Salánki Anikó: Mama nem süt és nem köt
Megint lekéste a buszt. Még látta a hátulját, meg ahogy okádja a füstöt, na, ide is elkelne egy okostóni, akinek a mániája a környezetvédelem, meg a szmog elleni védekezés, meg hogy pusztulnak az őserdők. Itt meg pusztul minden, nézett körül. Állítólag ez volt a város bemutató lakótelepi része, a megnyitót, ahol darabokra vágták a nemzetiszínű szalagot, és minden fejes kapott belőle egy darabkát, közvetítette a filmhíradó a mozikban a nagyfilm előtt. Már ha valaki hajlandó volt bemenni a nagyterembe, de a büfé vonzóbb volt. A nagyfilm első öt percében fel is kellett állni az egész sornak a késők miatt, a barna köpenyben dolgozó jegyszedő nénik zseblámával világítottak a lábuk elé, nehogy már itt zuhanjon el valaki az olajos padlón. A mozi romos épülete évtizedek óta csak pusztul.
Hiába nézett körbe, egy lélek se jött, taxi meg hogy is járna ilyenkor? Megint nem ér oda időben a belvárosba, a menye már ott toporog az ajtóban, szája keskeny, mint a késpenge. Olyan negédesen tudja mondani, hogy a kedves mama igazán vehetné a fáradságot, hogy pontosan jöjjön. Ő dolgozó nő, a gyereket meg nem szabad egyedül hagyni, és hosszú percekig sorolja az ezernyi bajt, ami történhetne. Mindezt még ott a félig nyitott ajtóban, hogy már rég leért volna a másodikról, és nem késné el azt a borzasztó fontos munkát. Ő meg csak áll, lábánál a szatyor, nem magyarázkodik, hogy azért utál ott állni a megállóban, mert az első buszra senki más nem vár, és a túloldalon a félig összeomlott épületben hajléktalanok laknak, ott lógnak az üveg nélküli ablakokban, és mindenféle csúfságokat kiabálnak. A fiának se szól, mert alig találkozik vele, reggel már nincs otthon, este későn jár haza, a projekt az élete. Ezt sipítja a menye, ha a bajok felsorolását befejezi. Azt bezzeg nem hozza elő, hogy télen valami kimondhatatlan nevű szigetre mentek, addig ő vigyázott Lucára. A menye minden nap pontban hajnali négykor telefonált, az időeltolódás miatt neki az volt kényelmes, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. A választ meg se várva elpanaszolta, hogy kiütést kapott a tejszínes-marinírozott tengeri kagylótól, a kedves fia, mármint a férje meg talált két sápadt német tudóst, és azóta a világot váltják meg koktélozás közben. Ő meg leégett, és a naptej ott van a fürdőszobaszekrény alsó polcán, középen, kicsit hátrébb csúszva, a nagy kapkodásban felejtette ott, mert minden rámaradt. Elfáradt, mire letehette a kagylót, megfájdult a halántéka is.
Egy gerle kopogtatta a konyhaablakot, szórt neki néhány szem rizst a párkányra. Elképzelte, hogy a nyakába köti a kis üvegcsét, és a madár átszáll a tengereken, és odapöttyinti a menye leégett vállára a naptejet. Ezen olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy Kisluca megjelent a dínós pizsamájában, és rögtön követelni kezdte a kakajót. Nem pattant fel, már megtanulta, hogy egy perc múlva narancslé kell, aztán tejecske, aztán semmi, végül néhány perces hüppögés és bőgés után megissza a teát és engedelmesen lenyeli a sima vajaskenyeret is. Pénzt nem hagytak itthon, ugye a nagy kapkodás miatt. A nyugdíjig még három nap volt, kölcsön meg nem kért, megoldotta. A kislánynak elmesélte, hogy amikor ő ilyen idős volt, milyen érdekes ételeket talált ki az anyukája, és a harmadik nap már együtt főzték a rántott levest, tojást kevertek bele. Még olyan jóízűen nem látta enni a gyereket, mert válogatott ám mindenben, az se volt mindegy, milyen színű bögrébe öntik a forró csokit.
Neki sose mondta a menye, hogy mama, nem inna egy pohárral? Pedig jólesett volna, mikor elázva-átfázva a buszmegállótól elgyalogolt a házig, ahol már várták, hogy vigyázzon a kislányra. Vigyázott ő szívesen, bár sose mondták neki, hogy milyen jó, nem kell idegent hívni, mert a hörghurutja miatt nem vihetik közösségbe. Ezt olyan tudálékosan, latin szakkifejezésekkel teletűzdelve adta elő a menye, hogy meg is ijedt. Azóta persze már tudja, hogy ez így kényelmes nekik. Majd amikor óvodába kell adni, rá már nem lesz szükség. Néha még talán eljön, vagy ha tényleg beteg lesz Luca, vigyázhat rá. Egyszer meghallotta, ahogy a menye hangosan mesél a közös képviselőnek, és közben nevetgél kacéran, hogy az ő anyósa olyan fura, nem köt, meg süteményt se süt.
Akkor az egyszer nem ment fel a másodikra, a zserbót meg, amit hajnalban sütött, belevágta a szemetesbe.
Azóta se sütött. Kötni meg tényleg nem tud.
Köszönöm a több mint 100 olvasónak megtisztelő figyelmét, külön “Zsuzsának” és “Máriának” a kommentet.
Remélem, ha fent leszek írásommal, továbbra is számíthatok érdeklődésükre.
Szép napot mindenkinek!
Kedves Anikó!
Nagyon jó írás, örömmel olvastam. Külön tetszik a hibátlan helyesírásod. Gratulálok!
Szeretettel:
Zsuzsa
Még ne haragudj, visszatértem. AZ az utolsó sor emléket hozott:
“Azóta se sütött.” Fiatalasszony voltam, nem lehetett kapni recept
könyveket. Sógornőm nagyon finom négerkockát, nővérem meg
többféle finomságokat tudott sütni. Többször is kértem a receptet,
diktálják le. Mindig az volt a válasz: Majd. Azóta már meg tudnám a
négerkockát is sütni, de nem sütöm meg. A rossz emlék miatt.
M.
Kedves Anikó! Őszinte leszek, még nem ismerem írásaidat. Ez az első, amit elolvastam Tőled.
Nem bántam meg. Nagyon jó mesélő vagy, tetszik a történet.
Gratulálok és, ha nem bánod, felkereslek még.
Mária