Lélekérintés

Lélekérintés
(In memoriam Beke Kata)

Az Idő végtelen homokóráján egyenletesen peregnek a szemek. Nem siettek, nem késlekednek, nem fognak tolakodni. Mi mégis néha úgy érezzük, mintha egy év egy pillanat alatt tovalibbenne, máskor pedig egy percnyi várakozás évtizedig tartana. Az emlékezet azonban öntörvényű kényúr módjára képes előhívni tudatunkból a pillanatnyi élethelyzetünkben a megfelelő megoldás megtalálásához segítséget nyújtó múltbéli szituációkat, mintegy figyelmeztetve, mielőtt cselekedsz, gondold át, vajon erről hogyan vélekedne X, Y vagy Z.
Fiatal korunkban, a történések nagy valószínűséggel nem is tudatosodnak bennünk. Éretlen elme nem képes döntéseket hozni, ki hagyja ránk a bölcsességét, ki milyen irányba formálja, acélozza jelen tisztaságunkban megtalálni a jót, meglelni cselekedeteink helyes irányát, ki tudatosítja bennünk a nagy megmérettetések fontosságát, még az esetleges hátrányos helyzetből való indulás esetén is, mert a szándékot sohasem szabad feladni. Márpedig aki győzni akar, annak részt kell vennie a versenyben, s első sorban emberhez méltón illik megélni a győzelmet, vagy éppen a kudarcot, hiszen végső soron mindkettő újabb sikerek, célok felé terel bennünket, tudatosítva bennünk, miszerint alapos, kitartó munka nélkül nincs tartós eredmény. Mindezekhez akarat, szándék, és kellő önbizalom kell, hogy igenis meg tudjuk csinálni, elvégre mindannyian rendelkezünk az ahhoz szükséges felkészültséggel, egészséges ésszel és testtel, s ne feledjük, sohasem vagyunk egyedül, ott poroszkálnak mellettünk a sorstársaink, akikkel megfoghatjuk egymás kezét, húzhatjuk magunkkal a megtorpanókat, ahogyan ők sem engednek bennünket elesni, ha véletlenül kátyúba lépnénk.
Mi is utólag jöttünk rá, mekkora ajándékot, segítő kezet kaptunk a sorstól, amikor Beke Kata lett a kollégiumi nevelőnk.
xxx
A Kereskedelmi és Vendéglátó Ipari Főiskola 1971/72. tanévének első éves évfolyama volt az első, amelynek vidékről felvett hallgatói teljes tanulmányi idejük alatt a Laufenauer utca 1-7. szám alatt újonnan épített diákotthonban lakhattak. Miután az akkor tartott Budapesti Vadászati Világkiállítás résztvevőit ott szállásolták el, mi csupán október elején foglalhattuk el helyeinket a négyemeletes, modern, négyágyas szobákban. Az ország különböző tájairól érkeztünk, más-más családi, környezeti és anyagi háttérrel, gimnáziumból, vagy szakközépiskolából, eltérő felkészültséggel és tájszólással. Egyesek szilaj, betöretlen vad csikóként első alkalommal kiszabadulva a családi kötelékekből hajlamosak voltak a szabadságot összetéveszteni a szabadossággal, míg mások épp ellenkezőleg, kikerülve a megszokott fészek melegéből, védtelennek, gyámoltalannak és magára hagyottnak érezték magukat. Többségünk már középiskolás korban is kollégiumban laktunk, s ily módon megszoktuk a közösségi lét írott és íratlan szabályait, ezért nagy lelkesedéssel vártuk a felsőfokú tanulmányaink megkezdését, remélve, hogy rövid idő alatt megbarátkozunk egymással évfolyam és csoportszinten egyaránt. Így is lett, bár nem volt zökkenőmentes.
