Honória (Farsangi komédia)

Farsangi komédia

– Megölöm! – vicsorgott John, miközben a McClay ház vendégének lovára feldobta a nyerget. – Már megint bántotta az a tehén a menyasszonyomat!
A lány akiről beszélt Eliza, McGregor báró egyetlen gyermekének Honóráinak az első cselédje volt. A változó kedélyű úrnő sokszor töltötte ki a mérgét rajta. Nem kellett ehhez más, mint egy balul sikerült bál, vagy szerinte elszabott ruha, és dühödt fúriaként tépte annak vörös, hosszú haját.
– Kötélen végeznéd, tudod jól – pattant nyeregbe Victor, a McFlesch klán legfiatalabb örököse, ajka körül az elmaradhatatlan kaján vigyorral, és rápillantott a lovászra –, bízd rám, kitalálok valamit!
John bólintott. Bár magában igazat adott a fiatalúrnak, de szentül megfogadta, hogy amint alkalom adódik megtorolja a sok bántást a gonosz úrnőnek. Honórián néhány héten belül kedvező változást észlelt a környezete, amelynek okát a McFlesch család gazdag örökösének irányába mutatott érdeklődéssel magyarázták. Bár az ifjú ellenségük, a vén McClay vendégszeretetét élvezte, de e parányi hibája felett hajlandó volt szemet hunyni az apa is, hiszen mégiscsak a McFlesch családé köztudottan Dél-Wales nagy része. Azt rebesgették a rosszindulatú mindent tudók, hogy az apa azért száműzte a háztól egy évre a fiát, mert az tréfáival rengeteg galibát okozott. Az eltiltás egy évre szólt, úgy vélték addigra elcsitulnak a kedélyek. A fiatalúr azonban láthatóan nem okult a leckéből, mert John kétségbeesett beszámolóit hallgatva eldöntötte, éppen elérkezett az idő egy újabb tréfára, mielőtt hazatérne. Néhány kedves mondat, előzékeny viselkedés a részéről éppen elég volt ahhoz, hogy elbűvölje a társaságban eddig mellőzött Honóriát. Az utolsó bálon már együtt jelentek meg, és összeillő jelmezt terveztek maguknak a közelgő farsangi ünnepre, aminek az volt a célja, hogy egyértelműen a többiek tudomására hozzák összetartozásukat. Sokáig tanakodtak mi lenne a megfelelő öltözék. Valami különlegeset akartak, olyant, amit még nem pufogtattak el a többiek korábbi álarcos bálokon, és amivel általános meglepetést okoznak.
Eliza jókat mosolygott magában, elhallgatva a képtelennél képtelenebb ötleteket. Ahhoz ugyanis, hogy ne ismerjék fel Honóriát minimum vaknak kell lennie a társaságnak gondolta, tekintve, hogy a lány óriási méretekkel rendelkezik. Ezért is nem talált magának vőlegényt eddig, apja nagy bánatára.
– Hattyú leszek, és te a napom – pillogott szerelmesen a lovagra, aki kényelmetlenül feszengett, majd kerek-perec kijelentette, nem tetszik neki az ötlet.
– Minél hamarabb véget kell ennek vetni, mert nehezen viselem a hölgyet – panaszkodott Johnnak –, lehet, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém – húzta el a száját –, még a végén beletörik … – kacagott vidáman.
Honóráinál tett látogatásai egyre kényelmetlenebbé váltak számára, hiszen látható volt a vonzalom a lány részéről. Szerencsére még egy hét és vége az egésznek. Letelik a büntetése is, mehet haza. Egy napon a közös teázás után szállásadója kastélya felé lovagolt, és a tréfát tervezgette. Megállt a város főterén. Csepűrágók szórakoztatták itt az embereket, akik szájtátva bámulták a kardnyelő és tűzokádó embert. Legtöbben a hevenyészve összeállított színpad körül tolongtak, hatalmasakat kacagva egy komédián. Victor azon kapta magát, hogy ő is nevet a játékon, és már meg is született a terv fejében.

