léptek következtek, rosszul fókuszált ké-pek testkamerákról, lihegés, dübörgő katonai csizmatalpak kongása a fém padlózaton, majd egy újabb képsor, melyen furcsa lilás-rózsaszínes szerű valami lebegett, akár egy kísértet.
– Ez mi? – szólalt meg az Ezredes.
– Gázképződés, de inkább figyeljen!
Amaz zubbonya felső zsebében kutakodva, szivart vett elő, rágyújtott, és tovább nézte. A „fi-gura” melyet látott, mintha táncolt volna. Arc, és egységesen formált test nélkül mozogni kezdett, majd egy ugrás, egy sikoltás, és sötétség…
– Ennyi – állította le a készüléket Arkin.
– Mi lett az emberekkel? – tette fel az első kér-dését a katonatiszt.
– Meghaltak uram. Az Orligus – EHG – 416 os életre kelt…
Miller televíziójának üres képernyőjére meredt. Félig elszívott szivarját most kikapta a szájából, majd tátott szájjal „látogatójára” nézett. Székét is, amelyben ült, feléje fordítva egészen.
– Azt akarja mondani – kezdte -, hogy sikerült az, amiért mi tulajdonképpen itt vagyunk? Maguk létrehozták és életre kelt, ha egyáltalán lehet ilyet mondani rá? – kérdezte, s ujjai közt tartva a füs-tölgő szivart, várt.
– Igen. Anyaga önálló, és most elszabadult. Úgy akartuk, hogy ne az emberek feltétlen irányítása alatt álljon – magyarázta Arkin -, hogy mások elle-nünk felhasználni képtelenek legyenek. Idegen kezekbe így nem kerülhet. Mindez meg is valósult, de most nagy bajban vagyunk. Történt valami. A gáz anyaggá változva, valahogy keveredik az em-beri testtel, s bármilyen formában és alakban képes tovább létezni, és azzá válni. Így jelenleg ismeret-len a tartózkodási helye, kiléte, s a kinézete. Örökkön változó. Nem tudjuk kit keressünk, és eltűnt. Bárki lehet, akivé átalakult, hiszen felépítési anyagait alkalmazva, leutánzásra is képes. Termé-szetesen a kiválasztott alany, ebbe belehal, mert ezáltal öl, határtalan lehetőségeket kihasználva. Ám első sorban önmagát védi. Egy esetleges há-borúban, az ellenséges vonalak mögé beférkőzve, a legjobb barátja is lehet, s ehhez minden emberi tudásanyag a birtokában van…
Miller ki tudja miért, minderre igen furcsán re-agált. Talán félelme szülte tettét, vagy azt hihette ugratják, esetleg, hogy ez valami próbatétel, vajon megfelel-e a szolgálatra, alkalmas-e a posztjára? Át akarta látni mindezt, pedig már túljutott rajta. Erősen ingatta a fejét, hogy nem, ezt nem hiszi, s ekkor elnevette magát, szívből jövő hahotázása közben beszélt.
– Mr Arkin… Nagy mókamester maga. Már majdnem elhittem mindent. Egy harci gáz, amely élő emberi szövetekbe bújva, megölve áldozatait, és így, azoknak a segítségével bujdos. Ha ha ha! Ilyen nincs. Ez mese. Nem gondolt még arra, hogy ezzel esetleg valahol fellépjen? Azt képzelte bedő-lök ilyesminek? Hát el kell szomorítanom… Téve-dett… Ki küldte? – nézett választ várva, könnyek-től csorgó szemekkel a férfira…
Eltelt így pár perc. Rövid ideig hagyta a tisztet. Nem sejtette vele, miképpen léphet fel ellene, majd egyszer csak némi bátorsággal, komollyá változ-tatva vonásait, durva hangot megütve rászólt.
– Befejezné végre! Örülök, hogy jól szórakozik. Igazán nem tudom megérteni önt. Jelen esetben eme probléma ellensúlyozásaképp, semmit sem tudunk tenni. Maga meg itt gyerekeskedik! Úgy értem, akármi történhet, bekövetkezhet a vég, s még mielőtt ez eljön, legalább együttes erővel, a maga segítségével, megpróbálkozhatnánk valami-vel. Néhány esetleges ötletet, hatékonyan alkal-mazva…!
– Oké, hallgatom! – eresztett le az Ezredes. Mit kell tennem? Ha szüksége van valamire, katonák-ra, a hadseregre, csak nyugodtan szóljon, ne szé-gyenlősködjön.
– Ezt a luxust most egyébként sem engedhet-ném meg magamnak. Elmúltak már régen a ka-maszkori éveim – jegyezte meg Arkin. – Végre jól látja a helyzetet, mert egyedül aligha érhetek el ebben az ügyben sikert. Általam: Ezért is fordul-tam, fordultunk önhöz a vezetőimmel. Van egy kis hiányossága ennek a valaminek, amit rajtam kívül még senki sem tud. Miszerint, minél több alakot ölt magára, s tárol el a részecskéiben, annál inkább gyengül. Formája kisebb lesz, azután a végén fel-oszlik, ha nem ismeri ezt fel időben, ám addig még sok mindenre képes ezekkel a lehetőségeivel. A világon semmi sem tökéletes. Meg kell fékezni, megakadályozni igazi tudatára való ébredését. Mert ha erről a területről tovább jut, vagy kisza-badul, s bárki is felfedezi, úgy elhíresztelik. Akkor pedig lehúzhatjuk a rolót, képletesen. Eltűnik, minket pedig eltakarítanak, valamelyik süllyesztő-ben végezzük. Börtön, vagy egy véletlen baleset álltal. Megvannak rá az eszközeik. Ezt maga sem akarhatja. Vagy tévedek?
– Nem… Nem, erről szó sincs. Szeretnék tisz-tességben megöregedni, nyugdíjba menni, s ha még lehet, egy kicsit feljebb lépni a ranglétrán.
– Ambíciók. Ezt szeretem! – helyeselt Arkin. Hát, ha sikerül megoldanunk, utána akár esélyt is kaphat esetleg rá az élettől, de ez nem lesz köny-nyű, és mi is rámehetünk. Ne feledje, lételeme a gyilkolás. Ebből pedig következik az önvédelem, győzelem. Saját anyagával megfullaszt bárkit. Tá-madni fog, amint a közelébe érünk. Nincs kegye-lem, sem szánalom benne. Kellőképpen le kell gyöngítenünk, ám így a prédájává válhatunk, egy ismeretlen „ragadozónak…”
Miller ezredes elnyomta a mellette lévő hamu-zó táljában, az ujjai közt maradt szivarvéget. Mé-lyet sóhajtott. Rossz érzés kerítette hatalmába. Furcsa feladat elindulni így bele az éjszakába, bi-zonyos fokig majdhogynem esélytelenűl. Kato-nákkal majd, félelemtől meggyötört lelkekkel. Csalétekké válva, mind – Óhatatlan veszteségek. Katona mivoltja – szellemisége azonban talpra állí-totta.
– Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Rajta! – buzdította önmagát. Vessük magunkat a gonosz elé! – gerjesztett bátorságot a szívében. – Hideg van odakint? – kérdezte még.
– Nem annyira – válaszolta Arkin. – Elhúzta a sötétítő függönyt, amíg a tiszt magára öltötte a kabátját, az ablakon. – Csak nagyon sötét, szinte átláthatatlan…