Az első napon bementünk a csoportunknak kijelölt tanterembe. Az első sorban középen ült egy friss frizurás, kisminkelt leányzó. Odaléptem hozzá, bemutatkoztam, és megkérdeztem, leülhetek-e mellé. Végig nézett rajtam, talpamtól a fejem búbjáig, megkérdezte, hogy kollégista vagyok-e, majd közölte, mellette foglaltak a helyek. A szemeszter végéig „élvezhettük” a fővárosi társaink enyhén lekezelő stílusát, mígnem az első vizsgaidőszak végén kiderült, hogy a mi csoportunkban a tanulmányi átlagunk az övékénél egy egész jeggyel magasabb lett. Ekkor megtört a jég és a második szemesztertől gyakran eljöttek hozzánk a kollégiumba tanulni is, bulizni is.
Ráadásul időközben a diákotthonban jó kis összetartó közösséggé váltunk.
A Laufenauer utcai létesítmény mindenható igazgatónője, Jutka néni, rendszerint kiigazított bennünket, amikor kollégiumról beszéltünk, mert az csak diákotthon, mindaddig, míg a benne lakók ki nem vívják a kollégista címet. És mi vívtunk is, lelkesen, habár annak módja nem minden esetben nyerte el drága jó igazgatónőnk tetszését, aki a felsőbb vezetés küldöttjeként érkezett, azzal a célkitűzéssel, hogy belőlünk a szocialista embertípus kritériumainak megfelelő ifjakat nevel. Talán éppen ezért tartotta fontosnak, hogy lehetősége szerint mindent ellenőrzése alatt tartson. A látogatók kötelezően adják le a portán személyi igazolványukat és a beléptető – mint egy börtönőr – jegyezze fel, melyik kollégiumi szobában kit keres az illető, továbbá a bennlakók mielőbb Diáktanácsot hozzanak létre, akiknek feladata volt a lecsapó éjszakai razziák tartása, nehogy a földszinti társalgóban tartott Bergendy vagy Kovács Kati koncert után illetéktelen betolakodók az épületben éjszakázzanak, holott a koncerteket kizárólag a főiskola hallgatói látogathatták. Igazgatónőnk jó néhány intézkedése erős ellenszenvet váltott ki belőlünk, miután berzenkedett bennünk az otthonról hozott elemi igazságérzet. Vajon miért feltételeznek rólunk olyan negatív dolgokat, melyeket még álmunkban sem szándékoznánk elkövetni?
xxx
Elérkezett a második szemeszter. A kollégium szolgálati lakásába beköltözött új nevelőnk, Beke Kata, azaz a mi Kata nénink, aki a maga karizmatikus egyéniségével, temperamentumával, öniróniájával és a belőle sugárzó szeretettel rövid idő alatt – enyhén szólva – elnyerte tetszésünket. Nem egészen egy hónap alatt pontosan tudta, hogy az egyes évfolyamok hallgatóit, csoportját hol találja, s két hónap elteltével nem volt olyan hallgató, akivel legalább egy alkalommal ne beszélgetett volna négyszemközt. Agyondohányzott karcos hangja, szeme sarkában a huncut mosoly, arcán az őszinte érdeklődés tükröződése bizalmat ébresztett bennünk. Éreztük, hogy figyel ránk, mert fontos neki a véleményünk, és nem mellesleg számíthatunk tanácsaira kisebb-nagyobb, akár magánéleti problémáink megoldásában. Soha nem élt vissza a hallottakkal, ellenben a megannyi történetből, mint a kirakós puzzle ezernyi darabjából – a diákok szemszögéből nézvést – könnyedén kirakhatta az akkori szocialista oktatási rendszer teljes valós térképét, majd miután elkezdett maga is tanítani a főiskolán, tanárként a katedra másik oldaláról szerzett tapasztalataival összevetve, mint állatorvosi lovon, egyértelműen kirajzolódtak és láthatóvá váltak számára az oktatásügyi rendszer betegségei, az enyhe náthától kezdve az azonnali beavatkozást igénylő – akár irreverzibilis változásokat okozó – végzetes kórokkal bezárólag. Szívesen időzött közöttünk akkor is, amikor meghívtuk egy-egy szűkebb közösségben tartott összejövetelre.
