Az élet mindig benyújtja a számlát

Fodor Gyöngyi – Az élet mindig benyújtja a számlát

Tamással totyogós korunk óta ismertük egymást. Igaz, ő más városban lakott, de a szüleink jó viszonyban voltak egymással, ezért a baráti összejöveteleken mindig együtt játszottunk. Minden nyáron két hétig a Balatonon nyaraltunk ugyanabban az időben mindannyian. Idővel a legózást és a társasozást felváltotta a papás-mamás játék, ott vesztettük el a szüzességünket is egy négyszemélyes gumicsónakban a balatoni villa kertjében. Alig múltunk el 14 évesek. Elég ügyetlenül ment a dolog, ahogy visszaemlékszem rá, de a következő alkalommal már jobb volt, aztán egyre jobb, csak a négyszemélyes gumicsónak ki ne lyukadt volna alattunk. Szerencsére apáink már a sokadik sör után mással voltak elfoglalva, nem azzal, hogy mi merre járunk és mit csinálunk, ezért csak másnap reggel vették észre a lelapult vizi járgányt.
– Basszus, hát ezzel meg mi történt az éjjel? – csodálkozott az apám.
Egész délelőtt a lyukat keresték, majd délután nekiálltak, hogy beragasszák, és figyelmeztettek bennünket, hogy ne ugráljunk rajta, nehogy megint elváljon a ragasztás. Összenéztünk Tamással, és alig bírtunk uralkodni, hogy el ne röhögjük magunkat. “Ne ugráljatok rajta”, mintha még ötévesek lennénk, akik tambullinnak nézik a gumicsónakot. Lehet, észre sem vették, hogy a sörözéses-grillezős nyarak alatt felnőttünk?
Az utolsó estén, amit ott töltöttünk, hatalmas vihar volt, nem tudtunk kimenni, s emiatt elmaradt a búcsúszex a megjavított gumicsónakban. Be akartunk menni az egyik szobába, de attól féltünk, esetleg valaki ránk nyithat. Kénytelenek voltunk bent maradni a házban, és hallani, miről beszélnek a felnőttek. Azon az estén tudtuk meg, hogy apámat négy évre külföldre helyezték, hogy ő már két hét múlva Kairóba utazik, mi, mármint anyám és én szeptember elején megyünk utána, és az angol középiskolában fogok tanulni. Olyan természetesen csevegtek erről, biztosan nem első alkalommal került szóba mindez. Mialatt a gumicsónakban nagylány lett belőlem, nem is sejtettem , hogy a kerti grill mellett miről folyik a társalgás. Már el volt rendezve minden. Amikor felszólaltam, hogy miért csak most hallok róla, anyám azt mondta:
– Itt az eredménye annak, hogy különutakon jártunk Tamással.
Tamás és én kétségbeesetten néztünk egymásra. Ez nem lehet! Hiszem még csak most kezdődött el a szerelmünk! Nem lehet, hogy négy évre elszakítsanak bennünket egymástól! Mint őseink, a hét vezér, Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm mi is vérszerződést kötöttünk. Egy zsákvarró tűvel megböktük a középső ujjunkat, és a kiserkenő vért összedörgöltük, és lenyaltuk. Megfogadtuk, hogy érettségi után mindketten Pécsre fogunk majd jelentkezni, és majd ott folytatjuk a kapcsolatot, mert a szerelmünk örökké tart. Tamás mindig azt mondta, hogy orvos akar lenni, mint az apja is, meg a nagyapja is orvos volt. Nekem elképzelésem sem volt, hogy mit akarok, de úgy okoskodtam, hogy majd a négy év alatt kitalálom, hogy mit fogok majd tanulni.
