ANDRAGÓGIA

ANDRAGÓGIA

– Apu! Nehéz volt a gépjárművezetői sulid? Mit kellett ott tanulnotok? – kérdezte egyik délután a nagyobbik az oktató fia, Tamás.
– Nézd: túlságosan nem volt nehéz, mivel nagyon sok dolog már megvolt hozzá. Úgyis, mint: érettségi, öt éves, balesetmentes közlekedés, és büntetlen előélet. Ezek voltak az alapkövetelmények. Jogosítványom tehát volt már, ehhez tanultunk egy kis fizikát, pszichológiát, vezetés elméletet, jármű szerkezettant, pedagógiát, andragógiát, meg minden mennyiségben KRESZ-t.
– De most mondtad, hogy már rendelkeztél jogsival. Akkor nem kellett megtanulni a KRESZ-t?
– Dehogynem. De itt magasabb fokon tanultuk. Olyat is, amit „normális, földi halandó”-tól talán sohasem kérdeznének.
– Például?
– Nos, például: a személygépkocsi tetőcsomagtartóján elhelyezett nagy terjedelmű csomag a kocsi hosszához képest hány %-ban, vagy hány centire lóghat ki elől, hátul és oldalt. Ezen kívül milyen jelzéssel kell a kilógó rakományt láthatóan megjelölni?
– Hát piros ronggyal, nem?
– Bár, ez a gyakorlat, valójában nem! De hivatalosan: egy 40×40 centiméteres, fehér alapú, szélén tíz centiméter vastag, piros színű lappal, melyet úgy kell rögzíteni, hogy derékszöget zárjon be a személygépkocsi hátsó szélvédőjével, kvázi: ne az élét, hanem a lapját mutassa a mögötte haladó gépjármű vezetőjének.
De tanultunk például tucatnyi olyan KRESZ-táblát, ami kis hazánkban nincs is. Ilyen például: a várakozni tilos táblában lévő időkorlátozás kiegészítés, miszerint is a tilalom a hónap mely napjaira érvényesek. Párosakra, páratlanra, a hó első, – vagy második felére. Vagy például: kötelező haladási irány a veszélyes anyagot szállító tehergépkocsi számára. Vagy: a világ mely országaiban van bal oldali közlekedés? Hibátlanul kellett fújni mindet!
De például vezetés-elméletben megtanultuk, milyen sorrendben, és mire kell megtanítani a tanulókat, hogyan milyen tematika alapján épül fel a tanrend? Milyen sorrendben oktassunk a tanpályán, mikor menjünk ki a forgalomba, autópályára, stb. Hol, és mi után kell az „Y-megfordulást” gyakoroltatni, mikor szabad a hegyi vezetéssel megpróbálkozni. A vészfékezés, a hátrameneti szlalomozás, vagy az esti vezetés külön tészta volt.
Műszaki ismeretekből pedig – többek között –, el kellett tudni magyarázni a motor, a kuplung, a gyújtás-elosztó, a fék-körök, stb. rendeltetését, működését, és így tovább. Hogy tudja a tanuló, mivel mit, és hogyan működtet, hogy ura legyen a gépének.
Ne felejtsd el Tomikám, a jármű-vezetés egy veszélyes üzem, a nem-tudásoddal – lásd KRESZ – életeket olthatsz ki. A figyelmetlenségről nem is beszélve!
Te is láthatod nap, mint nap a halálos közlekedési balesetekről szóló híreket. Egy-egy baleset nem történik meg csak úgy! Valaki, vagy valakik nem tartották be a szabályokat, törnek a járművek, hullanak az emberek… Sajnálatos tény, hogy kis hazánkban évente egy kisebb városnyi lakosság veszíti életét közlekedési balesetekben. Mintha olyan sokan lennénk!…
Tudom, az utak áteresztőképessége szűk, minőségük kritikán aluli, állandóak a dugók, az emberek frusztráltak, mindenki tolakszik, tesznek a szabályokra, a teherautók lenyomják az embert az útról, a szabálytalanul parkolóktól mozdulni sem lehet, van gond elég… Most gondold el, ilyen mostoha körülmények között kell a tanulókat megtanítani a kultúrált közlekedésre… Arra, ami már fél évszázada csak a tankönyvek lapjain létezik. Bizony isten, mintha egy vakot próbálnánk megtanítani TV-t nézni…
– És mi az az andronómia, vagy mi?