A szoba meglehetősen tágas, és csendes volt. Hangszigetelését annak kiélvezve, magas rangú katonatisztek ültek egy hosszú asztal mögött. Né-gyen voltak, csendben figyeltek. Egy Főhadnagy beszámolóját hallgatták ez ideig, de most az abba-maradt. Összenéztek, majd a jobb szélén ülő, egyik sebhelyes arcú Őrnagy szólalt meg.
– Rendben van Hutc. Köszönjük. Ön szerint azonban, végeredményben mégis mi történhetett?
– Nehéz lenne megmondani uram. Annyi bi-zonyos, hogy Mr Arkin, Miller Ezredes és nyolc katona eddig ismeretlen okok miatt mind meghal-tak. Megfulladtak. A fegyvereiket pedig nem használták. Ezek tények. Ha valaki be is hatolt, nem vitt el semmit, s nem tett kárt semmiben. Vagy csak baleset lenne? Egyfajta új – ismeretlen gáz végzett velük? Értelmetlen.
– Ne törje ezen a fejét Főhadnagy – szólították fel. A találgatást bízza csak nyugodtan ránk. Meg-értett?
– Igenis uram! – felelte vigyázzállásba feszítve magát.
– Na jó, rendben van. Most pedig foglalja el az új állomáshelyét a bázison! Nyugalmat akarunk. Ne kövesse annak, a régi parancsnokának a hibá-ját.
– Értettem! – tisztelgett kötelességtudóan és az ajtó felé indult. A helikopter már várta. Végig vé-kony, gyatrán megvilágított folyosókon ment, majd elérte, és beszállt egy éppen érkező felvonó-ba. Senki sem kísérte.

A főépület tetején, ahogy meglátták, felsikítot-tak a propellerek. A pilóta pörgette, még azokat egy-két percig. Az automata ajtó csukódott mö-götte.
A férfi megállt, nagyokat lélegezve a fenti friss, hűs, hideg levegőből. Társai már bent ültek, és éppen indulni akart feléjük, amikor hangosan a nevén szólította egy hang a háta mögül. Megfor-dult. Egy másik felvonóval követve, a sebhelyes arcú Őrnagy volt.
– Egy pillanatra még! – szólt utána, sapkáját erősen fogva a szélénél, nehogy a gép által keltett légáramlat lefújja a fejéről. Ő már megelőzve ezt, amikor felért ide, levette.
– Parancs! – kiáltotta.
A magasabb rangú tiszt, hozzá közel lépve folytatta.
– Nem tudja, az új vegyész is magával tart?
– Azt hiszem igen. Útközben vesszük fel.
– Na és hogy néz ki? Látta már?
– Természetesen. Nagyon apró termetű. A 48-as központi kutató laboratórium közelében találtak rá. Már beszéltem is vele. Elég csendes. Gyönge fizi-kumú ember. Mintha beteges lenne. Ám egyszer még ki szeretném finoman kérdezni. Csak azt nem értem, hogyan jutott el oda egyedül? Mert számos engedélyt kell ahhoz beszerezni, és ellenőrzési pontokon átmenni bárkinek, ha ezt véghez akarja vinni. Érdekelne: Talán valaki úgy küldte esetleg? – tűnődött fennhangon.
Egymásra néztek, hosszasan – mélyen a másik szemébe, majd az Őrnagy sebhelyes arcához si-mítva szabad kezével, lassan ingatni kezdte a fejét. Egy katona, aki túl sokat gondolkodik és kérdez – ötlött fel benne, de nem akart foglalkozni ezzel. Talán jó, ha itt van mégis. Általa akár több min-dent tudhat meg így.
– Valaki, akit még mi sem ismerünk? – kérdezett ismét, azzal bólintott, jelezve hogy most már me-het.
Hatc beszállt, a gép motorja felbőgött, majd határozottan emelkedni kezdtek, azután kis idő múlva eltűntek a horizonton.
Így jött el ezután, a reggel…

Szólj hozzá!