Kata néni – származása okán – nem tanulhatott nappali tagozaton, így munka mellett végezte el az ELTE esti tagozatát, ahol 1964-ben megkapta a magyar-történelem szakos tanári diplomáját. Bár folyamatosan dolgozott, első alkalommal tanári hivatását a mi Laufenauer utcai kollégiumunkban gyakorolhatta. Hivatása iránt érzett alázatának köszönhetően természetes volt számára, hogy aktívan segítse a háromszázhúsz indivídum közösséggé formálódását, és közben kellő gondot fordítson az egyéni személyiség fejlesztésére is.
Szinte napirenddé vált, hogy velünk együtt nézte a televíziót a földszinti nagy közösségi teremben. Az egyik alkalommal az Oscar díjas film után pedig Kata nénivel ott maradtunk vagy tucatnyian, kiértékelendő a látottakat. A beszélgetést követően odajött hozzám, vállamra tette a kezét: – Jolikám, maga még egyszer írni fog! Meglepődve néztem rá. És igaza lett. Sajnálatomra nem élte meg, amikor hatvanéves koromban megjelent az első novelláskötetem.
Lehetőségeihez mérten legjobb tudása szerint műveltségünk és látókörünk bővítésére törekedett. Az egyik használaton kívüli tanári szobában berendezett egy aprócska könyvtárat, melyhez még ma sem tudom, honnan szerezte be a könyveket és az irodalmi, közéleti értékeket hordozó hetente vagy havonta megjelenő újságokat. Tény, hogy időnként a beszélgetéseink során csak úgy mellékesen megjegyezte, kinek melyik könyvet, folyóiratot ajánlja elolvasásra. Az is bizonyára véletlen, hogy minden hónap második hetében megjelent a könyvtárban egy jegyárus, akinél szolid árakon rendelhettünk színházjegyeket. Ha éppen volt rá pénzünk.
Abban az időben, a szocializmusban ingyenes volt az oktatás. A felsőfokú intézményekben a hallgatóknak a szülők kereseti igazolása alapján, alanyi jogon járt havi szociális ösztöndíj, ami esetünkben, az I. kategóriában havi 350 Ft volt, ebből fedezhettük a havi 50 Ft-os kollégiumi díjunkat, ezért kaptunk szállást, ebédet és vacsorát. Ugyanennyibe került a diákbérlet is. Ezen felül kaptuk a tanulmányi eredményünktől függően a tanulmányi ösztöndíjat, ami például a négyes rendűnél havi 500 Ft-ot jelentett. Nyilvánvalóan elég volt Kata néninek átnézni a kollégiumi díj befizetési listáját ahhoz, hogy képet alkosson anyagi helyzetünkről. Pedagógusként pontosan tudta, hogy további motivációval még jobb eredményt érhetünk el. Kitalálta a kollégisták pénzdíjas tanulmányi versenyét, abszolút és relatív viszonylatban. Az első egyértelműen a legjobb tanulmányi átlagot, a másik viszont az előző félévhez viszonyítva a legnagyobb javítást jelentette. Az első három helyezés oklevéllel, és 1000, 800, illetve 600 Ft-os pénzjutalommal járt. Abban az időben szüleink havi fizetése átlagosan 1500 Ft. körül volt.
A kollégium közelében kibéreltünk egy focipályát, ahol a két kar – a kalmárok és a kocsmárosok – között ádáz küzdelmet folytattunk kispályás foci és kézilabda mérkőzéseken, melyeken rendszeresen részt vett Kata néni is, aki a partvonalon kívülről hangosan biztatta a csapatokat, mindegyiket, kivétel nélkül. Eredménytől függetlenül a sportesemény kivétel nélkül a szomszédos Karolina utcai presszóban ért véget, ahol egy pohár sör mellett, jó hangulatban, nagy nevetések közepette, izomlázasan, kielemeztük az eseményeket.
