TŰZVÉDELMI OKTATÁS
-…s mivel a kőolaj származékok szinte kivétel nélkül könnyebbek a víznél, ezen anyagok vízzel nem olthatóak. Egyszerűen a fajsúlyuk miatt, hiszen feljönnek a víz felszínére és ott tovább égnek. Érthető, gyerekek?
– Igeeen! – harsogták kórusban a 16-17 éves „gyerekek”, akik a nyugdíj előtt álló labor-tanárnőnek valóban gyerekei lehettek volna.
– Ezen magyarázat után feltette a „nagy kérdést”: – Akkor mivel tudnánk az ilyen típusú tüzeket eloltani?
A tanulók egymást mustrálgatták. Nagyon jól tudták a választ, hiszen a vegyigyárban – ahova gyakorlatra jártak, – ezt már milliószor végig hallgatták, sőt: legutóbb saját kezűleg ki is próbálhatták.
Az, hej, de jó buli volt! A vállalati tűzoltó, kiket a tanulók egyszerűen csak fő-csővezetőnek tituláltak, egy rozsdás hordó aljára benzint öntött és meggyújtotta.
Az első önként jelentkező porral-oltóval elolthatta. Aztán megint löttyintett egy kis benzint bele, és jöhetett a következő, sorban, egymás után. Amikor az ötliteres kanna kiürült, literes üvegekben ott sorakoztak a többi, – a vegyiparban nélkülözhetetlen – egyéb kőolajipari termékek, mint például: benzol, toluol, vagy etil-észter. Ezeket is sorra gyújtogatta, a tanulók meg „oroszlánt megszégyenítő bátorsággal” eloltották. Ez élmény volt, mindenki kiélhette tudata alatt szunnyadó piromániás hajlamát.
A széndioxiddal oltót csak egy srác próbálhatta ki, mivel az eléggé drága, meg már oltottak aznap eleget, de az, az egy bemutató is érdekes volt, hiszen a palackból kitörő CO2 gáz úgy süvített, hogy a félősebbek hátra ugrottak, azt hitték, most fog fölrobbanni…
A habbal oltót meg csak elmagyarázta a szimpatikus tűzoltó, mivel az nemcsak drága, hanem a benne lévő kémiai reakció (magyarul: a hab-képzés) addig tart, amíg egy csepp – egymással reakcióba lépő – anyag is van a tartályokban, kvázi: „egy liter metilalkoholra nem pocsékolhatunk el 2000 liter habot!”
„Ha ma kellene megint tüzet oltani, menne az egész osztály, mert olyan klassz volt!” – gondolták bizonyára sokan.
De mit akar ez a kiszáradt, öreg kóró? Nyomja a süket dumát lelketlenül, unalmasan, bizonyára, már több ezerszer eldarálta, egyszerűen dög uncsi az egész! Fel kellene már dobni egy kicsit az órát, mielőtt itt aludnánk el!… Mindegy, mivel, de történjék már valami!…
Ezt ugyan senki ki nem mondta, de a levegőben volt. Márpedig a fiataloknak különösen finom szenzoruk van ennek fogására, s ha ökörködniük kell, fantáziájuk nem ismer határt…
A rövid csendet Karesz törte meg: – Azt hiszem, tanárnő, habos vízzel, mivel a hab elzárja az oxigént az égő anyag elől, így a tűz kialszik.
– Te tisztára meg vagy őrülve! – robbant a beszélgetésbe Imre. Habos vízzel csak elektromos tüzet szabad oltani, nem tanultad meg?!
Az idős tanárnő homloka ráncokba borult, nem értette, mire megy ki a dolog. Arra, hogy esetleg őt „szívatnák”, nem is mert gondolni…
– El vagy te tájolódva kisapám! – kapcsolódott a vitába Ottó. Ő az osztály egyik legjobb tanulója volt, szavára tehát adni lehetett: – Minek oda a habos víz, amikor a sima csapvíz is megteszi, ráadásul az egy négyzetméterre kivetített oltás fajlagos költsége csak töredéke lesz a habos vízének. Ugye tanárnő?…
És a kérdezett úgy meglepődött ekkora marhaság hallatán, hogy elfelejtett válaszolni.
– Vízzel csakis fatüzet szabad oltani! – jelentette ki Olga, aki kívül-belül szőke volt, így magától értetődően „nem vette a lapot”.
Annál inkább Tivadar: – Műanyag és faáru tüzek oltására legjobb a könnyű-benzin. Minél finomabb, annál jobb, ugyanis a finom-benzin behatol a fa legkisebb repedéseibe is és elfojcsa a tüzet. Így mondta, cs-vel, érezzék már a stréberjei is, mire megy ki a játék…
– Akkor ugye, az olaj a legjobb, az egyéb kőolaj-származékok oltására? – tette fel a kérdést Juli, majd a tanárnő legnagyobb megrökönyödésére magyarázatképpen hozzáfűzte: – A napokban volt a TV-ben egy riport az alaszkai erdőtűzről. Ott, a tűzoltók maguk gyújtották fel az erdő egyes részeit, így tűzzel mentek tűz ellen, magyarul: égő fát égő fával oltottak el. Ezért úgy gondolom, logikus, ha égő olajat égő olajjal, lehet leghatásosabban eloltani.