Az egyiptomi új élet teljesen lekötött, de ennek ellenére sok szép szerelmes levelet írtam Tamásnak, és ő is nekem, igaz, volt hogy egy hónapot is kellett rá várni,mert akkoriban az email-ezés még nem volt elterjedve. A kezdeti utálatom után kezdtem megszeretni Kairót, a keleti kultúrát, új barátokra tettem szert az angol iskolában, de esténként sokat gondoltam Tamásra és szerelmünk fészkére, a gumicsónakra mindaddig, amíg meg nem ismerkedtem Ahmeddel, egy egyiptomi fiúval, aki apám sofőrjének a fia volt. Ahmed kicsit ugyan, de beszélt angolul, és neki köszönhetően igazán megismertem a várost és annak életét. Elvitt olyan helyekre is, ahová másként nem jutottam volna el. Ő angolul tanult tőlem és én arabul tanultam tőle. Persze később már nem csak a városnézéssel és a nyelvtanulással voltunk elfoglalva, hanem egymással is. Tizenhat éves voltam, amikor terhes lettem tőle. Anyám kiabált, apám felpofozott, örökre eltiltott tőle és még a sofőrt is lecserélte, mintha szerencsétlen felelne a fia tetteiért. Az abortusz idejére hazahozott anyám, hogy egy magyar kórházban történjen meg a dolog, mert az egyiptomi kórházi körülményekben nem bízott, és az ügyintézése is bonyolult lett volna. Ez után csak kisérővel járhattam az iskolába is, soha sem hagytak az utcán vagy a házban egyedül, nehogy megint gondok legyenek velem. Utolsó éves voltam az angol iskolában, amikor apám egyik újonnan érkezett, fiatal munkatársa, a francia André udvarolni kezdett. Anyám szerint jó parti, jó fizetés, és külföldi élet szépségei miegyéb, s mire észbe kaptam, férjes asszony lett belőlem, madame Sartré-nek hívtak, és az érettségin is csak minimálisan teljesítettem ez miatt. Az épület amelyikben a lakásunk volt, a Nílus part közelében állt és az ablakunkból elláttam egészen a piramisokig. Napközben sok szabadidőm volt, csak vacsorát kellett főznöm és rendbetartani a lakást, ezért beiratkoztam egy arab nyelviskolába, ahol Ahmednek hála, könnyebben ment a tanulást.
Amikor apámnak lejárt négy év, a szüleim visszatértek Magyarországra egy új házba, egy új városba. Három év múlva követtem őket én is. Elhagytam Andrét, mert ivott és verekedett. Jópárszor megtörtént, hogy kilószámra kentem az alapozót az arcomra elfedni a kék foltokat, vagy akkora napszemüget raktam fel, hogy úgy néztem ki, ment egy ronda bogár. Persze anyám kiabált velem, merthogy ő is már ezerszer hazaköltözhetett volna az anyjához, de egy asszonynak tűrni kell. Hát én bizony nem! Szerettem volna megkeresni Tamást, de anyámtól azt hallottam, hogy megnősült.
Elköltöztem a szüleim új házából a fővárosba, albérletbe. Elegem volt már a napi kiabálásokból és az örökös fejmosásokból, kioktatásokból. Egy nagyáruház szalámi-sajt részlegén kezdtem el dolgozni és a napjaim nagy részét a trapista sajt darabolása, valamint a parizel és a turista szalámi szeletelése tette ki. Nem ez volt álmaim munkája, de semmilyen szakképesítésem és semmilyen gyakorlatom nem volt. Mindenesetre megígérték, hogy némi áruismeret és gyakorlat után az ügyfélszolgálati pulthoz is kerülhetek. A munkaügyis hölgy azt is mondta, hogy az a tény, hogy beszélek angolul és arabul , nem elég a munkaerőpiacon, mert ahol nyelvtudásra van szükség azokhoz az állásokhoz legalább középfokű nyelvvizsga bizonyítványt is kérnek. Elterveztem, hogy amint lesz rá pénzem, megszerzem azokat, mert mindenképpen jobb életre vágytam.
Ebben az áruházban ismerkedtem meg Bélával, aki a zöldségeket és gyümölcsöket rakogatta szemben az én szép üveges pultommal. Tizenöt évvel volt idősebb nálam, de kedves volt, figyelmes,bölcs és nagyon romantikus, egykettőre levett a lábamról, és térdenállva kérte meg a kezemet. Persze igent mondtam neki, annak ellenére, hogy nem voltam bele szerelmes. Viszont jó életem volt mellette, szép kertes házban laktunk a külvárosban, ahol minden volt ahhoz, hogy kényelmesen éljünk. Bútorok, háztartási gépek, nyugati autó, s a Bécs melletti Pandorf-ba jártunk shoppingolni. Béla a tenyerén hordozott, s az ő ösztönzésére a terhességem hónapjaiban letettem a felsőfokú angol nyelvvizsgát, és a középfokú arabot is. . Már nem jártam az áruházba parizelt szeletelni, mert fortítóként egyéni vállalkozást indítottam. Sajnos Béla egy autóbalesetben meghalt házasságunk ötödik évében. Magam maradtam a kislányunkkal, Orsikával, aki akkor volt három éves. Béla még a halálával is gondoskodott rólunk, mert az életbiztosítása nagyon sok pénzt fizetett.
Az évek mentek, s egyre több megbízást kaptam, már nem csak termékleírásokat és használati utasításokat fordítottam, hanem regényeket is. Orsika felső tagozatos volt, és csodálatosan zongorázott. Egyik hétvégén az ügyeletre kellett rohannom vele, mert nem akart lemenni a láza és erős hányinger gyötörte. Akkor ott a kórházi ügyeleten láttam viszont Tamást. Ő volt az orvos, aki ellátta Orsikát. Tizenhét év telt el az utolsó találkozásunk óta. Ki tudja meddig néztük volna egymást elbűvölve, szótlanul, ha a nővér be nem jön a rendelőbe.
