A SZAKÁCSOK GYÖNGYE

A SZAKÁCSOK GYÖNGYE

(Egy kiöregedett késdobáló elmesélése alapján)

Ferinek hívták a szakácsot. Alázatosan meghajolt, ha alacsonyabb ajtón akart bemenni, mivel a két méter nyolcas magasságával rendre lefejelte a régi típusú ajtók felső tokjait. Már pedig ilyen akadt a munkahelyen nem is egy.
Olyan volt, mint egy mackó: lomha, lassú járású, de erős. Nem szívesen akasztottam volna össze vele a bajszomat, de szerencsére kiegyensúlyozott, nyugodt srác volt. Piros pozsgás arca szinte mindig mosolygott. Gyakran fütyürészett, vagy bárgyúbbnál-bárgyúbb viccekkel traktált bennünket. Ő volt a megelégedett, életigenlő ember tipikus mintapéldánya.
Én sem vagyok egy idegbeteg pofa, mégis összebalhéztunk egyszer valamin. Amikor jól kikiabáltuk magunkat, megszólalt: – „Marha nagy szerencséd van, hogy nem csaptalak meg, mivel…” (Az ember azt gondolná, hogy azt mondja: „mivel sokkal erősebb vagyok”. Vagy azt, hogy: „- nem vagyunk egy súly-csoportban! Esetleg: „én kultúrember vagyok, ha szép szóval nem tudtalak meggyőzni, veréssel úgysem menne.” Vagy valami ilyesmit. De nem, ő úgy fejezte be a mondatot, hogy: „mivel a második ütésem már halott-gyalázás lenne!”
És közben akkorát nevetett az ökörségén, hogy a csempék majd leestek a falról. Persze, hogy a mérgem tüstént elszállt.

Néhány hónappal később mentem volna a bisztrón keresztül az öltözőbe… Itt zajlott a „közétkeztetés”, vendéglátós nyelven: a „csumiztatás”. (Egyszerű ételek, önkiszolgálás, relatíve alacsony árak, tele is volt rendesen!). Az idős, nyugdíjas nénik egy tányér valamilyen főzelék és egy pohár víz mellett órákig tudtak traccsolni. Ilyenkor beszélték meg az emelkedő árakat, a romló életszínvonalat, a lehetetlen orvosi ellátást, de sorra került a szomszéd, a szomszédasszony, az utcabeli, de a bisztróba járó sok száz idegen is…
Meg az összes létező betegségük. Amiken már átestek, amitől most szenvednek, és ami még rájuk várhat. Kiveséztek élőt és holtat egyaránt. Újságot csak kevesen járattak, így a hírek a „megszokott módon”, szájhagyomány útján terjedtek, egyre jobban kiszínezve a történeteket, (de ezt a dolgot mindenki ismeri)… Ha nyílt a bisztró ajtaja, mindenki azt leste, ki lép be, s az asztal-társ tud-e róla valami zaftos pletykát. De kerek e világon már csak ilyenek az idősek. Nos, – hogy szavamat egymásba ne öltsem, – haladtam volna az öltözőbe a bisztrón keresztül, mikor is Feri barátom, – a konyha üvegablakán keresztül meglátván engem -, szalad elém, majd feldöntötte az útjában álló székeket-asztalokat, ölel át, és lapogatja a hátamat.
Én úgy meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Ebben a pillanatban a halk duruzsolás megszűnt, a kanalak és poharak megálltak a levegőben félúton, minden szempár ránk szegeződött, szinte vágni lehetett a csendet. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek: „- Mi van veled? Meg vagy őrülve?”, – de megelőzött. Visszafojtott hangon, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki jól hallhassa, kérdezte: -„Nem vertek nagyon? Nekem nyugodtan elmondhatod, hallottam már róluk ezt-azt!”, – majd vállamat megrángatva szinte sértetten hányta szememre: „- De miért nem értesítettél, eléd mentem volna! Tudod, hogy ha rólad van szó, mindig kibulizok egy szabadnapot, de ha nem adtak volna, inkább felmondtam volna, hogy már az első pillanatban láthassalak! Szégyelld magad, hogy nem hívtál!”
„Hát ebbe meg mi ütött? Tegnap óta megbuggyant volna? Mit hadovál ez itt össze-vissza? – gondoltam, míg dőlt belőle a szó, mint tehénből a trágya. De a bomba még csak most robbant:
– Mondd csak: MIÓTA VAGY ÚJRA SZABADLÁBON?
Ez a kérdés engem teljesen váratlanul ért. Fölszaladt a vér az agyamba, a fejem lángolt, mint egy tábortűz, ott álltam bénán, leforrázva, megalázva, tehetetlenül. Erre mit lehet mondani? Hogy ez csak egy újabb „jópofa” tréfa Feri barátom részéről? Ki hinne nekem?
Vagy hogy a délutános műszakkal bizonyíthatnám, hogy nemcsak tegnap, de tegnapelőtt, sőt azelőtt is bent voltam? Hogy a jelenléti ívvel ezt alá tudnám támasztani? Ugyan! A magyarázkodásommal még gyanúsabbá tenném magam…
A hirtelen támadt csendet hangos morajlás, susmutolás, váltotta fel, egyesek rám mutogattak és én csak álltam ott lemeredve, megszégyenülve… Égő pofával toltam el őt magamtól, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a terepet, megbélyegzésem helyszínét.
Míg átöltöztem, forrt a vérem: nem tudtam, vajon egy kést nyomjak belé a konyhán, vagy a bárddal csapjam szét a fejét. Ha a bíróság erős indulatból elkövetett súlyos testi sértés miatt fog elítélni, három évet talán még meg is érne a bosszúm. Miután jól feltúráztattam magam, bevágódtam a konyhára. Előkaptam a nagy bárdot, és felé rohantam. Ő nem futott el, helyette nevetve kérdezte: – Na, milyen voltam? Ugye, elmehetnék színésznek? – és nevetésébe nemcsak a pocakja, de a falak is bele remegtek. – Most néhány hónapig lesz min rágódniuk az öreglányoknak! Remélem, nem vagy igazából mérges rám?! – folytatta. – De ezt a ziccert nem hagyhattam ki!
Lehet egy ilyen nagy gyerekre igazából haragudni? De azért nem borultam a nyakába, hanem a bárdot kezem között forgatva, komolykodva mondtam neki:
– Ferikém! Tudod, hogy éveket töltöttem a cirkuszban késdobálóként. Mire megmozdulnál, a bárdot akár 10 méterről is beléd vágom! Ne csináld ezt velem, mert közel voltam az infarktushoz! Nekem az a meggyőződésem, hogy mindenki a saját farkát verje a csalánba, meg vagyok értve? Most az egyszer megúsztad, de nem azért, mert megbocsátottam neked! Hanem, mert egy nagy marha vagy!
És isteni szerencséd, hogy éppen állatvédelmi hónap van!

“A SZAKÁCSOK GYÖNGYE” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Jókat nevettem a történeteden kedves Tibor! Minden esetre jobb az ilyen kolléga mint ha valaki állandóan savanyú akár az uborka. Szeretettel gratulálok írásodhoz!

Szólj hozzá!