A SZÓSZÁTYÁR JUHÁSZ
Narrátor: A sportkocsis satufékkel állt meg a harcsabajszú, hajlott hátú, ősz öreg előtt, aki a juhait legeltette a domboldalon.
Autós: – Isten hozta bátyám!
Öreg: – Fogadj isten fiatalúr!
Autós: – Úgy látszik, eltévedtem. Ismeri kend a környéket?
Öreg: – Hogy én-e? Mint a tenyeremet. Hová igyekszik?
Autós: – Itt kellene valahol lennie a Szent Barbara kápolnának. Az unokámnak lesz ott a keresztelője 10 órakor. Még van 5 percem, nem tudom, odaérek-e időben?
Öreg: – Biztosan! Hacsak el nem téved uraságod.
Autós: – Miért? Olyan bonyolult odatalálni?
Öreg: – Á! Teljesen egyszerű, s messze sincsen, csak hát a kanyaroktól, meg a fáktól nem látni azonnal a kápolnát.
Autós: – Igazítson útba jóember, nehogy már a cél előtt elkeveredjek!
Öreg:- Szívesen uram! Akkor jól figyeljen rám: ugye, látja ezt a romos házat itt jobbra, a kanyar előtt? Nos, ez báró Krutzkiewitz-é volt. Nem az Ödöné, az már a háborúban meghalt Doberdónál, egy srappnel csapta fejbe… Hanem a bátyjáé, a Frigyesé… Hej, de szép kis kúria volt! Bizon, megcsodálták a népek!…
Autós: – Boccs bátyámuram, a kápolna felől, ha érdeklődhetnék…
Öreg: – Persze, persze, a kápolna! Az is nagyon szép! Már csak azért is, mert egyazon mestertől származik. A nevét sajnos elfelejtettem, de mit tegyek, öregszem már… Ismeri a mondást: 80 fele haza fele… Viszont a stílusa – úgy ránézésre -, ugyanaz. Ne kérdezze, mi fajta, én azt nem tudhassam, hiszen én csupán egy egyszerű juhász vónék, én illen úri dolgokhoz nem értek… Viszont, ha jól megnézi a romokon fellelhető maradék puccot, láthatja, hogy szép őszibarack színű. Nos, illen a Szent Barbara kápolna is, csak a vak tévesztené el… Sajnos, az erdőtől semmit sem látni, de ha a közelébe ér, fel fog tűnni magának, s már nem fogja elvéteni…
Autós: – Ezek szerint akkor egyenesen előre?
Öreg: – Most viccel velem az uraság? Tudom, hogy én egy tanulatlan öregember vagyok, de azért ne tessen belőlem csúfot űzni!
Autós: – Nem értem magát jóember. Miért gondolja, hogy viccelődnék magán?
Öreg: – Nézze uram: Lehet, hogy öreg vagyok, lehet, hogy oskolázatlan vagyok, de a füleim még jók!
Autós: – És ezzel mit akar mondani?
Öreg: – Hát nem azt kérdezte kigyelmed, szó szerint, hogy: „akkor egyenesen előre?” Ugye, esztet teccett kérdezni?
Autós: – Pontosan. De mi baja a kérdésemmel?
Öreg: – Először is: már a kezdet kezdetén mutattam magának a romos ház irányába. Szerintem, az előre-fele van. Ha nem abba az irányba lenne a kápolna, akkor visszafelé mutattam volna, a jegenyesor felé, melyet még Frigyes úr megboldogult felesége, Emerencia Eugénia báróné ültetett Ödön gróf úr tiszteletére. Tudja, akit egy srappner talált el Doberdónál… Amúgy ebből az irányból tetszett jönni.
Másodszorra: miért óhajtana uraságod egyenest-fele kocsikázni? Tény, hogy egyenesen is van út, egy földút, de az a szakadékhoz vezet. Mondja, de komolyan: maga már elunta az életét? Illen fiatalon? De akkor minek akar keresztelőre menni? Jaj, de bonyolultak maguk, városi uraságok!…
Vagy egyszerűen csak ideges, és már mehetnékje támadt! Akkor viszont nem marasztalom, rohanjon!
Ez esetben viszont megkérdeném Önt nagy tisztelettel: miért szólított meg egyáltalán, ha nem kíváncsi az útbaigazításomra?
Nézzen csak körül: a juhaim a szélrózsa minden irányában, azt sem tudom, hogyan fogom tunni összeterelni üket, s én ahelyett, hogy utánuk iramodnék, itt állok, hogy magának segítsek! Ez, kérem szépen, nem fájintos úri viselkedés…
Autós: – Rendben van bátyám, elnézését kérem. Ott tartottunk, hogy nem egyenesen, hanem a jobb kanyart követve, „előre-fele”, s nem a jegenyés irányába „vissza-fele” kell haladnom. Ez olyan 50-70 méter innentől. Aztán hogyan tovább?
