Dédikének szeretettel

Dédikének szeretettel

Karácsonykor már nem jött el Dédike, hogy együtt várjuk a Jézuskát. Azt mondták anyáék, hogy nagyon elfoglalt. Hiába kérdeztem meg, mit dolgozik idős korában? Nem válaszoltak a felnőttek, pedig voltak vagy tízen. Úgy viselkedtek, mintha meg sem hallották volna a kérdésemet. Egyedül Nagyikám reagált rá, kivitt a fürdőszobába, mert vacsora előtt kezet kell mosni és megkérdezte, miért keresem Dédikét.
Megmondtam neki az igazat. Ő az egyetlen, aki az ölébe ültet, átölel, és azt suttogja a fülembe, hogy én vagyok az ő kis fénylő csillaga. Én már elsős nagyfiú vagyok, és most én szeretnének neki adni egy csillagot.
– Milyen csillagot, kisfiam?
– Amit rajzoltam neki! Odatettem egy kis dobozban a karácsonyfa alá. Még aranyszínű szalaggal is átkötöttem!
Amikor nem figyelt ránk senki, kivettem a dobozkámat a karácsonyfa alól és megmutattam Nagyinak.
– Petikém, rejtsd el a szobádban, majd mi ketten elvisszük Dédikének. Tudom, hol találjuk! De ne szólj róla senkinek!
Nagyon sok ajándékot kaptam. Nekem mégis Dédike hiányzott, hogy ismét az ő kis csillagának nevezzen, odabújhassak hozzá. és érezzem szíve dobbanásán a belőle áradó szeretetet.
Anya este kilenckor szigorúan ágyba parancsolt.
– Egész este a kizárólag a Nagyival beszélgettél. A többi vendéggel szóba sem álltál. Nem erre tanítottalak, kisfiam! Lehetsz eleget Nagyival, mert szilveszterkor kettesben elutazunk apával, te pedig az idő alatt a Nagyinál leszel. Évközben nagyon sokat dolgoztunk apával, hogy neked mindened meglegyen és nekünk is jár egy kis szabadság. Jó éjszakát, aludj jól!
Szokása szerint betakargatott, leoltotta a villanyt és behúzta maga után az ajtót, nehogy halljam a földszintről beszűrődő hangos beszélgetést és nevetést. Nem tudtam elaludni. Felkeltem, az íróasztalomhoz ültem és a kis lámpánál rajzoltam egy újabb ezüstszínű csillagot, közepén egy piros szívvel. Ezt is betettem a dobozkámba, egy szem mogyorós bonbonnal, amit a születésnapom óta őrizgettem.
Visszafeküdtem az ágyamba. Ha a baloldalamra fordultam, kiláttam az ablakon. Nem értettem ezt az egészet. Pisti barátom szülei is sokat dolgoztak, mégsem hagyták otthon a három gyereküket, ha elutaztak. Lehet, hogy az ő Nagyikájuk már nem tudna vigyázni rájuk? Pedig nekik nagypapájuk is van.
Kiszámoltam, még négyet kell aludnom és elvisznek Nagyihoz, leadnak két nagy csomagommal együtt. Mindig így tesznek. Az egyikben a ruháim vannak, a másikban meg a játékaim, de azt mi ki sem bontjuk, mert mindig kitalálunk a játszásnál is jobb programokat. De ez a kettőnk titka!
Végre Nagyinál vagyok. Amikor kettesen maradunk, elárulja, hogy Dédike otthonban van és elmegyünk meglátogatni.
– Akkor mi most itthonban vagyunk? – kérdezek vissza, de Nagyika csak nevet rajtam.
Ebéd után beülünk a kocsiba és nagyon hosszan utazunk. Kezemben szorongatom a Dédike ajándékát.
Megállunk egy hatalmas ház előtt. Várakoztat bennünket a portás. Végre bemehetünk a társalgóba. Körülnézek, de nem látom. Fehér köpenyes néni tolókocsiban hozza Dédikét, aki meglát bennünket és elsírja magát. Odafutok hozzá, kezébe adom a dobozomat és átölelem. Nyakamba csordul a könnye.
– Dédike, csillagokat hoztam neked!
– Köszönöm, kisfiam! Hamarosan én is a csillagok között leszek!
Elengedem Dédikét, had nézze meg az ajándékát. Segítek neki kibontani. Könnyein át is mosolyog rám.
Vajon most miért sír Nagyika is?