– Meg alma-észterrel! – toldotta meg Peti.
– Aztán már miért? – csapott le a tanárnő. Magyarázd meg fiam, miért? Hát nem most magyaráztam el a víznél könnyebb anyagok égési tulajdonságait?
Petit azonban nem lehetett egykönnyen kizökkenteni „meggyőződéséből”:
– Azért, tanárnő kérem, mert a nehéz-olaj ugyan jól olcsa (így, cs-vel) a tüzet, de erőteljes füst-képződés mellett. Na, már most: ez a füst csípheti a tűzoltók szemét, míg az alma-észter kimondottan kellemes illatú, és…
– Állj! Állj! Mi a fenét hordasz itt össze? Hogy jön a képbe, – mint oltóanyag – a nehézolaj?
Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Még, hogy nehézolaj! Az eszem megáll! Egyáltalán miért lenne jó oltásra, ezt meg tudnád mondani?
– Természetesen! Azért mert nehéz. Benne van a nevében. A víznél nehezebb, ezért ez nem marad fent a víz tetején, hanem lesüllyed. Na, már most: közben egy csomó, kismolekulájú, éghető anyagot felold magába, úgyis, mint: benzint, benzolt, toluolt, petróleumot, stb. Így azokkal együtt a víz alá merül, ahol oxigén híján megszűnik az égés. Kigyulladt tanker hajókat is így oltanak!
– Meg az eszed tokját édes fiam! Figyeltek ti rám egyáltalán? Ennyi sületlenséget életemben nem hallottam! Gondoljátok át még egyszer azt, amit már elmagyaráztam nektek! A kérdésem tehát újfent: mivel lehet olaj származékokat oltani? De most már komolyan! – s azzal a hozzá legközelebb ülőre mutatott.
A határozott válasz nem is késett: – Parafinnal.
A tanárnő összeszorította a száját, nehogy valami csúnyát találjon mondani, és feje lassan vörösödni kezdett. Nem szólt, csak mutatott mindig a következő tanulóra. A válaszok rendre meg is érkeztek: dízel olajjal, lakbenzinnel, alkohollal…
Amikor az egyik lány holmi körömlakklemosót említett meg, a tanárnőnél elszakadt a cérna… Fejét kezei közé szorítva kiáltotta: – Megőrülök! Ti direkt csináljátok ezt velem! Na, de adok én nektek! Mostantól jegyre megy a válasz. Tehát Kati?
– Azt hiszem, nehéz benzinnel. Az már csak nehezebb a víznél. Úgy, mint a nehézolaj…
– Egyes
– Tamás?
– Nitrobenzollal.
– Egyes
– Gyuri?
– Propil-észterrel.
– Egyes.
– Csöpi?
– Benzolamiddal
– Egyes.
És ez így folytatódott, míg az utolsó is meg nem kapta a saját, külön-bejáratú „karó”-ját.
De kit érdekelt, amikor olyan jó buli volt! Ezt a csillogó betyár-szemekből ki lehetett olvasni. S ezzel el is telt az első két óra.
Szünet után alma-észtert állítottak elő. Hogy miből, már a csuda sem tudja, de nem is érdekes!
Olaj-fürdőbe állított lombikban ment a folyamat, a lábasban lévő sűrű olajat alulról gázlánggal melegítették, így segítve elő a kémiai reakciót. Az egyik lábas túlhevült, és a benne lévő olaj begyulladt. Fojtogató, nagy fekete füsttel égett…
Természetesen nagyon élvezték, végre megint valami „eksen”! Ha a laborral együtt az egész iskola leégett volna, sem érdekelte volna őket. Na, holnap lesz mit mesélni a többi osztálynak…- gondolták többen is.
A habbal-oltó meg ott pihent a falon, a tanárnőtől egy karnyújtásnyira. Bárki lekaphatta volna, tudták is volna működtetni, de hiányzik, hogy bármelyikük is kivívja „az iskola legstréberebb tanulója” megalázó címet? Inkább álltak és vártak. A füst meg egyre csak gomolygott…
A tanárnő pedig, – mint akit puskából lőttek ki -, ott rohangált fel és alá, és közben kétségbe esetten kiabált:
– Vizet! Vizet! Gyorsan vizet!…
Mivel egyikük sem mozdult, kétségbe esetten szaladt át a szemközti laborba. A tanár úr átjött, komótos mozdulattal leemelte a falról a habbal-oltót és 2-3 másodperc alatt eloltotta a tűzet, majd a készülék csőrét az ablakpárkányra helyezve, a még képződő habot kilocsolta az iskola udvarára.
A „gyerekek” között nagy súgás-búgás indult meg…
Kiszellőztetés után a tanárnő magába roskadva ült a katedrán. Előtte az osztály-napló, melyet lassan lapozgatott, miközben üveges tekintettel meredt az oldalakra…
És a beirogatott egyeseket gondosan áthúzgálta…