– Andragógiának nevezik, és felnőtt-képzést jelent.
– Kösz, apu, ettől most okosabb lettem. Nekem nem teljesen világos, hogyan lehet egy felnőttet másképp megtanítani vezetni, mint egy fiatalt. Az autó alkatrészei ugyanott vannak, nem? A szabályok is mindkét generációra éppúgy vonatkoznak, hol itt akkor a különbség?
– Na, várj, megpróbálom egyszerű szavakkal megfogalmazni: mondjuk, beül hozzám egy tizenhétéves suhanc. Nem fogja fel, hogy mire kérem, vagy utasítom őt, linkeskedik, lezserkedik, arra számítva, ha valamit elszúr, majd én korrigálom a hülyeségét. Mármint a pót-pedálokkal, illetve a kormány-kerék korrigálásával.
Nos, ilyenkor azt mondom neki, hogy mehet szépen haza, én nem vállalom a további oktatását. Szórakozzon a jó édes apukájával, ha ő megengedi. Az én idegeim nem arra valók, hogy komolytalan, kis hülyékkel kínlódjak, van elég jelentkező, akik közül választhatok…
Vagy azt mondom neki: – Nézd kisfiam! Én miattad sem börtönbe nem akarok menni, sem meghalni, ha nem azt csinálod, amit mondok, lezavarok egy akkorát, hogy a takony menetet vág a nyakadra! Egy határozott fenyegetéssel – eddig -, mindig sikerült helyére tennem a beképzelt suhancot, tettlegességre sosem került sor. A nyikhaj megszeppent, behúzta fülét-farkát, s nyugodtan haladt tovább az oktatás…
Ez a módszer felnőtteknél nem működik. Jól nézne ki, ha valamelyiket is megfenyegetném! Különösen a nőket! Mit gondolnának rólam? Ezen kívül nem hiányozna nekem, ha egy erősebb férfi engem takarna be, mint hó a Nagyalföldet, vagy bárki is feljelentene fenyegetés miatt. A felnőttek társadalmában más játékszabályok az irányadók, ahhoz kell idomulni. Szerencsére, ők eleve nagyobb felelősségérzettel jönnek az órákra. Féltik a testi épségüket, hiszen sokszor ők az egyedüli keresők a családban, nem hiányozna egy tragédia.
Másrészt – ugye -, saját zsebből fizetik az oktatást, nem úgy, mint a fiataloknál, a szülők, így nagyon jól tudják, mennyit kell ezért a pénzért gályázni. Idejük is jóval kevesebb van, hiszen a munkahely, az utazás, és a család kevés szabadidőt hagy nekik, ezért nem szívesen vesznek pót-órákat. Nem beszélve az anyagiakról, melyről már szóltam. Őket tehát nem kell fegyelmezni, és tényleg igyekeznek, jó velük dolgozni. S ha mégis valami komolyabb gond merülne föl, akkor azt felnőttek módjára próbáljuk megoldani, nem pedig kiabálással, vagy fenyegetéssel.
– Ilyen „felnőttes megoldásra” is van példád?
– Természetesen! Nem is egy, de hogy fogalmad legyen az andragógiáról, egy eklatáns példával fogom megvilágítani:
Ez még a kilencvenes évek elején történt. Egy nagy festékgyár vezérigazgatója volt a tanulóm…
Ekkora kínlódást még nem éltem át! Minden olyan nyögvenyelősen ment. A férfi, – jó ötvenes -, maga volt az idegbetegség megtestesítője. Állandóan ideges, és szétszórt volt. A kocsi ugrált alatt, mintha csak „kecske-benzint” tankoltam volna, és rángatta a kormányt.
