Mert nem minden a bátorság…!
A mi falunkban ősidők óta kering egy történet. Miszerint ha gyenge vagy a lelkedben, sosem talál meg a szellem lényed.
Én sosem voltam bátor, de még csak kegyetlen sem! Márpedig az ajánlott volt, hiszen a törpök apró kis teremtmények, hamar áldozatok lehetnek, ha szembe jön egy náluk erősebb.
Én bele törődtem, hogy sosem leszek vezető, nem leszek varázsló, se gyógyító, csak egy egyszerű manó, hisz még egy szőröstalpú póktól is félek. Anyám nem volt, meghalt amikor születtem, apám neheztel is miatta, s szégyelli tehetetlenségem. Mindig éreztette, nem leszek jó semmire.
De mivel mindenkinek át kellett a szertartáson esnie, egy napon én is sorra kerültem!
A sűrű erdő sötét mélyén éji mohát kellett keresnem, persze bátorságot nem volt miből gyűjteni, így anélkül vágtam neki a sötétnek. Sosem voltam még egyedül odakint, a hangok, furcsa zörejek, és a sötétség…ezek voltak a legfőbb ellenségem. A hold lassan kúszott fel az égre, s mikor megvilágította a mohákat, gyorsan oda szaladtam, és nyakamat behúzva begyűjtöttem pár kosárral. Épp sikerült álcáznom magam, mikor sírásra lettem figyelmes.A manók igencsak kíváncsiak… így hát elindultam a hang irányába. A folyóparton fény villódzott, s egy furcsa lény kapálózott csapdába ragadva. Egy lámpás pislákolt a magas fűben, s a lény meg próbálta ujjaival elérni, de nem sikerült neki.
– Várj! Segítek neked – suttogtam halkan, nehogy más meghallja. De amikor közelebb léptem, a fekete kis lény morogni kezdett. Bár kicsi volt de annál ijesztőbb, hadonászott, sziszegett, mindent megtett hogy elijesszen. Tudtam hogy mit akar, a falu örege már mesélt róluk egyszer. Ők a lámpás fényében élő tündérek. Ha elhagyják a lámpást, fekete szurokká válnak, hogy elrejtőzhessenek. Csak keveseknek sikerült ilyen lámpást megszereznie, mert a lámpás tündérei nem a bátrakat keresik, hanem akiknek tiszta a lelke! Némelyik hatalmas erővel rendelkezik, s csak azoknak engedelmeskednek akik legyőzik félelmüket. Viszont ha nem kerül vissza időben, elpusztul, így hát úgy döntöttem segítek neki ha akarja, ha nem! Az éj mohákat magamra terítettem, s most hogy láthatatlan voltam, nesztelenül oda lopakodtam mellé a fűbe. Felemelni ugyan nem tudtam, de addig toltam, taszigáltam, míg a tündér, ujjaival el nem érte a lámpást. Amint átjárta a melegség, ismét villódzni kezdett, majd kiszabadította magát a csapdából, s eltünt a fényben. Még csak meg sem köszönte…
Én fogtam magam és a mohákat, majd mint aki jól végezte dolgát elindultam vissza a fa tövébe, hogy megvárjam a reggelt. Ám pár lépés után, éles fény vakította el szemem, s a tündérlény ott állt mozdulatlanul előttem. A szurok lassan folyni kezdett róla, s aranyló méz színe lett. Aztán egyszer csak futva megindult felém, majd négykézlábra ereszkedett. Csak nőtt és nőtt, megvolt vagy két méter. Óriási tollak kezdték ékesíteni testét, bíbor és narancs tüskék koronaként ágaskodtak feje tetején. Időm sem volt megrémülni, hisz őszinte csodálatom nagyobb volt az ijedtségemnél. Hatalmas csőrét szélesre nyitotta, s oly nagyot visított, hogy fejem felett megremegtek a lombkoronák, s az öblös völgy visszhangja, messze elvitte sikolyát. Hirtelen megtorpant, majd dobbantott egyet lábával. A föld megmozdult alattam, én pedig elestem. Dobogott a mellkasom mintha ezernyi pillangó repdesne benne, s éreztem ahogy szemei hipnózisba ejtenek! Azt csinálhatott volna velem amit akart, de ő csak állt és nézett. S akkor valami megmozdult bennem, az összes félelmem szertefoszlott mintha sosem éltek volna velem. Éreztem amit ő érzett! Hallottam fejemben kétségeit, és hogy ezernyi kérdése lenne.
– Köszönöm neked hogy megmentettél! – súgta nekem egy gondolatként, de már nem féltünk sem ő, sem én! Ültünk a völgy közepén, s tudtam hogy ő már az enyém!