Három nap múlva csörgött a telefonom. Tamás volt, érdeklődött a kislány állapota felől.
– De honnan tudod a telefonszámomat? – kérdeztem tőle.
– Rá kellett írnod a lányod kezelési lapjára – válaszolta.
Hát persze, emlékeztem vissza.
– Vártalak Pécsen – mondta végezetül, és nem is tudtam, mit válaszoljak neki.
– Tudod, annyi minden történt akkoriban – nyögtem ki pár kínos perc után.
– Pár hónap múlva levelet kaptam, melyben Madame Sartré azt írta, hogy férjhez ment és Egyiptomban marad. Akkor tört ketté a szívem – jegyezte meg halkan.
Szerettem volna elmondani neki mindent, mindazt, amit megbántam, és mindazt amit nem. Talán még lesz rá alkalom, nyugtattam magamat.
Másnap ismét telefonált , és randevúra hívott. Annyira akartam látni, annyira akartam ölelni, csókolni, mint ott, abban a gumicsónakban a balatoni villa kertjében. Ő is csak erre bírt gondolni amióta újra találkoztunk. Tettünk is róla rendesen, hogy ne csak gondoljunk rá. Őrült szenvedéllyel szeretkeztünk a padlón, a fotelban, az asztalon, a zuhany alatt, az ágyban, az autóban, minden helyen és minden pózban, bepótolva az egymás nélküli éveket. Tamás azt mondta, házasodjunk össze, de egyelőre nem akartam egy harmadik férjet, ő is nemrég vált el, úgy gondoltam, várjunk még vele.
Annyira akartunk egy közös gyereket, de nem jött össze, a terhesteszt mindannyiszor negatív lett, hiába imátkoztam kérve kérve a Mindenhatót, hogy jelenjen meg a két piros csík a teszt kis ablakában. Hiába sírtam, a könnyeim sem hatották meg az égieket. Aztán két évre rá beütött a krakk. A havi vérzéseim egyre erősebbek lettek, s pár hónap múlva már odáig fajult a dolog, hogy fél óránként kellett betétet cserélnem. Többször is megtörtént, hogy ennek ellenére annyira eláztam, hogy át kellett öltöznöm. Háromszor mentem küretre a miómáim miatt, de egy-két hónap után minden ugyanúgy folytatódott, s amikor negyedik alkalommal vitt be Tamás a nőgyógyászatra három törölközőbe csavarva alsó testemet, az orvos azt mondta, el kell távolítani a méhemet.
Eléggé megnyírbálódott a női mivoltom a műtét után. Úgy éreztem, hogy selejtes lettem amiért nem szülhetek több gyereket. Tamás is elment, elhagyott, ami szintén nagyon megviselt. Gyereket akart, amit én már nem tudtam megadni neki. Évek teltek el, mire kihevertem a történteket.
Három évvel ezelőtt a Balatonnál nyaraltunk Orsikával, a keresztanyámnál. Ők bementek úszi, én a parton maradtam és az egyik gumimatracon napoztam. Egyszer úgy éreztem, hogy elbújt a nap a felhők mögé, kinyitottam a szememet és láttam, hogy valaki áll ott, aki eltakarja. Egy ismerős hang megszólalt:
– Leülhetek ide melléd?
Tamás volt az. Lefogyott, látszott rajta , hogy megviselte az élet. De hová lett a szép barna hullámos haja, amit annyira szerettem?
Elmesélte, nyolc hónapra rá, hogy elhagyott, jobb oldali hererákot diagnosztizáltak nála. Megoperálták, kemoterápiára és sugárkezelésre járt. Az élettársa elhagyta, féltökűnek titulálta. Úgy-ahogy kilábalt a bajból, remélve,hogy a rémálomnak vége, de pár hónapja a tumor markerek értéke ismét megemelkedett, s az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy a rák visszatért, ezúttal a bal heréjébe, és a közeli nyirokcsomók is érintettek a dologban. Újabb kemok, újabb sugárkezelések várnak rá. Elnevette magát, de a nevetésében mérhetetlenül sok fájdalom vegyült.
– Isten megvert, mert már nekem sem lehet gyerekem. Bocsáss meg, hogy geci módon elhagytalak – sírta el magát. – Az élet, ha később is, de mindig benyújtja a számlát.
. Átöleltem, vigasztaltam a zokogó férfit, aki némi megnyugvást és békét lelt a karjaimban.

Tegnap volt Tamás temetése. 44 éves volt. A koporsójába beletettem egy nagyon régi fényképet, melyen két tíz év körüli gyerek lekváros kenyeret majszolva ülnek egy gumicsónakban, egy balatoni villa kertjében .