Eleinte azt hittem, fél az autótól, – nem ő lett volna az első -, vagy klinikai eset. Mármint az ideg-klinikán. Újra, és újra szünetet kért, és egyik cigarettát szívta a másik után. S a keze remegett, mint a miskolci kocsonya. Egy hét után sem mertem vele kimenni a forgalomba, noha egyeseket ennyi idő alatt már levizsgáztattam. Szóval sok-sok óra után még mindig egy nagy parkolóban köröztünk. Nem ment semmi. Sem a szabályos elindulás, sem az irányjelzés, sem a kanyarodás, a finom megállásról nem is beszélve. Néha majd kiestem a szélvédőn. Ha egy idős nő bénázott volna ennyit, azt meg tudtam volna érteni, de egy férfitől azért többet vártam el…
Az egyik délután is 2 óra volt arra adva, hogy egymás idegeire menjünk, mert ezt a nyűglődést mindennek lehetett mondani, csak oktatásnak nem. Az első negyvenöt perc után azt mondtam neki: – Uram! Az első órának vége, a másodikat kihúzom, ezt nem kell kifizetnie. Beszélgessünk! Az én kontómra. Meséljen a családjáról, munkahelyéről, kollegáiról, és a gyerekeiről, ha vannak. Beszéljen nyugodtan a gondjáról-bajáról, mindenről, ami éppen eszébe jut, és nyomasztja. Minden szavát bizalmasan kezelem, ne tartson attól, hogy bárkinek is tovább adom. De legelőször is gyújtson rá!
Egy jó fél órán keresztül mesélt erről-arról, én időnként kérdéseket tettem föl neki, hogy az irányba tereljem a beszélgetés menetét, ami engem érdekelt, én is szóltam pár szót a kis családomról, már csak azért is, hogy minél jobban a bizalmába férkőzhessek…
Mikor már nem volt miről mesélnie, és nekem is elfogytak a kérdéseim, akkor összefoglaltam a dolgokat:
– Nézze vezérigazgató úr! Értem az Ön problémáját, és ne haragudjon, ha kissé durván fogom magam kifejezni, de nevén kell nevezni a gyereket! Az eddigi munkánk nem ért egy kalap túrót sem!
Ön képtelen arra figyelni, amit én mondok, gondolatai máshol járnak. Tisztában van azzal, hogy kötelessége az útmutatásomnak megfelelően cselekedni, de tudata alatt, a belső énje ezt állandóan megtorpedózza. És míg Ön saját magával viaskodik, az idő telik, s nem haladunk semmire! Ezt Ön is látja, s a sikertelenség idegességbe megy át. Nem véletlenül dohányzik annyit, amennyit. De ez csupán a külső jele a belső feszültségének. Mert min is rágja magát? Például azon, hogy kivették a feneke alól a vállalati kocsit sofőrrel együtt. Nagy gond? Nem! Hiszen Ön még elég fiatal ahhoz, hogy megszerezhesse a jogosítványt.
Akkor viszont miért ideges? Hogy sokba kerül? Ez sem igaz, hiszen az Ön beosztásában szépen keres. Akkor hol van a kutya elásva?
Megmondom Önnek: eddig megszokta, hogy sok-ezer embernek, köztük magasan kvalifikált igazgatóknak parancsolt, most meg nem tudja feldolgozni, hogy itt van egy fiatalember, aki akár a gyereke lehetne, és most ő adja az utasításokat magának.
Ennél már csak az lenne a kellemetlenebb, ha a vállalati takarítónő parancsolna Önnek, nem?
A problémája tehát a következő: amíg egyik oldalon nagyon jól tudja, hogy azt kell csinálnia, amit én mondok, hiszen egyrészt égetően szüksége van a jogsira, illetve, nem akar közlekedési halott lenni, a másik oldalon a maga magasabb iskolai végzettsége, és a jóval magasabb beosztása miatti belső ellenállása olyan nagyfokú stresszt generál Önben, hogy megbénítja a motorikus idegeit.
Ezért ugrál a kocsi, ezért rángatja a kormányt, s ezért nem képes a pedálokkal sem finoman bánni!
De mondok én Önnek valamit: ha most egy kicsit elgondolkodik a dolgokon, és összekapja magát, én garantálom, hogy három hét múlva kezében lesz a jogosítványa! Pont olyan, mint az enyém, egy hajszállal sem rosszabb! Én viszont a büdös életben nem leszek vezérigazgató. Megértett ugye?
No, ez hatott rá. Ezzel a megértő szöveggel visszaadtam neki az önérzetét és az önbizalmát. S hogy ne ragozzam tovább az igét, az első vizsgán simán átment.
Nos, fiam, ez az andragógia…
Vagy valami ehhez hasonló!