Apropó, Karolina presszó. Nem múlt el úgy egyetlen hét sem, hogy este ne verődött volna össze kisebb-nagyobb társaság Kata néni garzonjában. Egyik alkalommal a vizsgaidőszak kellős közepén ott szorongtunk nála vagy tucatnyian, földön, ágyon, széken ülve, kinek éppen hol jutott hely. Mit szépítsem, kiittuk a vagyonából. Gyanítom, nem először fordult elő vele, hogy a hűtőszekrényében magányos lett a fél teavaj. Nagy nevetés közepette előadta, hogy a húga a gyógyszerészetire jár, ahol tudományos alapokon megállapították, miszerint a vizsga előtti este elfogyasztott egy pohár sör másnapra csodát tesz az emberi aggyal, a vizsgán még az is az ember eszébe jut, amiről addig nem is hallott. Nekünk más se kellett, percek alatt összedobtuk a pénzt és az egyik évfolyamtársammal, az alig a vállamig érő, csendes, visszahúzódó sráccal vállaltuk, majd mi kimegyünk sörért. Csakhogy a bolt már bezárt, irány a Karolina presszó. Ámde elvitelre nem adhattak italt. Mire az én évfolyamtársam csendben megjegyezte: kár, mert egy rekesszel vinnénk, elvégre ma ünnepeljük az eljegyzésünket. Végignéztek rajtunk. Elnevették magukat és megkaptuk. Ettől kezdve, valamennyi fontos vizsga előtti este, már kellőképpen felszerelkezve mentünk Kata nénihez.
A kollégium közelében, az Aga utcában volt a 3-18 év közötti állami gondozott fiatalok számára fenntartott létesítmény. Sétáink során számtalanszor láttuk a gyerekeket kinn futkározni a zárt udvarban. Kitaláltuk, hogy vagy harminc gyerek számára rendezünk a kollégiumban Mikulás estet, megvendégeljük őket és kis csomagot is adunk nekik. Csakhogy ennek anyagi vonzatát meg kellett teremteni. Gyerekek, keressenek maguknak hétvégi alkalmi munkát!- tanácsolta Kata néni. Úgy is tettünk.
Nem szándékozom azt a benyomást kelteni, miszerint az életünk a hetvenes évek első felében csupa móka és kacagás volt. Nyitott szemmel jártunk, a fülünk sem volt rest meghallani a disszonáns hangokat. A napi gazdasági életben nem láttuk viszont a politikai gazdaságtan vagy a tudományos szocializmus tárgyakban tanultakat, sem az agyonszajkózott 1968-as új gazdasági mechanizmus pozitív hatásait, melynek időnként hangot is adtunk, amit tanáraink nem vettek jó néven. Egyedül Kata nénivel lehetett ezekről párbeszédet, nota bene vitát folytatni. Ha vakvágányra tévedtünk, akkor elkomolyodott. Gondolják át, mert néhány dolgot elfelejtettek figyelembe venni! Pontosan tudta, hogy ez nem az elfelejtés kérdése volt, hanem a tudatlanságunké, ezért logikus sorrendben – mintegy emlékeztetőül – végig vezetett bennünket a „kihagyott” lépcsőfokokon.
Bizalomért bizalmat. Néhányunkat beavatott kezdő írói és publicista tevékenységébe is.
1974-ben befejeztük a főiskolát. Diplomával a zsebünkben szétszóródtunk. Kata nénivel azonban nem szakadt meg a kapcsolatunk. A legtermészetesebb módon szintet lépett, a magázódásból tegezésre váltva igazi barátsággá nemesedett, amely egészen a haláláig kitartott. Megérintette a lelkünket. Élethossziglan magunkban hordozzuk az érintését, ahogyan ő is sírig őrizte a miénket.
xxx
Évfolyamunkból többünkkel tartotta a kapcsolatot. Ahogyan az igaz barátok között szokás, kölcsönösen beszámoltunk egymásnak életünk fontosabb eseményeiről, éjszakába nyúló telefonbeszélgetésekkel, levelezéssel, személyes találkozásokkal. Ez utóbbi érdekében – időt, energiát nem kímélve – vonattal utazott le vidékre.
Két személyes találkozásunkat szeretném feleleveníteni.
