A RADAR
– Mutassa a jogosítványát! – szólított fel a húsüzem főnöke. Odaadtam neki. Forgatta elölről-hátulról, majd visszaadta.
– Rendben. Holnap reggel hat órakor jelentkezzen az árú kiadó kollegánál. Segít felrakodni. Később, ha majd lesz rutinja, egyedül maga fogja csinálni, tehát nagyon figyeljen oda. Az a szállítás lényege, hogy mindig azok a ládák legyenek az ajtóhoz pakolva, amelyeket a következő helyen lead. Hogy ne kelljen az árút mindig ide-oda húzogatni, mert az időveszteség. Márpedig időből van nekünk a legkevesebb. A munka sok, a kocsink kevés, hajtani kell. Lehetőleg padlógázzal. A kuncsaftok sorrendjét a komputer dobja ki, hogy még ezzel is időt nyerjünk, nem beszélve a fölöslegesen megtett kilométerekről.
A munkaszerződését már előkészítettük, olvassa át, és írja alá. Térképet tud olvasni?
– Természetesen.
– Akkor rendben is lennénk. Van kérdése?
– Igen.
– Éspedig?
– Mennyire komolyan gondolta ezt a „padlógázt”? Most be kell tartanom a sebességkorlátozásokat, esetenként a megállni tilosat, vagy kezelhetem ezt „lazán”. A konkrét kérdésem: ki fizeti az esetleges büntetéseket? Én, mint sofőr, vagy Ön, mint munkáltató?
– Jó, hogy mondja! Már majdnem elfelejtettem! – azzal a fiókjában kotorászott, majd egy forma nyomtatványt bányászott elő.
– Ennek ugyan semmi jelentősége nincs, – folytatta, – de előírás. Aláírásával igazolja, hogy tudomásul vette, hogy mindenkor és mindenhol a KRESZ előírásai szerint jár el, annak minden betűjét önmagára nézve kötelezőnek tartja.
Tudom, hogy hülyén hangzik, de az összes, szállítással foglalkozó cég sofőrjeinek alá kell írni egy ilyen nyilatkozatot. Ezt aztán el kell küldeni a Közlekedés-rendészetre. Látja, van itt bürokrácia, rendesen. Mintha nem lenne elég munkánk…
Kérdésére konkrétan a következőket kell mondanom: nekünk sokkal fontosabb a megelégedett kuncsaft, mint pár száz euró büntetés hetente.
Tény, hogy nem örülök, ha a zsebembe kell nyúlnom emiatt, de egy jól fizető kuncsaft elvesztése sokkal, de sokkal érzékenyebben érintene, ha érti, mire célzok…
Nos, akkor a pontozott rész fölött írja alá.
Megtettem.
– Akkor a holnapi viszontlátásra!
Vezetni mindig is szerettem. A terítési területem Münchentől az Alpok aljáig, egészen az osztrák határig tartott. A napi 450-500 km-t csak úgy tudtam teljesíteni 10 óra alatt, hogy száguldottam, mint egy eszelős. Egy idő után fel sem tűnt, hogy számomra nincsen sebesség korlátozó tábla.
Csak az érdekelt, hogy a napi penzumomat minél előbb letudjam, és főnököm megelégedett legyen velem.
Szerettem ezt a munkát: még akkor is, ha majd mindennap ugyanazt az utat is jártam be: a táj mindig változott, s a nap, valamint az évszakok változásával mindig más, és más arcát mutatta.
Emellett az sem volt megvetendő, hogy mindennap csurrant-csöppent valami: egy kis szalámi, egy kis füstölt kolbász, sonka, már amit a cég gyártott. Itt Németországban sem kötik be a nyomtató ló szemét…
Már vagy fél éve, hogy hajtottam a kocsit, mikor bele szaladtam egy radarba. A villanás után már hiába fékeztem, semmi értelme nem volt. A „tetthelytől” mintegy 500 m-re a rendőrség beterelt egy parkolóba. A videofelvételen a 80 km-es sebesség korlátozást be nem tartva 118-al repesztettem. Ez bizony 60 Euró bírságot (csekken) és két rossz pontot (Flensburgban) jelentett. Még 4-5 ilyen sebesség túllépés, és akkor már semmilyen magas büntetés nem segít, az ember egyszerűen „kipontozódik”, s ezzel egy időre ugrott is a jogsija!
„Csak a pontokra kell vigyáznom, a büntetést majd kifizeti a főnök” – gondoltam, – és hajtottam tovább…
Munka végeztével vittem a csekket a főnöknek. Rám nézett, mintha még életében nem látott volna fehér embert, aztán nagy pofátlanul megkérdezte:
– Mit csináljak vele?
– Fizesse ki! Arról volt szó, hogy hajtsak, ahogy a kipufogón kifér, a büntetést meg Ön kifizeti. Ez még így is kifizetőbb, mint egy kuncsaftot elveszíteni. Ön mondta… Nekem ez a napi bérem!
– Ha jól tudom, Ön alá írta, hogy mindig betartja a KRESZ előírásait. Igaz, vagy nem igaz? Akkor meg miről beszél? A törvény, az, törvény!