Öreg: – Most figyeljen aranyoskám, de nagyon! Mintegy 100-120 méterre, már bent a kanyarban, látni fog bal oldalt egy Krisztusi feszületet. Kissé elhanyagolt állapotban van, az, tény, de teccik tunni, mióta Frigyes gróf úr is az égi vadászmezőkön bolyong, nincs ember fia, aki gondját viselné. Márpedig a fa részét meg kéne enyvelni, s a bötüket is újra aranyoztatni… Hiába, no! Egyszer minden tönkre megyen, mi ömberek is… Igen, igen! Egyszer mi is elkopunk, elmegyünk, majd elporladunk, de hát ez az élet rendje, ugyebár… Avagy nem ossza a gondolatomat az úr?
Autós: – Ne haragudjon atyafi, hogy magába fojtom a szót, már rég elkezdődött a ceremónia, egy kis késéssel még odaérnék, ha röviden mondaná, mit csináljak a feszület után? Tovább egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra?
Öreg: – Nincs ott kereszt-út uram, csak egy vékonyka, sárga keramitkockákkal kirakott út, amit a fáktól nagyon nehéz meglátni. Ez ugyan magánút, de tábla nem tilcsa a behajtást. Saját pénzén csináltatta még annak idején Ödön gróf úr, tudja, aki Doberdónál halt hősi halált. Nos, ez az út vezet ahhoz a kápolnához…
Autós: – Köszi öreg! Elhúztam!
Narrátor: – és pörgő kerekekkel eltűzött. A juhász rosszallóan csóválta a fejét, majd állatai után nézett. Az autós másfél óra múlva megint előtte állt…
Autós: – Hé, jóember! Hová a menydörgős, bús-bozontos francba irányított engem? Én a Szent Barbara kápolnát keresem, nem a Szent Ignáciust! Miért irányított engem rossz helyre? Vagy nem is ismeri a környéket?
Öreg: – Engemet most vérig teccett sérteni! Én sehova sem küldtem uraságodat, maga ment a saját feje után.
Autós: – Hát nem maga beszélt a sárga keramitkockás útról? Amire jól oda kell figyelnem, mert a fáktól alig látható! Így volt?
Öreg: – Biza, így, de nem tetszett végig hallgatni! Asztat mondtam, illetve mondtam volna, hogy az, az út vezet ahhoz a kápolnához, amelyet Ödön gróf legnagyobbik fia, a kis Ödönke gróf úr építtetett édesapja emlékére, akit Doberdónál srappnel általi halálos kimenetelű háborús baleset ért.
Én csak fel szerettem vóna híni uraságod figyelmét, hogy ez az út vezet ahhoz a kápolnához, amelyhez kigyelmednek semmi köze sincs, de nem mondhattam végig, mert uraságod úgy elporzott, mint a pinty!
Mondtam volna, hogy semmiképpen se tessék erre az útra ráfordulni, mert ez, biza levezet a hegyről, megkerüli az Emerencia tavat, amely hivatalosan ugyan Alsó-tó, csak teccik tudni, amikor a drága báróné megkapta férje, Ödön gróf úr halál hírét, elkeseredésében biza, vízbe vetette magát.
Persze, a térképeken továbbra is Alsó-tóként szerepel, de a népek, – akik ugyi igen tisztelték a megboldogult bárónét -, keresztelték át. Mondtam volna, hogy nehogy mán erre az útra tévedjék, hiszen, ez az út, több kilométeres kanyargás után visszatér ide a jegenyésen keresztül… De nem tetszett végighallgatni, most meg biztosan vége is a szertartásnak, csak benzint pocsékolna uraságod, ha elindulna…
Autós: – Az legyen az én dolgom, de elindulok, hátha összefutok még valamelyik rokonommal. Legalább tudni fogják, hogy azért nem vettem részt a keresztelőn, mert eltévedtem. De most már árulja el végre, merre kell mennem, mert felrobbanok az idegtől!
Öreg: – Csak nyugalom, uram, nyugalom. Most még egyszer elmagyarázom magának, tessen végre jól rám figyelni! Tehát: innen, a jobb kanyart követve, a keramitos útra rá nem hajtva egy újabb jobb-bal kanyar után az út nekifut a barack-virág színű Szent Barbara kápolnának. Ez innen nem több, mint 200-250 méter. Kocsival egy fél perc se.
De kizárólag csak akkor, ha el nem teccik újbúl eltévedni!…
Kedves Tibor! Telefonról olvastam. Örülök, hogy visszataláltam,
gratulálhatok. Nagyon élethű, remek elbeszélés. Az életből
vett, emberismeret alkotta olvastató.
Mária