Az első: Meghívott a lakására, a Tomori utcába. Akkor már a Kaffka Margit Gimnáziumban tanított. A Kasszandra című könyvéről beszélgettünk, amikor csengettek. Váratlan vendégként két kolléganője érkezett, akik valamely ügyben a tanácsát kérték. Nem akartam zavarni a nyilvánvalóan csak hármukra tartozó beszélgetést, csakhogy Kata néni nem engedett lelépni. No, kislányom, mi a véleményed az elhangzottakról? – szegezte nekem a kérdést egy óra múlva, kolléganői távozása után. – Látod, ott kezdődnek a bajok, amikor a tanároknak nincs semmi élettapasztalatuk, mert az iskolapadból átülnek a tanári asztal mögé, anélkül, hogy kilépnének az iskola falai közül.
A második: Államtitkárként megkért, látogassam meg a munkahelyén: Ezt látnod kell! Képzeld el, akkora az irodám, amibe beleférne az egész lakásom! Valóban akkora volt, hatalmas erkéllyel. Kuncogva mesélte, hogy személykocsit is kapott sofőrrel, mintha nem tudna bejárni BKV-val. Ezek nem tudják, hogy eddig még soha egyetlen munkahelyemről sem késtem el. Pedig nincs is kocsim. A tőle megszokott öniróniával utalt ruhatára bővítésére is, ami kidobott pénz, mert nem a ruha teszi az embert. A tőle megszokott módon viselkedett, ennek ellenére úgy éreztem, nem ez a természetes közege. Szóvá is tettem: Kata néni, nem neked való a politika! A köz érdekében szívvel, lélekkel tenni akaró jó szándékú egyenes embert ledarálja a politika! Te most féltesz? – kérdezett vissza. Igen, féltelek! – válaszoltam.
Néhány hónap múlva a családdal horgásztunk a Tisza-tónál. Szólt a rádió. Diákok tüntettek az Oktatásügyi Minisztérium előtt. Ugrásra készen várták az újságírók az államtitkár asszony megjelenését. Kilépett Kata néni az erkélyre, üdvözlésként integetett az egybegyűlteknek: Hajrá fiatalok! Veletek vagyunk! Pár nap múlva felhívott: Beadtam a lemondásomat! Ugye, most már büszke vagy rám? Az voltam. És ma is az vagyok! Pontosan tudtam, hogy az államtitkári fizetés számára felért egy lottónyereménnyel. Az emberi tartása, az egyenes gerinc, az elveihez való ragaszkodása nem volt eladó, amely mentalitás napjainkban is példaértékű tanítványai számára és az lehetne politikus társainak is!
xxx
Hogyan jellemezhetjük Beke Katát? Ki volt valójában? Tanár, író, publicista, közéleti szereplő, politikus? Mindez együtt? Igen! Ezek csupán egymást követő fokozatok. Számomra Kata néni a józanésszel Gondolkodó Ember, aki teljes szívével, lelkével pedagógusi hivatásának élt. Tanárként, amikor a katedrán állt, íróként és publicistaként, amikor az oktatási rendszer hiátusait taglalta, továbbá politikusként, amikor kidolgozta és megszerkesztette az egyik párt új oktatási programját, melynek megvalósításán parlamenti képviselőként és oktatásügyi államtitkárként is munkálkodott. Hiába rendelkezett az oktatásügy, mint közügy megreformálására vonatkozó komplex ideával, s hiába csatlakoztak programjához a hozzáértő szakértők, a reformok gyakorlatban való megvalósítása elmaradt.
Vajon mit érezhetett Beke Kata, amikor a politika megannyi év küzdelmes munkáját valamely fiók mélyére helyezve, elvetve gróf Széchenyi István gondolatát mely szerint – „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik” – a felső vezetés által igényelt jobbítás érdekében kidolgozott oktatási programját, amit a Legnagyobb Magyar elvei szerint kívánt megvalósítani, őt Cervantes hősének, Don Quijote szélmalomharcának sorsára juttatta?
xxx
Korosztályunk átlépte a hetvenedik életévét. Belénk épült a Beke Katától kapott szellemi muníció és emberi tartás, melyeket következetesen Mesterünk mintáját követve szeretnénk átadni gyermekeinknek és unokáinknak. Éppen ezeket – a tanítványaiba plántált értékeket – nem említik a világhálón és a médiában megjelentetett méltatások, holott azok minimum egyenértékűek írói, publicisztikai és politikusi pályafutásával.