– Hogy szamárnak akarsz öltözni? – nézett Honória döbbentett lovagjára. – Nem gondolod, hogy ez kissé …. – elgondolkodott, majd undorral kibökte – közönséges?
– Egyáltalán nem! – mosolygott ellenállhatatlanul Victor – jópofának tartom, és ne feledd, Shakespeare híres alakjairól van szó!
– De … én valami ragyogót, valami egészen különlegeset akartam – vágott kétségbeesett arcot Honória.
– Hiszen te az leszel szépségem a tündér Titánia, és én Zuboly, a szerelmed.
– Tündér, aki szamárba szerelmes?!
– Elvarázsolt szamárba.

– Csodálatos volt – ült le pihegve fésülködőasztala elé Honória egy héttel később. Míg szobalánya vetkőztette az estről áradozott. – Mindenki engem nézett … és persze Victort – fűzte hozzá gyorsan –, igazán szórakoztatóan viselkedett, a társaságot halálra nevettette.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Az inas egy levelet hozott.
– A kisasszonynak küldték – mondta. – Idegen hozta. Választ nem várt, már el is ment.

Honória magasra emelte a lámpát. Óvatosan lépkedett az udvar macskakövén, az istállók irányába tartott. A levélben találkára hívta az ifjú McFlesch. Valami fontosat akar vele közölni, írta. Úgy érezte, hogy szíve kiugrik a helyéről. Nagyokat szusszant, mire a kastély hátsó lépcsőin át az udvarra ért, teste verejtékben fürdött. Mély levegőt vett, és kitartóan folytatta útját, balra fordult. Az épület mögé igyekezett, a találka helyére.

Az istállóban John és McFlesch nagy kínlódások árán húzták rá Zergére, a szamárra a Zuboly jelmezt. Mindent feladtak rá, kivéve a fejet, hiszen a sajátja éppen megfelelt a célra. Zerge a belé öntött bortól kissé elkábulva engedelmesen tűrte, hogy a két férfi a maskarába öltöztesse, majd az istálló sarkában felhalmozott szénahalomra fektesse. Ezt követően John és McFlesch felmásztak a padlásra, ahonnan a bevilágító holdfényben kiválóan ráláttak Zergére. Türelmesen vártak. Egyszerre elsötétült minden, az ajtó nyílását eltakarta Honória terjedelmes alakja.
– Hol vagy, kedvesem? – kérdezte pihegve, maga elé emelve a lámpát, hogy jobban lásson.
– Erre – suttogta Victor – itt a sarokban fekszem a puha szénán, gyere ide mellém, de oltsd el a lámpát, hadd öleljen magához bennünket a mesék varázsa.
Honória hatalmasat sóhajtott, a tüdejéből kiáramló légáramlatra a fény kialudt, és ő úgy érezte lebegve lépked a mennyek kapuja, jelen esetben a szénahalom felé.
Odaérve megpillantotta az elnyúlt alakot, amely mellé némi nyögések kíséretében fáradtan ledőlt. Megtapogatta a szamár fejét, füleit pödörte, simogatta a hátát, keze egyre bátrabban járt a csipkék, fodrok között. Csodálattal állapította meg magában, hogy milyen szőrös is szerelme. Amint közelebb húzódott, véletlenül a szamár farka beleakadt a báli cipő csatjába, és a lány mozgolódása közben nagyot rántott rajta. A fájdalomra az állat ijedten ugrott fel, hányta, vetette magát az öltözékben, szakadt a selyem, repültek a cafrangok. Két hátsó lábáról vadul rúgta a csizmát, eltalálva az éppen feltápászkodó Honória szélesebb felét. A lány fejjel előre a szénahalomra esett, míg a szamár velőt rázó iázással vágtatott ki az ajtón, bele a csillagos éjszakába.

– Egyedül fürdök – jelentette ki Honória, és az ajtó felé integetett szobalányának –, elmehetsz!
Levetkőzött, és mielőtt a vízbe ereszkedett volna, a tükörbe pillantott. Két kék folt éktelenkedett hátsó részén, emlékeztetve őt a farsangi éjszakára.