Leforrázva álltam ott. Már ez az övön aluli ütés is kellően fájt, de a taknyos kis adminisztrátor lányok gúnyos vigyora még inkább…
Lángoló fejjel, szótlanul fordultam ki az irodából…
Másnap betelefonáltam, hogy beteg vagyok. Elmentem orvoshoz, fáradtságra és kimerültségre hivatkozva kiírattam magam két hétre.
„Amilyen az ’Adjon Isten!’, olyan a ’Fogadj Isten!’”- s megfogadtam, hogy kamatos kamattal verem le rajta a befizetett 60 eurót. Logikus, hogy a betegálcsim után érzékeny búcsút fogunk venni egymástól, erre mérget vehet az ember: nem szereti a főnök, ha vitába szállnak vele. Azt meg különösen nem, hogy nem hagyja magát az ember megszívatni.
Most neki fel kell valakit venni helyemben, ugyanakkor a teljes fizetésemet is át kell utaltatnia. Ez a 10 munkanap eddig 600 eurójában van, de visszamegyek a dokihoz. Olyan jó semmit sem csinálni, s közben pénzt keresni…
Az orvos azt mondta, összesen három hétre tud kiírni, utána, ha még mindig nem érzem jól magam, az Állami Felülvizsgáló Orvoshoz kell fordulnom. Biztosítottam őt, hogy arra nem fog sor kerülni, mert én a harmadik hét végére tökéletesen meg fogok gyógyulni. Ezen jót nevetett.
Főnököm meg biztosan ette a kefét, mert már 900 eurót húztam ki belőle…
Míg a céghez autóztam azon gondolkodtam, nem hamarkodtam-e el a dolgokat? Mi lett volna, ha egyszerűen „lenyeltem volna a békát”, és másnap szó nélkül bementem volna dolgozni? Méghozzá mosolyogva.
Semmi. Kibírtam volna. Az emberbe egy idő után úgyis annyit rúgtak már, hogy egy kis kiszúrással, vagy lealázással több, vagy kevesebb, nem számit…
Viszont az igen, hogy ilyen feltétellel hülye lennék tovább gályázni: ha ugyanis betartom a közlekedési előírásokat, akkor a lassúságomért rúgnak ki. Ez biztos, ráadásul napi két órával többet kellene dolgoznom. Természetesen, ingyen, mert napi bérem volt, nem pedig órabérem. Sok ám napi 10 óra hajtás után még kettőt ráhúzni!
Ha viszont hajtok tovább, mint eddig, akkor mind több és több büntetést kell fizetnem, majd egy idő múlva – az előbb említett kipontozódás miatt – elveszítem a jogsimat. Azzal együtt meg a munkahelyemet is.
És ezzel a kör be is zárult…
(Később persze kiderült, mire volt ez a nagy hajtás: a főnök eladott két Transportert, így, az eredeti 9 fő helyett 7-en végeztük el a napi munkát. Addig elég volt a sofőröknek napi 8 óra munka, az átszervezés után esetenként 10 is kevésnek bizonyult. Ez a kapitalizmus. Kihasználni az embert a végtelenségig. Így termelődik az extra profit. S ha időnként elmegy 1-1 kolléga, na, bumm! Van elég munkanélküli, lehet közülük szemezgetni. Aki öntudatos, vagy nem szereti, ha átverik, az már mehet is haza. Aki bevállalós és naponta reszkírozik a saját bőrére, az maradhat…
Egy szó, mint száz: én nem segítem elő további tollasodását, inkább visszamegyek munkanélkülinek…
A három hét letelte után bementem a felmondásomért. Az irodában a csitrik megszokott gúnyos mosolya fogadott.
Én jól eső érzéssel léptem be a főnökhöz: a 60 eurós büntetésemet átváltottam 900 eurós semmittevésre. Tudtam, ezt egyhamar nem felejti el. Hiszen, mindketten tudtuk, hogy semmi bajom sem volt…
Papírt váltottunk: ő adta a felmondásomat, én pedig a beteg-lapomat.
– Akkor most kvittek vagyunk. – így ő.
– Már miért lennénk? Ön adós még nekem!
– Aztán, már mivel? – mordult rám.
– Ön nagyon feledékeny, főnök úr! Elfelejtette volna, mit mondott itt nekem fél tucat tanú előtt három héttel ezelőtt?
– Miért? Mit mondtam?
– Azt, hogy a törvény, az, törvény. Így volt?
– Igen. De mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy van egy olyan érzésem, miszerint most szeretné „megspórolni” a fél évemre jutó szabadságomat! Csak nem ebből óhajtja finanszírozni a nyári üdülését? A munkaszerződésem szerint évi 24 nap jár, tehát, a fél évre 12×60, azaz 720 euró.
Három munkanapja van, hogy átutalja a pénzt a bankomnak, különben megteszem a feljelentést a Munkaügyi Hivatalnak! Ne feledje: a törvény, az, törvény! No, a viszontlátásra! – és most én vigyorogtam.
Mielőtt az ajtót végérvényesen betettem volna, még visszanéztem: az irodista kislányoknak ugyancsak lefagyott a képükről a mosoly…