Végezetül – a címzett előzetes hozzájárulásával – szeretném közzétenni Beke Katának az egyik kedves évfolyamtársnőm ötvenedik születésnapjára írott levelének két részletét:
A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola 1974-ben végzett kollégista évfolyama „a világ évfolyamának” nevezte magát nagy szerényen. De joggal. Édes, kedves, okos társaság volt, szerették egymást, a kollégiumot – ez fontos is volt akkoriban: egy nagy botrány után, amelyben egyébként a diákoknak volt igazuk, a főiskolán szokásba jött a kollégisták szidalmazása, a másodévesek pedig vissza akarták szerezni a kollégium becsületét, meg is tették-, mégsem társaságra gondolok. Hanem arcokra. Egyéniségekre. Ilyen pótolhatatlan egyéniség, ilyen kedves arc volt Ancsa is, az évfolyam, a kollégium egyik oszlopa.
Kerek arc, szőkeség, örök mosoly, tágra nyílt kék szempár, egy csecsemő bizalmával nézve a világba. És ha kiderült, hogy a világ mégsem tökéletes, akkor elkeseredett csecsemő lett belőle, nagy könnyek gurultak az arcán. De sosem tartott sokáig, hamarosan újra feltündökölt a mosolya és újra ő lett Ancsa, a kedves, vidám, nevetős, szeretni való, az ugrásra készen mindenkinek segíteni akaró…
A kollégiumban valóban nem volt szokás az ellenségeskedés. És Ancsa világában különösen nem. Régi bölcsesség: tükör a világ, és úgy néz vissza rád, ahogyan belenézel. Ancsa jósággal és bizalommal teli kék csecsemő-mosollyal néz a világba, vidáman és erősen. És úgy gondolom: így néznek vissza rá a gyerekei, tanítványai. Nagyon örültem azt hallva, hogy tanár lett belőle. A tanár ugyanis születik, s Ancsa annak született. Jó dolog lehet az ő diákjának lenni.
Most meg mit nem hallok! Anyu ötven éves lesz – mondja a telefonban a kislánya, akit gyerekként láttam utoljára. Micsoda? Az a taknyos? – csúszott ki belőlem. Milyen furcsa: egy ötvenéves hölgyet köszöntök fel és egy húszéves kislányt látok magam előtt, komolyan érvelve a Diákbizottság ülésein valaki mellett, sose ellene; viháncolva a kollégium folyosóin, nevetve vagy elsírva magát nagy hirtelen.
Hát így vagyunk, édes Ancsám. Te ötvenéves vagy, én az akkor harmincöt éves kollégiumi tanár harminccal több lettem. Isten áldjon meg és tartson meg sokáig olyannak, amilyen vagy. Most már Te is tudod, hogy nem könnyű mesterség embernek lenni és sokszor élnek vissza a bizalmunkkal ezen a világon. És mégis: csak jónak érdemes lenni. A többi elmúlik. De a szeretet megmarad, az nem szűnik meg soha, hiszen így olvassuk ezt az írásban. Isten Éltessen!
Beke Kata

xxx
Köszönjük Beke Kata, hogy ilyenné neveltél bennünket!

“Lélekérintés” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. “nem könnyű mesterség embernek lenni és sokszor élnek vissza a bizalmunkkal ezen a világon. És mégis: csak jónak érdemes lenni. A többi elmúlik. De a szeretet megmarad, az nem szűnik meg soha, hiszen így olvassuk ezt az írásban.”
    Köszönöm, hogy olvashattam, örömöm leltem benne!

Szólj hozzá!