A legszebb meglepetés

Fodor Gyöngyi – A legszebb meglepetés

– Még nem raktad be a kocsiba a csomagjaidat? – kérdezte Miriana, amikor belépett a nagy konyhába, amely a Villa Clara teljes földszintjét elfoglalta.
– Nem indul az autó – válaszolta Giacomo. – Bosszantó, mert sietnék haza.
– Sajnálom, remélem, nem komoly, és gyorsan megoldódik. Persze jó lett volna, ha szilveszterig maradsz.
Giacomo tekintete kissé elsötétült, bizonyos szomorúság átsütött az arckifejezésén is. Hárman voltak testvérek, ő volt a legidősebb, Miriana pedig a legfiatalabb. Leo, a középső testvér az anyjukkal együtt halt meg egy súlyos autóbaleseben néhány évvel korábban. Miriana ekkor költözött haza a Palermo külterületén álló, nagy családi házba, mert nem akarta, hogy az apjuk éjjel-nappal egyedül legyen. Igazi dél-olasz szépség volt, barátságos, erényes és diplomás, az ő korában már gyerekeket nevel az ember, de a férfi, akivel összekötötte volna az életét, valahol útközben elmaradt.
Ezzel szemben Giacomo kissé viharos életet élt, alig töltötte be a tizennyolcat, elköltözött Milánóba, a könnyebb munka és jobb élet reményében. Megtanult gitározni, kisebb sikereket is elért, klubokban játszott esténként, de többre vágyott, híres zenei karrierről álmodott, ami viszont nem jött össze, emiatt kezdte magát elveszettnek érezni a nagyvárosban. Mint egy mentőöv robbant be az életébe Lilou, a francia származású népdalénekes, aki kiemelte a depresszió nyomasztó gödréből. Még egy kislányt is szült neki, Valentinát, akinek ugyanolyan fekete és göndör haja volt, mint az apjának.
– Miért nem maradsz szilveszterig? – folytatta a kérdezősködés Miriana –, apa örülne neki, már annyira öreg! Olyan jó volt látni benneteket ezekben a napokban, ahogy beszélgettek egymással!
Giacomo nagyon szerette volna a családjával tölteni a szilvesztert, de nem akart csalódást okozni Valentinának, aki már várt rá. A kislány még csak tizenkét éves volt, amikor az anyját elveszítette. Amikor kiderült, hogy Lilou-nak egy nagyon agresszív, operálhatatlan rákja van, már csak hónapok voltak vissza az életéből. Halála nagyon megviselte őket. Szerencsére Valentina anyai nagymamája szintén Milánóban élt, igaz egy huszonöt négyzetméteres kis garzonban, de bármikor szívesen odafogatta Valentinát, akár napokra is, és nagy segítsége volt a franciaszakos gimnáziumban is, ahol Valentina tanult.
Néhány perc múlva Giacomo a közeli autójavító műhely felé vette az irányt, nem sokkal azután visszatért egy szerelővel, aki emelőre tette az autót, és elkezdte keresni a baj forrását.
Miriana az ablakból nézte őket, szíve összeszorult, amikor felismerte, hogy kivel érkezett vissza a testvére. Pietro volt az, a közeli autójavító műhely még mindig jóképű tulajdonosa. Miriana fiatalabb korában szerelmes volt Pietroba, s neki is tetszett a lány, párszor randiztak is egymással, de a Sors másképp intézte a kapcsulatukat. Pietronak muszáj volt elvennie egy másik lányt, aki azt mondta, hogy a férfitól terhes. Miriana akkor még tanult, ügyvédi gyakorlatot folytatott, most pedig közjegyzői irodában dolgozott, a szíve azonban végtelen letargiába esett. Nehezen tette túl magát Pietro házasságán, még akkor is, ha tudta, hogy ez a férfi számára becsületbeli ügy volt, és nem szerelemből nősült meg.
– Hála az égnek – mondta Giacomo visszatérve a házba -, az autó rendben van, hamarosan indulok.
Az idős apa visszatartott egy nyögést, elszomorodott. Három nap volt még újév előtt, szerette volna, ha a fia velük marad, de megértette, hogy mennie kell. Nem lehet telhetetlen, hiszen a karácsonyt velük töltötte.
– Jó utat – mondta fiának nagyot sóhajtva, és szorosan megölelte. – Add ezt oda Valentinának – és átnyújtott egy fehér borítékot. – Könyvutalvány van benne, tudom, hogy szeret olvasni, majd választ magának olyan olvasnivalót, amilyeneket akar.
Giacomo megköszönte, zsebjébe tette. A búcsúzkodások mindig szomorúak, fátyolosak. Gyönyörű volt a karácsony Sziciliában, szerette volna, ha a lánya is vele van, de Milánóba érkezett az egyik francia unokatestvére, akit sok éve nem látott, emiatt a nagymamájánál maradt. Csodás idő volt Palermóban, a meleg és napsütés örök tavaszra emlékeztette az embert. Az éghajlat, a tenger, a sziget történelme, a művészet, a jellegzetes ételek mindig elbűvölőek voltak számára, aki távolt élt attól a vidéktől, egy rohanó nagyvárosban.

– Apa, gyere, mert kihül a leves – mondta Miriana, miközben befejezte az asztalterítést, ránézett öreg apjára, észrevette görnyedt járását, majd a vacsora a szokásos módon folytatódott. Hirtelen ürességet érzett, milyen jó volt, amikor még a testvére is ott ült az asztalnál, és velük evett.
A következő napokban az ég szürkévé vált, majd egyre jobban beborult, és szilveszter reggelén heves eső esett. Lehűlt a levegő.
– Apa, hogy érzed magadat? Látom, nehezen jársz – szólt Miriana az apjához reggeli közben.
– Tudod, lányom, ha párás a levegő, a fájdalmak jobban érződnek. Hiszen tudod te is. Befűtenél a nagy kandallóba? Odaülnék melegedni.
– Azonnal, apa – válaszolta Miriana, és gyorsan felhörpintette a kávéját, hogy mielőbb tüzet tudjon rakni. Ekkor az idős ember megszólalt.
– Vajon Giacomo rendben hazaért? Hogy telt Valentina karácsonya? Azóta nem is telefonált, hogy visszement Milánóba. Te sem beszéltél vele?
– Még nem, de már gondoltam rá, hogy felhívom.

A kandalló melegénél az öreg elaludt. Már délután volt, amikor élénk hangokat hallva felriadt.
– Nagypapa, nagypapa, hol vagy? Megérkeztem – kiáltotta egy fiatal hang.
– Apa, visszajöttem Valentinával. Együtt töltjük a szilvesztert! – hajolt oda Giacomo a fotelban ébredező apjához, megölelte, majd átadta a helyét Valentinának, aki hatalmas csókot nyomott nagyapja arcára.
Miriana könnyes szemmel nézte őket arra gondolva, ha igaz a mondás, nagyon boldog lesz a következő esztendő, mert azt mondják, amilyen a szilvesztered, olyan lesz az új éved. És náluk most nagyon nagy a boldogság.